A Deák-bicentenárium és Iustitia mérlege

Öt évvel ezelőtt, amikor a nagytekintetű egyetemi tanácstól a cívisvárosban a gyémántdiplomámat átvettem, Áder János volt a díszvendég. Ünnepi beszédet tartott. Folyó évi szeptember 7-én, amikor a vasdiplomámat ugyanott átvettem, Salgó László országos rendőrfőkapitány volt a díszvendég. Ő nem tartott ünnepi beszédet. Ám az így keletkezett űrt némileg pótolták Ránki Dezső és neje, Klukon Edit zongoraművészek, akik a Liszt-prelűd magas színvonalú előadásával örvendeztették meg az ünneplő közönséget. Így a Deák-bicentenárium megünneplése számunkra nem 2003. október 17-én, hanem már ekkor megkezdődött. Az ünnepi hangulatban mind a hatunknak, akik ezt a díszoklevelet átvettük, alkalmunk volt hálával viszszaemlékezni Deák Ferencre. Évfolyamunk volt ugyanis az utolsó, amely az ő szellemében megalkotott, európai léptékű jogrendszer által meghatározott tananyagból diplomázott.
Már jogalkalmazóként értük meg ennek a jogrendszernek az egyik totalitárius rendszer által való meggyalázását, majd a másik totalitárius rendszer által történő teljes szétzúzását. Az igazságügy Deák szellemében emelt pompás katedrálisára három főcsapást mért a proletariátus vasökle. Elsőként az 1948 márciusában kihirdetett guillotine-törvény egy tollvonással eltörölte a függetlenség minden garanciáját. Így aztán átmenetileg a bírákat és ügyészeket minden indoklás nélkül áthelyezhette és végelbánás alá vonhatta az igazságügy-miniszter, aki az utoljára 1953. május végén megrendezett Szent Bertalan éjszakája alkalmából élt is ezzel a lehetőséggel. Második főcsapásként 1950. december 31. napjával megszűntek az ítélőtáblák és a felülvizsgálati eljárás rendes jogorvoslatának helyébe lépett a kivételezettek érdekét szolgáló törvényességi óvás mint rendkívüli jogorvoslat. Ennek tárgyalása során a felek nem jogi érveiket, hanem politikai összeköttetésüket és annak súlyát mérték össze. Harmadik, egyben utolsó főcsapásként – a sztálini alkotmány szellemében – megszűnt az igazságügy-miniszternek az ügyészi szervezet fölött korábban gyakorolt központi felügyeleti joga, és élén a szocialista törvényesség legfőbb őrével, az állampárti közvetlen legfőbb ügyésszel, 1953. július 1-én megkezdte működését az ügyészség önálló, hierarchikus szervezete.
A Pragmatica Sanctio azt tartalmazza, hogy az ország törvényeit, amelyeket az országgyűlésen alkottak, meg kell tartani. Az 1848-ban alkotmányosan alkotott törvények alapján kell tehát a törvényes rendet az országban helyreállítani. Deák Ferenc ezen az elvi alapon állva folytatta le az uralkodóházzal a kiegyezéshez vezető tárgyalásait. A rendszerváltást megelőző kerekasztal-tárgyalások során is célszerű lett volna ilyen elvi alapon a jogállam számára az 1956. októberi forradalom eredményeit átmenteni. Sajnos nem akadt erre alkalmas, Deák Ferenchez mérhető államférfi, ezért inkább abban maradtunk, hogy tetszettek volna forradalmat csinálni. Így akár történelmi igazságtételről, akár kárpótlásról, akár igazságügyi reformcsomagról volt szó, a szocialista társadalmi rendszerben szerzett előnyeiket kőkeményen védő ellenféllel szemben lépten-nyomon a kétharmados törvények elháríthatatlan akadályába ütközve vezettek a meddő tárgyalások felemás eredményhez. Tekintsük át röviden, mit követtek el a különböző koalíciók az igazságügy megreformálása ürügyén.
Az Alkotmánybíróság 1992-ben a törvényességi óvás jogintézményéről megállapította, hogy az alkotmányellenes, ezért azt megsemmisítette. A kiesett törvényességi óvás helyére a törvényhozás mind a büntető, mind pedig a polgári perekben a felülvizsgálati eljárást iktatta be. Az ítélőtáblák visszaállításáról azonban a törvény nem rendelkezett. Ennek a fórumhiánynak az lett a következménye, hogy a Legfelsőbb Bíróság ezen túl éppen a nagyobb súlyú, első fokon a megyei bíróságnál (Budapesten a Fővárosi Bíróságnál) indult eljárásokban az általa fellebbezési bíróságként hozott határozatokat kénytelen volt felülvizsgálati fórumként felülbírálni. Akkor még abban bíztunk, hogy ez csupán átmeneti állapot, ami az államkincstár szűkös helyzetével magyarázható. A Horn-kormány 1997-ben nyújtotta be az igazságügyi reformcsomagot. Ennek keretén belül a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló törvény a központi igazgatás feladatait az igazságügy-minisztertől megvonta és azt az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsra ruházta át. E törvényre utalva egy másik törvény rendelkezett három ítélőtábla – Budapest, Pécs, illetve Szeged székhellyel – 1999. január 1-jén történő felállításáról és arról, hogy két további ítélőtábla legkésőbb 2003. január 1-jéig megkezdi működését. A polgári koalíció kétkamarás Legfelsőbb Bírósággal (csak Budapesten felállított ítélőtáblával) kívánta a helyzetet megoldani. Az Alkotmánybíróság azonban megállapította, hogy a törvény alkotmánysértő, és azt megsemmisítette. Az ítélőtáblák felállításának elodázása a polgári koalíció által 51,3 ellenében csupán 48,7 százalékos arányban elszenvedett választási vereség előidézésére igencsak elegendő volt. Nem azért, mintha általában a választópolgárnak fogalma lenne arról, hogy mi fán terem az ítélőtábla, hanem azért, mert a Legfelsőbb Bíróságon tíz éve fennálló exlex állapot a pertartamok elhúzódását, az ügyhátralék felszaporodását és az ítélkezés megfelelő irányításának elmaradását okozta. Az ebből származó jogbizonytalanságot sokan érezték a saját bőrükön, és ezt voksukkal büntették. A Medgyessy-kormányra maradt tehát az ítélőtáblák felállításának a feladata, aminek a propagandahozadéka felér egy harmadik száznapos programmal. Tartós eredményt azonban csak akkor lehet elérni, ha az Országgyűlés megszavazza a működtetéshez, sőt a fejlődéshez szükséges, az OIT által a költségvetésbe állított fedezetet.
Az ügyészség kormány alá rendelését egyik polgári koalíciónak sem sikerült elérnie. Valami párttörténeti beidegződés következtében azonban némelyek a legfőbb ügyészt ma is a szocialista törvényesség legfőbb őrének tekintik, aki továbbra is az állampárt utasítására köteles eljárni. Kovács László pártelnök is talán ezért engedett meg magának olyan kijelentést, hogy az ügyészség nem bűnüldözést folytat, hanem „bűnpártolásnak látszó módon” (!) foglal állást különböző ügyekben. Az ügyeletes kormánypárti képviselők pedig – Dávid Ibolya szóhasználatát azokra alkalmazva, akiket ez valóban megillet – piranha módjára gyötrik halálra a legfőbb ügyészt interpelláció ürügyén. Válaszát egyetlen esetben el nem fogadják.
Az ellenzék viszont amiatt támadta Medgyessy Pétert, hogy az Inter-Európa Bank igazgatóságának az elnöke volt, amikor ott a Kulcsár Attila által elsikkasztott pénzt tízmilliárd forintos nagyságrendben tisztára mosták. Medgyessy Péter folyó év szeptember 1-jén a Nap-kelte című műsorban azt állította, hogy ő csak 2001 szeptemberéig volt e bank igazgatóságának az elnöke, alaptalanok tehát az ellenzék állításai. Az ORFK szerint a pénzmosás 2001. szeptember 14-től már megkezdődött e bankban. Mihelyt Medgyessy Péternek a bank elnöki jogviszonya megszűnésére vonatkozó kijelentése a tévé nyilvánossága előtt elhangzott, vagyis már 2001. szeptember 1-jén, a bank jogtanácsosa a cégbíróságon egy kérvényt adott be, hogy ott az igazgatósági elnöki jogviszony 2002. április 29-én történt bejegyzését 2001. szeptember 30-ra kijavíttassa. Bihari B. Tamás Inter-Európa Bank: buktafesztivál című dolgozatában (Magyar Nemzet, szept. 14.) azt írja, hogy a jogtanácsos ezt a kijavításra irányuló kérelmét egy 2001. július 30-án kelt igazgatósági jegyzőkönyvre alapította, amelyben Medgyessy Péter kilátásba helyezi: majd a 2001. szeptember 30-i közgyűlésen bejelenti, hogy ő már nem kívánja igazgatósági elnöki pozíciójának további meghosszabbítását. Valójában azonban nem volt 2001. szeptember 30-án közgyűlés, ahol a beígért bejelentést alkalma lett volna Medgyessy Péternek megtennie, hanem a legközelebbi, éves rendes, mérlegzáró közgyűlést 2002. április 29-én tartották meg, és az Éves jelentés, 2001 című beszámoló elnöki bevezetőjén az aláírás: „Dr. Medgyessy Péter, az igazgatóság elnöke.” 2002. április 29-én! A cégbíróság mégis helyt adott a kijavítási kérelemnek. A legfőbb ügyész törvénysértés esetén – törvényben meghatározott esetekben és módon – fellép a törvényesség védelmében. [Alkotmány 51. §. (1) és (3). bek.] Vajon miért nem teljesíti a legfőbb ügyész – akár hivatalból (!) – ebben a közérdeklődést kiváltó esetben az alkotmányos kötelességét? Miért nem rendel el vizsgálatot legalább a tekintetben, hogy a cégbírósági bejegyzések miért tartalmaznak ellentétes adatokat az Inter-Európa Bank igazgatósági elnöki jogviszonya megszűnésének időpontja tekintetében, holott ennek tisztázása a cégnyilvántartás közhitelességébe vetett állampolgári bizalom megóvása érdekében indokolt? Lehet, hogy a legfőbb ügyészre záporozó kérdések, interpellációk, médiagyötrelmek elérték céljukat? Kimerítették az emberi tűrőképesség határát?
A bíróság és ügyészség felemás szerkezete a Horn-kormány idején – amikor a koalíció kétharmados parlamenti többséggel rendelkezett – kijegecesedett. Az igazságügy azóta tehetetlenül vergődik a kétharmados törvények béklyójában. Egyhamar nem remélhető tehát, hogy megváltozik a helyzet, amely szerint mind a Legfelsőbb Bíróság elnökét, mind pedig a legfőbb ügyészt továbbra is hat évre választja meg az Országgyűlés, holott ez a kormánynyal és a politikai pártokkal szemben függő helyzetet teremt (ahelyett, hogy élethosszig, a nyugdíjkorhatár eléréséig nevezze ki őket az államfő, ami függetlenséget biztosítana számukra); a Legfelsőbb Bíróság elnökének az ítélkezés országos elvi irányítása és ezzel együtt a bírói szervezet központi igazgatási feladatainak ellátása nehezen teljesíthető, roppant feladat; a bírákat az ítélkezésben akadályozza az igazgatási feladatokkal való megterhelés; fennáll a lehetősége, hogy a bírói testületekben serénykedő bírák érvényesülnek az ítélkezésben kiváló bírák rovására; az Országos Igazságszolgáltatási Tanács bíró tagjainak a megválasztása mindkét alkalommal gyötrelmesen elhúzódott, sokfordulós volt, ami igazolta azokat, akik belső feszültségtől, pártoskodástól tartottak. Tehát ugyanazok felelősek a jelenlegi állapotért, akik a deáki remekművet szétzúzták.
Némi vigaszt nyújt számomra, hogy kedvelt zarándokhelyemet, a haza bölcsének kehidai kúriáját, amely a közelmúltban – akár az igazságügy manapság – még romokban hevert, a Deák-alapítvány felújította és azt a bicentenárium alkalmából átadják. Viszek magammal az ünnepségre egy szál virágot, és azért fohászkodom: újuljon meg végre a szocialista párt is. Legyen olyan elnöke, aki tudja és meri megkülönböztetni egymástól a nómenklatúrát meg a nómenklientúrát, mert csak akkor remélhető, hogy a kétharmados törvények korlátai lehetővé teszik az igazságügy sorsának jobbra fordulását.

A szerző ny. bíró és ügyvéd