Az elmaradt katarzis és következményei

Elolvastam Márai Sándor életműsorozatának két éve megjelent négy kisregényét. Az 1924-es Vágóhíd korrektül megírt fiatalkori ujjgyakorlat, az 1939-es Eszter hagyatéka és a Déli szél olyan igazi márais polgári kisregény, mintha igazi irodalom lenne, de annak csak földi mása. Az író, aki tud írni, csak elmarad a katarzis, mert nem aknázza ki az anyagát, mint aki hosszan nekifut, egyet dobbant, s utána átsétál a léc alatt. Az utolsó, az igazi újdonság, az 1985-ben írt krimi, a Szívszerelem a legjobb, mert egyrészt nem krimi, másrészt az öreg Márai egész világszemlélete benne van az első ötven oldalban. A vége itt is a bibi, azazhogy nincs vége, mert ami a vége, az előzmény nélküli, indokolatlan, összecsapott. Megint a nagy nekifutás, és nincs ugrás. De a futás szép.
Igaztalan vagyok? Nem vagyok az, mert Márait szeretem és becsülöm, mert egyetlen volt a magyar irodalomban, aki többre tartotta a művész becsületét és szabadságát, mint magát a művet. (Talán nem kellett volna kiadni, amit ő sem akart kiadni.) Aki kivonult az országból, mert itt már nem lehetett a hatalomtól függetlenül élni, gondolkodni és írni, inkább elment, de nem volt képes a köz- és öncenzúrát elviselni. Inkább élt Robinsonként a nagyvilágban, és sosem tudhatta, amit ír, eljut-e a hazájába, és ha igen, mit ér. Mint gumiszobában énekelni, ahonnan nem megy ki a hang a szabadba. Iszonyatos lelkierő kellett ehhez.
Márai műve az élete, az a minta, amely megmutatta minden írónak, művésznek, de minden embernek is, hogy nem kötelező a hatalomnak lefeküdni, még akkor sem, ha ezzel a lételememet vesztem el. Ez a tartás hiányzott itthon sokakból. Ha nem írhatom az igazat, csakis az igazat és a teljes igazat, akkor nem írok egy sort sem. Vagy megírom, de akkor nem adhatom ki. Ezt itthon talán csak Hamvas Béla tudta megtenni, mindenki más megkötötte a maga kompromisszumát. Nehezebb lett volna? Hát persze, de tisztesség csak egy van. S így tettek nemcsak íróink, költőink, színészeink, szobrászaink, festőink, de – tisztelet a pár kivételnek – püspökeink, tudósaink, mérnökeink is. Folytassam?
Werner Heisenberg, akit a német atomkutatás vezetőjévé tettek meg a háború alatt, 1941 szeptemberében felkereste Koppenhágában Niels Bohrt, s hogy ne hallgathassák le, egy parkban sétálva elmondta neki, közölje az angolokkal és az amerikaiakkal, a német fizikusok tudják, hogy a neutron-láncreakció lehetséges, de nem akarják megépíteni az atombombát. S nem is építették meg. Heisenberg német volt, de nem volt náci, hanem mélyen keresztény ember. Ő tudta (hisz a maghasadást Berlinben fedezték fel 1938-ban), hogy az atombomba megépíthető, de ezt nem mondta meg Hitlernek, annak elkészültét tudatosan hosszú évekre prognosztizálta, mely így a nácikat még a háború elején nem érdekelte. Mit tett a tudós? Lemondott a hírnévről, a fizikai felfedezés elsőbbségéről, a díjakról és a sikerről, mert erkölcse nem engedte meg, hogy átlépjen egy olyan határt, amely után már nem nézhetne szembe reggel a borotválkozótükörrel. Ezt az emberi és erkölcsi magaslatot nálunk sokan nem tudták elérni, s inkább megépítették a maguk kis atombombáját, s odaadták a kommunista diktátoroknak: használjátok fel a magatok kedve szerint, s elfogadták a diktatúra által adott Kossuth- és állami díjakat, a főszerkesztői, a vezetőrendezői, direktori állásokat, a hatalmas összegű megbízásokat a végtelen sok Lenin-szoborra, Marx-szoborra, a búzakalászos képekre Nyakizmán Töküllel a közepén.

Voltak eleve bizonyos foglalkozások, ahová tisztességes ember nem szegődhetett el, mert ha igen, már nem volt többé az. Csak példákat mondok, és nem felsorolást. Nyilván ilyen volt a bírói, s nemcsak a büntető, mert pártos igazságszolgáltatás folyt, s a jog a párt eszköze volt nemcsak 1956 előtt, de bőven a puhuló Kádár-korszakban is. 450 ezer politikai ítélet született 1956-ig, hány bíró kellett ehhez? És a hatvanas-hetvenes években a párttitkári, tanácselnöki, minisztériumi telefonok, melyek eldöntötték egy per sorsát. Bírói függetlenség? Ugyan. Emlékszem, még 1981-ben sem lehetett sajtó-helyreigazítási pert nyerni a Népszabadság ellen, mert ha kiderül, hogy a Népszabadság, amely az MSZMP központi lapja, valótlant ír, akkor lehet, hogy maga a párt is valótlant mond, s ha a párt valótlant mond, akkor itt hazugságra épül minden, s ha ez így van, akkor összeomlik az egész díszlet, hát ment a parancsolat a Fővárosi Bíróságra. De nem, már parancsolat sem kellett, hisz minden bíró tudta, mi a kötelessége ilyen esetben, s épp ezért nem volt szabad bírónak menni. Mint ahogy rendőrnek sem, ügyésznek sem, titkosszolgának meg végképp, mert tisztességes ember nem lett a diktatúra karja. 1973-ban, az egyetem befejeztekor elgondolkoztam, mi legyek. Három esély merült fel. Elmegyek diplomatának, melyhez akkor nagy kedvem lett volna, de tudtam, hogy nincs önálló magyar külpolitika, mi a szovjetek bábjai vagyunk, így hát ide tisztességes ember nem mehet. Szívesen lettem volna újságíró, de láttam, hogy itt vagy hazudni kell, vagy elhallgatni, s mindegy, milyen lapnál vagy a lap melyik rovatánál dolgozol, mert egyszer minden lapnál és minden rovatnál eljön a hazudás vagy az elhallgatás perce, mert ahol nincs sajtószabadság, ott egyszer szembe kell nézned ezzel. Így lettem ügyvéd, az egyetlen hivatás, ahol szembeszállhattam a pulpitus másik felén ülő és a diktatúrát képviselő ügyésszel. Ezért most ne mondja nekem semelyik bíró, ügyész vagy újságíró, hogy kénytelen volt, meg hogy nem lehetett másként csinálni, hogy nem lehetett másként bírónak, ügyésznek vagy újságírónak lenni abban a rendszerben, mert senkinek nem volt kötelező bírónak, ügyésznek vagy újságírónak állni, ha pedig magad választottad, akkor most ne csinálj úgy, mint az egykor volt ártatlan kislány, mert nem lehet egyszerre élvezni és szűznek is maradni.
Megtörték a gerincedet, de te tartottad oda, most miért sírsz? Te nem áldozat vagy, hanem cinkos, mert belőletek állt össze az a kórus, amely eljátszotta azt a szcénát, amelyet a szocializmus felépítése kísérletének vagy egyszerűbben csak proletárdiktatúrának hívunk. Mert nem volt muszáj egyetlen írónak sem megjelenni ott, ahol Aczél és Köpeczi osztogatta a cukrokat, el lehetett menni Tiszapalkonyára raktárosnak és írni az asztalfióknak, mint Hamvas, majd hetvenévesen úgy meghalni, hogy író voltam, de nem ismertem olvasót. Csak ehhez erkölcsi nagyság kellett volna, amely mifelénk ez idő tájt meglehetős hiánycikk volt.

Minthogy 1990-ben nem volt forradalom, elmaradt hát a társadalmi katarzis. Nem kellett kiteríteni a kártyalapokat, mindenki foltmentesen viselheti az irháját, s különben is, azt kérdezi: Te milyen alapon teszel fel nekem kérdéseket? Te talán a holdon töltötted azt a negyven évet? S ez a hazug kérdés, mert ez vélelmezi a kollektív bűnösséget, melyben e jeles urak és hölgyek szívesen elbújnának. Jegyezzük meg: nincs kollektív bűnösség, mint ahogy sosem volt a történelem során, mert minden diktatúrának vannak gyilkosai, cinkosai és áldozatai. A gyilkos az gyilkos, még ha nem is az életet vette el, csak a polgári halálba taszított, ez tiszta sor. Az áldozat is áldozat, s mi voltunk a többség, mert nemcsak az áldozat, akit Recskre hurcoltak, akit internáltak és kitelepítettek, akit börtönbe csuktak, akitől elvették az állását, földjét, munkaeszközét, lakását, családját, életlehetőségét, de mindenki, akinek elvették a jelenét és a jövőjét, sőt volt, akinek elvették a múltját is, mert ez a diktatúra erre is képes volt. Itt az ország nagyobbik része áldozat volt, áldozata egy rettenetes kórnak, de e kórnak voltak cinkosai is, akik nélkül ez a tragikomédia bizonyára nem tartott volna negyven évig. A forradalom villámfényénél pontosan látszik, ki hol állt, de az elmaradt forradalom félhomályában sokan azt hiszik, elrotyogunk együtt majd ebben a generálszaftban. És különben is – mondják –, miért érdekes ez már, ne hátra nézzünk, hanem előre. Márai, akinél vannak jobb magyar írók, de tisztességesebbek nemigen, élete végéig írta naplóját, mely fő műve. Most, mikor az író világszerte új meg új fordításokban ismét népszerű, e műve sosem lesz közkedvelt külföldön, mert e napló a magyar művészről szól még akkor is, ha Nápolyban vagy San Diegóban írta sorait.
„…mindig van egy elit, nem jobboldali vagy baloldali – hanem emberi elit –, az a ritka fajta, aki nem akar keresni egy erőszakos helyzeten, mert tudja, hogy a műveltség a kolostorcellákban vagy a koszos műtermekben kezdődik” – írja.
Ez hiányzott negyven évig, s épp e negyven év miatt kell várnunk még, amíg újra megteremtődik ez a fajta ember. De akik még e ritka fajta, az igazi és nem ma annak tartott elit élő tagjai, kötelesek példát adni, még akkor is, ha úgy néz rájuk a mai világ, mint egy ritka, kiveszőben lévő, ismeretlen állatfajra, s egyáltalán nem érdekli ez a példa. A becsület nem szcéna, nem árucikk, nem kitűző. A becsület kötelezettségekkel jár, jogokkal sosem. Noblesse oblige.
A szerző ügyvéd, a Nemzeti Kör tagja