Felesleges pénzköltés csődközelben

Mind az írott sajtó, mind az elektronikus média gyakran foglalkozik a Budapesti Közlekedési Vállalat csődközeli helyzetével. Nem tagadták ezt a megszólaló érintettek sem, azaz a BKV vezetői és a tulajdonosi jogokat gyakorló fővárosi vezetés, s a támogatásokat egyre szűkmarkúbban nyújtó kormány illetékesei sem.
Ez az áldatlan állapot nem egyik napról a másikra alakult ki, hiszen évek, sőt évtizedek óta az egyre jobban elhasználódó pályatesten egyre öregebb és egyre szakadtabb villamosok járnak. A kocsik kívül-belül mocskosak, szellőzőrészük és ablakaik pedig már rég nem állíthatók, egy-egy nyári zápor percek alatt vízözönt varázsol a kocsikba. Ezek után nem érthető, hogy Aba Botond vezérigazgató és a BKV vezérkara miért döntött úgy, hogy lecseréli az évtizedek óta megszokott BKV- emblémát. A korábbi ovális pajzsba foglalt, oroszlánok által két oldalról tartott Budapest-címert ábrázoló emblémát, amely fölé a rendszerváltozás után a Szent Korona is felkerült, most felváltotta a három egymás mellett futó görbe vonalból álló változat, amely alatt a BKV Rt. felirat olvasható. Igaz, ez utóbbi az előző változatnak is része volt.
Azon túlmenően, hogy miért kellett egy szép és kifejező szimbólumtól megválni, érdemes elgondolkozni azon, hogy egy anyagi gondokkal küzdő vállalat, amelynek nincs versenytársa, tehát nem kell reklámoznia önmagát, miért szánja rá magát ilyen költséges vállalkozásra. Eltekintve az új címer megtervezéséért kifizetett, feltehetően nem csekély honoráriumtól, érdemes belegondolni: mibe került a kocsik (buszok, villamosok, metró, HÉV) és egyéb létesítmények oldalán található címerek cseréje? Mibe került a megállókban lévő és a kocsikban kifüggesztett utastájékoztató táblák cseréje, a levélpapírok, kiadványok, bélyegzők, jegyek, bérletek és azok előállításához szükséges nyomdai klisék cseréje, illetve újragyártása, s mennyi pénzt és időt emésztett fel ennek levezénylése? Ráadásul a haszon legcsekélyebb reménye nélkül. Milyen hasznot remélt a BKV PR-menedzsmentje, amikor heteken át úton-útfélen reklámozta az új, színes és természetesen drágább jegyeket? Nem lehetett volna ezt a pénzt, ha nem is a Kuncze Gábortól kölcsönzött ötlettel lélegeztetőgépekre, de legalább a gurulóállomány egy részének kitakarítására, felújítására fordítani?
És ha már ennyire nincs pénz, kérdezem én, hová tűntek el a kocsik belsejéből, az ablakok és a tető hajlatában lévő ferde takarólapokról a korábban ott lévő reklámok, hirdetések? Az azokból származó bevételek nem elhanyagolhatók. Ha másra nem, hát arra elegendők lennének, hogy a kocsikban ismét legyenek figyelmeztető táblák, hogy mit szabad, mit nem szabad, és mit illik tenni a BKV járatain. Ezek hiányában az ember még csak nem is figyelmeztetheti a szotyolázó, fagylaltozó, szafttól csöpögő hamburgert, szétterpesztett vagy keresztbe tett lábakkal több ülőhelyet elfoglaló, időseknek, várandós és gyerekes anyáknak a helyet át nem adó, ma-holnap uniós polgár(?)társait, hogy milyen viselkedési normák kívánatosak a BKV járatain.
Nagy kár, hogy a BKV vezetői, karöltve a főváros vezetőivel, ahelyett, hogy a fenti gondokat oldották volna meg, pénzemésztő látszatintézkedéseket tesznek és felesleges, drága rekláminterjúkat adnak amerikai lapoknak.

Dobai Miklós, Budapest