A magyar jobboldal esete az értelmiséggel

A szinte intellektuális erőfeszítést éreztem Tihanyi Örs Azért legyünk óvatosak című cikkében (Magyar Nemzet, 2003. október 17.), különösen azok a mondatai ragadtak meg, amelyekben a Fidesz és az értelmiség kapcsolatát feszegeti, illetve tágabb értelemben az értelmiség és a politika viszonyát boncolgatja. A következő mondatokra gondolok: „Elismerhető, hogy jobboldalon helylyel-közzel valóban emberhiány van bizonyos posztokon (…). De miért van hiány? Mert a Fidesz és úgy általában a jobboldal egésze a mai napig elhanyagolja a saját értelmiségi holdudvarát, és nem neveli ki az utánpótlást (…). Miért van az, hogy a polgári oldalnak nincsenek TGM-jei, Kis Jánosai vagy Esterházy Péterei, azaz olyan szellemi potentátjai, akik helyenként vitatható életművük ellenére is képesek meggyőzni másokat, és a gondolkodásukat formálni? Miért van az, hogy (…) egyetlen komoly politikai vita sem alakult ki a jobboldal berkeiben?” Ez a néhány gondolat sok tekintetben a lényeget illeti, ezért próbáljunk meg ezen a nyomvonalon továbbhaladni, szedjük szét, ami nem tartozik össze, és illesszük össze, ami egybetartozik.
Tihanyi Örs fenti mondatait megelőzték azok a fejtegetései, amelyek a Fidesz által szervezett baloldali médiaszakértők kommunikációs tanfolyamokra való felkérését nehezményezték. A cikk szerzője – eltávolodva a jobboldali újságírókban hirtelen támadt jogos indulatoktól – megpróbálta a helyzetet elemezni. Ennek nyomán jutott el a jobboldal és az értelmiség kapcsolatához, érzékelhetően megtántorodva az elé táruló látványtól. A szerző elemzői énje legyőzte az elkötelezett énjét. Mi is a kérdés? Az, hogy létezik-e politikai elköteleződéstől független újságírás, van-e újságírói szakmai minimum? Ugyanez a helyzet a politológiával és más társadalomtudományokkal kapcsolatban is. Szakmai minimumoknak lenni kell, mert – hadd túlozzak – ha valaki nem tud írni-olvasni, abból talán nem lesz újságíró. De ha van egy alsó mérce, akkor több mércének is lennie kell. Ez nem jelenti azt, hogy az újságírónak – társadalomkutatónak – ne legyenek politikai meggyőződései, de egy fölkérésnél csak a politikai elkötelezettséget mércéül állítani nyilván nem tartható fölfogás. Önmagában az, hogy valaki baloldali vagy jobboldali, nem szakmai mérce. A kérdést nem lehet megkerülni egy stílusról folytatott vitával.
De ez még nem magyarázza meg Tihanyi azon fölvetését, hogy a baloldalnak vannak szellemi potentátjai. A jobboldalnak is lehetnének, de – szerinte – nincsenek. Ez már fogósabb kérdés, mert ráirányítja a figyelmet a jobb- és a baloldal közötti igazi különbségekre. A baloldal világképe a modern tudományon alapul, amelynek istene az egyetlen módszer megtalálása és alkalmazása. Ennek a redukált világképnek a papjai a modern értelmiségiek. A rendszerváltás alig érintette az intellektuális életünk eme mélyebb rétegét. Tudom, mert ismerem az akadémiai életet. Egyetemeink többsége még ma is a felvilágosodás torzított szellemében képzi a hallgatókat, ültetnek beléjük megkérdőjelezetlenül olyan előítéleteket, amelyek közvetve a politikai baloldal malmára hajtják a vizet. Új értelmiséget kinevelni egyet jelent a modern tudomány és akadémiai élet intellektuális átalakításával. A konzervatív paradoxon elsősorban azt jelenti, hogy az intellektuális életünkben szinte érintetlenül továbbélnek a sete-sután átalakított, hamis liberalizmussal átitatott marxiánus felfogások. A mai magyar tudat az eklekticizmus csodája. A liberalizmus nem az, amit nálunk sokan annak gondolnak, és a konzervativizmus sem azonos a jobboldal által vallott összes nézettel.
A folytonosság pedig annak a még mindig totális szellemi hatalomra törő értelmiségnek kedvez, akikről Tihanyi is szót ejtett. Bár minden eset más. Esterházy eredeti író, de nem eredeti politikai gondolkodó. TGM eredeti gondolkodó, erénye a villódzó gyorsaság, de nem a konzekvens elmélyültség. Kis János dogmatikus liberális, akinek az életútja adja az erkölcsi többletet. A sor a végtelenségig folytatható. Szellemileg egyvalami köti őket össze: az a szellemi miliő, amely folytonosságot mutat az 1989 előtti időkkel, ennek következménye a politikai folytonosság érzete is. Emiatt lehetnek szellemi potentátok a baloldalon. Természetesen ezen belül vannak minőségi különbségek, ezért említette a szerző ezeket a neveket. A jobboldalon mindez azért sem alakulhatott ki, mert egy újfajta szellemiség kialakulásához időre van szükség. Ennél lényegesebb, hogy a jobboldal szellemi magjának meg kell találnia a saját elveit, ki kell izzadnia függetlenül attól, hogy ehhez hogyan viszonyulnak a baloldaliak vagy akár a saját politikai oldal vezetői. A politikai elvek szellemi megalapozását nem a politikusoknak kell elvégezni, mert ők a tömegdemokrácia viszonyai között, annak játékszabályai szerint küzdenek, nincs idejük megvárni az intellektuális folyamatok eredményeit. Nekik mindennap bizonyítaniuk kell. De ha a szellemi hátországuk a politikusok logikáját veszi át, végső soron saját politikai erőit gyengíti. Ha az újságíró úgy viselkedik, mint egy politikus, akkor saját politikai érdekei ellen cselekszik. Az újságírót – társadalomkutatót – nem az minősíti, hogy milyen közvetlen segítséget nyújt a kedvenc politikusainak. Ráadásul mitől lenne elvi jobboldali az, aki csupán a baloldalhoz viszonyítja magát? Aki mindössze az ellenkezőjét mondja annak, amit a politikai ellenfele, az a relativizmus logikája szerint hamar a senki földjén találja magát. A Fidesz oldaláról nézve két nehézség merül fel. Az egyik, hogy hosszú távon nincs mit kezdeni a politikai logikát követő nem politikus hátországgal. Ha a nem politikusok ugyanazt mondják, mint a politikusok, akkor ugyan hangosabbá válunk – mondhatná a megfontolt jobboldali politikus –, de hosszú távon nincs mit várni ettől a hátországtól, mert intellektuálisan használhatatlan. A másik nehézség az, ami éppen a helyzetünkből adódik: a mai jobboldal döntő többsége baloldali batyuval érkezett. Ez nem is lehetett másképp. Bármikor bárkiről kiderülhet valami váratlan. Ezért a Fidesz egyes képviselői azt az aranyszabályt követik, hogy mindenki gyanús, aki negyven fölötti. Házi használatra jó, de több hátránnyal jár, mint azt e nézet képviselői gondolnák. Az óvatossággal egyetértek, de azt is látni kell, hogy ennek a nézetnek a könyörtelen alkalmazása bizalomvesztéssel jár. Ha ugyanis te nem bízol bennem, én sem bízom benned. Így viszont nincs nyitás, nincs elveken alapuló szövetség. Nem lehet ugyanis érdem az, hogy ki mikor született. Ne az döntse el egy érv vagy gondolat minőségét, hogy hol hangzik el, milyen közegben vagy médiumban, hanem az, hogy színvonalas-e. Igen, ez azt jelenti, hogy mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy önkéntes választása alapján, elvek elfogadása révén helyet találjon a jobboldalon, ehhez viszont a jobboldali gondolatoknak meg kell jelenniük olyan közegben is, ahol nem kedvelik, sőt ellenségesek velük szemben.
Itt következik a mondandóm lényege: a mai magyar jobboldalnak azért nincsenek szellemi potentátjai, mert először is nincs rájuk szükség, másrészt nincsenek ismeretelméletileg és etikailag megalapozott konzekvens politikai elvei. A jobboldal a mai napig óvatosan nevezi magát konzervatív oldalnak, mert nem akar állást foglalni néhány alapvető kérdésben, illetve a politika lavírozó logikáját követi. A legdöntőbb kérdés az, hogy az új magyar konzervativizmus hogyan viszonyul a modern liberális intézményekhez, még sarkosabban fogalmazva: a liberalizmus néhány alapelve és intézménye helyet kap-e az új konzervatív elvek között vagy sem. Nyugaton a konzervatív pártok, eszmék, programok tartalmaznak egy liberális minimumot. Nálunk ez még nem dőlt el elvi szinten, hogy a konzervatív politikánk a liberalizmus teljes elutasításán vagy néhány elvének elfogadásán alapul-e. Valamilyen modern konzervativizmus lesz-e a politikai jobboldal meghatározó eszmei ereje, vagy pusztán a nyers antikommunizmus, amely önmagában nem tud választ adni a nemzet politikai céljait illetően? Önmagában a nemzet eszméje sem lehet erkölcsi szervező erő (politikai, persze, igen), mert a nemzetelvűséget a politikai ellenfelek össze fogják mosni a nacionalizmussal, de ami ennél lényegesebb, a nemzet politikai fogalom, amely egy sor erkölcsi értéket foglal magában: a hazaszeretetet, a közösségért érzett felelősséget, a közszabadságot és a maga erejére támaszkodó személyt. A kommunista idők internacionalizmusa után magától értetődő volt a nemzet fogalmára való hivatkozás, de kérdés, hogy a nemzet politikai eszméje fogja-e integrálni a konzervatív értékrendet, vagy fordítva, a konzervativizmus fogja a nemzet fogalmát beépíteni egy nagyobb értékkészletbe. A nemzet fontos politikai érték, ahogy az antikommunizmus is jó eligazító pont minden utópista, baloldali radikális elgondolással szemben, de tartósan sikeres politikai cselekvés csak univerzális erkölcsi és észbeli elvekből indulhat ki, ennek kialakítására pedig a konzervatív felfogás alkalmas.
Ha tetszik, ha nem, a posztkommunista feltételek között a konzervativizmust bizonyos értelemben meg kell teremteni. A vallás egy szekularizált világban nem elég hatékony, a kommunizmus miatt megszakadt intellektuális és politikai hagyományok nem élők, a szellemi eszköztárunk hiányos. A jobboldal szellemi erejét adó konzervatív eszmeiség most van kialakulóban, és elemi érdeke az egész nemzetnek, hogy ez megerősödjön. Mi lehet a forrása? Sokféle és sok helyről jövő. Sokat meríthet az emberek mindennapi tapasztalatából, a vallás erejéből, a tudomány átértékelt felfogásából, de legfőképpen a politikai filozófiából, amely szintén halálra volt ítélve az elmúlt fél évszázadban, ahogy a politikai gondolkodás egésze. Különben a jobboldalnak nem lesz koherens válasza a piacgazdaság kérdéseire, az adózás és igazságosság problémáira, az egyén és a közösségeink szabadságának összefüggéseire. Nem fogunk tudni érvelni az abortusz, az eutanázia, a halálbüntetés és a nők csendes politikai forradalmának kérdéseiben. S ehhez nem kellenek jobboldali szellemi potentátok. A konzervatív oldalnak az önértelmezéséből adódóan szüksége van jó vitákra, a szétszórt tudás minden egyes hordozójára, munkán alapuló tekintélyekre és jó politikusokra, de értelmiségiekre – a szó nálunk használatos értelmében – nincs. Az állítólagosan mindentől független, kritikai értelmiség mítosza véget ért akkor, amikor kiderült, hogy a végtelen történelmi fejlődés baloldali eszméje mind politikailag, mind eszmeileg csődöt mondott. Az „értelmiség” munkanélkülivé vált.
A szerző filozófus, tanszékvezető egyetemi docens