A részleges sajtószabadság nem sajtószabadság

Csak egyféle sajtószabadság van: teljes és háborítatlan. Minden más egyéb változat csonka, szárnyaszegett, és így eleve nem lehet azonos értékű, sem megközelítőleg azonos vele. Éppen ezért a részleges sajtószabadságot nem lehet sajtószabadságnak tekinteni egyáltalán. Ha csak minimális mértékben is, de beleavatkozik a mindenkori hatalom abba, ami a sajtószabadság jegyében független kell, hogy legyen, akkor minden borul és semmi nem igaz. Onnantól kezdve kézi vezérlés van, fülbe súgás, letelefonálás a minisztériumból, egyéb magas hivatalból, és ép morális érzékű ember abban a minutában veszi a kalapját, s nem hajlandó részt venni a lealjasult játékban.
Ha sajtószabadság van, az újságírónak nem kell rettegnie attól, hogy mit szólnak írásaihoz „odafent”, lesz-e retorzió, meghúzzák-e az írásait vagy simán süllyesztőbe teszik, szó nélkül, kommentár nélkül, gyakran már egy olcsó magyarázat erejéig se strapálva magukat, miért nem méltatták figyelemre a mégiscsak lesújtó véleménnyel illetett írásművet. Ha sajtószabadság van, az újságírónak attól se kell félnie, hogy a közvetlen főnöke vagy a lap felelős kiadója összevonja szemöldökét, lassúbb tempóra inti, netán bölcs leereszkedéssel közli vele, hogy írja már át a cikkeit, mert a közvélekedés és az irányadó Ezmegaz mást vár el tőle.
Ahol sajtószabadság van, ott egyéb jogok sérelmétől se kell tartani, mert az emberek elemi jogként gyakorolják a szólásszabadságot is, és nem büdösödik a fejétől a hal, mint a diktatúrákban, mert mindenki tudja, hogy nincs szentségtörés, ha valakinek különvéleménye van. A világ attól teljes, hogy különfélék vagyunk, különféleképpen szólunk, más-más stílusban írunk és beszélünk, de magától a véleménynyilvánítástól még nem sérülnek a demokratikus jogok. Ellenkezőleg. Ezek akkor sérülnek, ha az egyénbe és a közszereplőbe egyaránt beléfojtják a szót, és onnantól kezdve mindenki fuldoklik, mert fojtogatja az a légkör, amely a diktatúrák sajátja.
Ahol létezik a sajtószabadság, ott nem szükséges elemezni annak mibenlétét, mert olyan természetes, mint ahogyan levegőt veszünk: szabadon, minden nehézség nélkül, magától értetődő módon. Ahol viszont nincsen, egy idő után minden e körül kezd el forogni, nem telik el nap, hogy ne szenvednénk a hiányától, és ne harsogná a diktatúra minden lealjasult bértollnoka mindennek az ellenkezőjét. Ahol sérült a sajtószabadság, ott előbb csendben, majd egyre tolakodóbban és hangosabban kezd el lopakodni és nyomulni a diktatúra. Utóbb már azt is elvárná, hogy mindenki szeresse, s ne csak hódoljon neki, hanem reggel vele ébredjen, este vele feküdjön, mint a szerelmes imádata tárgyával. Innentől fogva pedig egyre csúnyább kezd lenni a játék. Hogyan lehet rajongani azért, ami torz? Egyféleképpen: ha megszabadulunk ép esztétikai és morális érzékünktől, és lélekben elkezdünk azonosulni valamivel, ami csupán egy dologtól foszt meg bennünket, egyéniségünktől, autonóm személyiségünktől. Ha ezt elérte, ezzel a nemtelen aktussal egyúttal felszabadít maradék gátlásainktól, és onnantól fogva azt tesz velünk, amit akar.
A séma legalábbis ez. Vannak ugyanis emberek, akiken mindezek a praktikák nem fognak. Az ő feladatuk az, hogy embertársaikat bátorítsák, nekik jó példát mutassanak, s mindig elöl járva a sorban, személyes élettörténetükkel bizonyítsák, hogy van mód az ellenállásra. Van egy pont, ahonnan egy tapodtat se engedhetjük tovább a lélekrabló szerencselovagokat előrelépni.
Ahol sajtószabadság van, ott nincs kesernyés mellékíz az emberek szájában. Tudnak felszabadultan nevetni, életüket úgy élik, hogy nem a súlyos gondok nyomasztják őket reggeltől estig, hanem jut idő egymásra, és ismerik a természetes együttérzés, barátság, szeretet, kitartó értékőrzés fogalmait, és elemi jogokként gyakorolják azokat. Ezek nélkül valóban statisztikai adattá válik az ember, hitehagyott, lelki sérült, beteg társadalom tengődik csupán valaminek a romjain, amit utóbb már nevén nevezni se szabad. Emiatt nem szabad megengedni senkinek, hogy a sajtó szabadságába beavatkozzék, hogy azt bárminemű formában korlátozza, vagy hogy annak mindenkori trendjét kívülről akarja meghatározni. Ha a sajtó csak ebben a formában tud létezni, mert már ő maga is azonosult a lélektorzító szándékokkal, akkor nincs értelme a létezésének. Át kell adnia a helyét valami másnak, amelyet újabb generációk határoznak meg szabadon, korlátok nélkül, fiatalos lendülettel, a diktatúrák ismerete nélkül. A teljes szabadság igényével.

A szerző szerkesztő, újságíró