A reformáció hatása Magyarországon

Sokak által ismert, hogy a református vallást magyar vallásnak is nevezik, ami persze nem jelenti azt, hogy minden magyar református, azt azonban igenis jelenti, hogy a Kárpát-medencében minden református ember magyar. Ma, ha megkérdezünk az Alföldön, a Tiszántúlon vagy a Duna-Tisza-közén egy magyar embert, hogy milyen vallású, akkor automatikusan azt fogja mondani, hogy „magyar vallású vagyok én, kérem szépen”. Ezt érzékelteti Csók Istvánnak az Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre című, gyönyörű református templombelsőt ábrázoló festménye, amelynek előterében egy szép magyar nemzeti viseletbe öltözött leányzó áll – egyik kezében zsoltároskönyvvel, kis hímzett keszkenővel, átszellemült mosollyal az arcán – mintha még most is ismételné az ősi záró imát: „Szent házadból eltávozva Atyám, arra kérlek, hogy lehessek megtartója a te szent igédnek!” Egy kicsit hátrébb, az úr asztala mögött, de mégis a fő helyen látható a prédikátor, az igehirdető, a református lelkész, sújtásos magyar ruhában, amit még ma is hord szinte mindegyikük szerte Magyarországon, ugyancsak magyar vitézkötéses palástja alatt.
És ha minderre gondolunk, akkor rögtön teljesen világossá válik, hogy egészen sajátos jelenségről van szó, amely ebben a formájában csak és kizárólag itt alakult ki a Kárpát-medencében, Magyarországon. Ennek kétségtelenül történelmi előzménye van. Ezért vizsgáljuk meg nagyon röviden, hogy miként terjedt Magyarországon a reformáció fantasztikusan rövid idő alatt, sokak által csodának mondott rövid idő alatt. Egy kicsit vissza kell nyúlunk a történelemben, mégpedig egészen Mátyás királyig.
Kétségtelen, hogy Mátyás király hatalmas magyar birodalma gazdaságát, szervezettségét, kultúráját, népességét figyelembe véve Európa – Angliát is beleértve – vezető országai közé tartozott, ha nem vezető ország volt. És a nagy király halálától számítva ama nevezetes napig, amikor 1517. október 31-én Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára kiszegezte téziseit, a 95 pontot, mindössze 27 év telt el. 27 év semmi. A Bibliában is írva van, hogy a mindenségben ezer év csak egy pillanat. Hát akkor mennyire egy pillanat 27 év!
Tehát a magyar király, a nagy birodalom emléke még hatott 27 év múlva is, s teljesen bekapcsolódtunk Európa vérkeringésébe. Százával tanultak magyar diákok külföldi egyetemeken, hozták haza tömegével az új tant, a reformáció tanát, és hirdették is. Az emberek rendkívül fogékonyak voltak rá, leginkább az akkor kialakuló városi polgárság, amely főleg német nyelvű volt.
Olyan szédületes sebességgel terjedt az új tan, hogy elfojtására az Országgyűlés kénytelen volt feleleveníteni egy régi középkori szokásjogot, nevezetesen azt, hogy fej- és jószágvesztéssel bűnhődnek az eretnekek. Ezt aztán az 1525. évi 4. törvénycikk máglyahalálra változtatta, ennek ellenére az új tan továbbterjedt, főleg a németek lakta városokban. Sopronban már 1522-ben kifejezetten a papi hierarchia ellen szóló prédikációkat tartottak, és az új tan terjedt Eperjesen, Kassán, sőt még Budán is, ahogy maga Brandenburgi György, a fiatal királyi pár nevelője is az új tan hívévé vált. Majd később, amikor visszamegy hazájába, a reformáció egyik kimagasló alakja lesz. A széles néptömegekhez azonban előbb jut el a reformáció bírálata, mint maga a tan. A magyar népesség többsége nem is nagyon érti, a németek ügyének tekinti, nem foglalkozik vele.
Így jön el Mohács.
A mohácsi csatában nemcsak Magyarország színe-java esik el, huszonhatezer vitéz maradt ott néhány óra alatt a csatatéren, hanem elesik a főpapság legnagyobb része és maga a király is – vitatott módon, aki, mint tudjuk, belefulladt a Csele patakba. Az országnak nincs királya, szellemi és világi vezető nélkül marad, igaz, hogy aztán bekövetkezik egy kettős királyválasztás, de hát két király nem király, anarchia van. A török még nem foglalta el ugyan teljesen az országot, de ott portyáznak csapatai az ország közepén, dúlnak, fosztogatnak, és néhány főúr ugyanezt teszi. A szerencsétlen nép kiszolgáltatott, s ráadásul ezt a szörnyű sorsot Isten büntetésének is tekinti, és saját magát hibáztatja azért, mert a németek ügyének tekintette a reformációt és nem fogadta tiszta szívvel. Iszonyatos állapotok uralkodnak az országon belül, ilyen mélyponton a közrend, a közbiztonság és az erkölcs a tatárdúlás óta nem volt Magyarországon.
A nép kétségbeesett, szinte már hitét vesztette, és ekkor az elkeseredettség és szegénység szörnyűségeiben egyszer csak vándorprédikátorok jelennek meg, járják a vidéket, járják az országot, és hirdetik a szabadulás egyetlen lehetőségét, egyetlen lehetséges útját a romlásból: az igét. Krisztus üzenetét, hogy az ige nemcsak szó, nemcsak beszéd, hanem cselekedet is. Hirdetik, hogy a vallást meg kell szabadítani a sallangoktól, ezáltal közelebb kerülünk Istenhez, és ez önmagában véve bizonyos értelemben valamiféle szabadulást jelent. Ez a szabadságkeresés abban a politikai helyzetben, amely akkor Magyarországon volt, vagyis hogy nem volt szabadság (sem az anarchiában, sem a diktatúrában soha nincs szabadság), táptalajra talált a nép lelkében, kilépett az egyházi keretek közül, és politikai síkon is érzékelhetővé vált. És a prédikátorok éppen ezt hirdették. A szabadulást hirdették. A szabadulást, a tiszta evangéliumot, hogy a protestantizmus nem cél, hanem eszköz, és tették ezt mind magyarul abban az időben, amikor az igehirdetés egyébként még latinul történt. A szegény nép világosan értette, amit hirdettek. És a prédikátorok nemcsak szóban hirdették az igét magyarul, hanem nyomtatásban is.
Kihasználták az új találmányt, a könyvsajtót. Már 1538-ban Krakkóban megjelenik az első magyar nyelvű katekizmus, amelyet még ábécéskönyvnek is használtak. Az volt a címe, hogy A keresztyénség fundamentuma. Majd 1541-ben, abban az évben, amikor a török csellel elfoglalja Budát, már itt Magyarországon, Sárváron, Nádasdy Tamás birtokán, abban a várban, amely ma is áll még (jelenleg Huszármúzeum van benne), nyomtatja ki Szilveszter János magyar nyelven az Újtestamentumot. A prédikátorok hirdetik szóban, írásban az igét, de minden lehetőséget megragadnak az igehirdetésre szépirodalmi művekben, éneklésben, színdarabok szerzésében is. Hatalmas szellemi pezsdülés indul meg az országban, soha még Magyarországon a nép ilyen széles tömegei nem voltak bevonva a közéletbe, mint ekkor, a XVI. század második felében.
És most itt állunk a XXI. század elején, Európa küszöbén, tele várakozással, kétséggel és bizonytalansággal. Ebben az új, ismeretlen világban fogódzót, lelki megnyugvást csak egy adhat, az ige. Az ige, amint a reformátorok hirdették, hogy az ige nemcsak szó, de tett is. Ennek tudatában, eszerint cselekedjünk.

A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz),
a Protestáns Egyesületek Szövetsége tagja