Mitől ideges Kovács pártelnök-külügyminiszter?

Kovács László külügyminiszter és szocialista pártelnök láthatóan egyre idegesebb, ezt az immáron aligha tagadható állapotot legutóbb október 2-án demonstrálta, amikor hirtelen elhatározással megszakította interjúját Szilágyi Ákossal, a New York-i magyar televízió munkatársával. A beszélgetés befejezésére a 26. percben került sor, amikor a riporter felhasználva a „perszonálunió” kínálta lehetőségeket, a magyar belpolitika történéseiről, Gyurcsány Ferencről és Szili Katalin elhíresült nómenklatúrázásáról is szeretett volna kérdezni.
Aligha vitatható, hogy az interjú megszakítója saját politikusi szegénységi bizonyítványát állítja ki. Egyúttal beismeri, híján van a személyes szuverenitás elvárható minimumának, és képtelen egy előre nem egyeztetett kérdésre azonnal megfelelni. (Szilágyi felvetései aligha lephették meg Kovács Lászlót, hiszen lényegében ugyanazokat a kérdéseket tette fel neki, mint amit Magyarországon kérdeznének tisztességes riporterek az MSZP elnökétől. Az ősi, pártállami reflex kitörését valószínűleg az váltotta ki, hogy Kovács nem az itthoni illedelmes alákérdezővel ült szemben, aki gyakran a legbugyutább és legvalószínűtlenebb válaszokat is tudomásul veszi, hanem egy a munkáját komolyan vevő újságíróval.)
A nyugati sajtó kíméletlenebb
Érdemes az MSZP elnökének emlékezetébe idézni, hogy legnagyobb politikai ellenfele, Orbán Viktor egyetlenegyszer sem futamodott meg a kellemetlen újságírói kérdések elől, pedig számtalan kísérlet történt csőbe húzására kül- és belföldön egyaránt. Elég például a 2002. március 15-i barcelonai uniós csúcstalálkozót követően tartott sajtótájékoztatójára utalni, ahol a Magyar Hírlap újságírónője csak arra volt kíváncsi, elítélték-e Magyarországot a tizenötök kormányfői, amiért megátalkodott módon a piacinál alacsonyabb szinten tartja a gázárakat. A hölgy láthatóan mélyen elszomorodott a nemleges válasz hallatán. Vagy említhetők a volt miniszterelnök havi rendszerességgel jelentkező televíziós interjúi – melyben a jól értesültek előre megrendezett színjátékot láttak – is, ahol az igencsak rámenős stílusú Baló György kőkeményen kérdezett, a beszélgetés témáit mindig a többségi, baloldali média slágertémái adták. Így szinte minden alkalommal előkerült a MIÉP-pel való együttműködés állítólag milliókat nyugtalanító kérdése, vagy az úgynevezett Orbán-bányák körül gerjesztett hisztéria összes álproblémája. Vajon elképzelhető lenne napjainkban egy fordított szereposztású interjúsorozat? Ahol, mondjuk, Lovas István kérdezné a jobboldal számára fontosnak tartott ügyekről Medgyessy Pétert vagy Kovács Lászlót.
Arra számtalan példát ismerünk a nyugati demokráciák történetéből, hogy egy adott politikus nem volt hajlandó nyilatkozni egyik vagy másik sajtóorgánumnak, miként ezt Helmut Kohl német kancellár tette, miután úgy vélte, szavait a német RTL televízió kiforgatta. Részben az ehhez hasonló tapasztalatok miatt a német kancellár tizenhat esztendős kormányzása alatt végigharcolt öt választási kampányában sohasem volt hajlandó szociáldemokrata kihívójával élő televíziós vitát folytatni. Viszont azt is tudomásul kellett vennie, hogy az RTL riporterét elutasító mondatait számtalanszor vetítették a német kereskedelmi csatornák, nem kevéssé gonoszkodó kommentárok közepette. Legendás volt a bajor CSU vezető politikusának, Franz-Josef Straussnak a hamburgi liberális Der Spiegel magazinhoz fűződő negyedszázados rossz viszonya is. A német sajtótörténet része ama televíziós szereplése, amikor arról vitázott az őt faggató riporterekkel, hogy miért provokálják őt álnaiv kérdésekkel, és mennyire kívánják félremagyarázni a szavait. A német sajtó színvonalának megbicsaklását is a Der Spiegel esetén lehetett a közelmúltban nyomon követni, amikor a lap munkatársai Gerhard Schröder udvari zsurnalisztáivá süllyedtek. Schröder egy-egy telefonjára a lap két vezető munkatársa sietett a kancellári hivatalba, hogy személyes jóindulatuk ellentételezéseként nekik szivárogtasson ki bizalmas információkat a kormányfő. A hamburgi magazin javára írandó, hogy ezt a főként a 2002-es „Stoiber-veszély” megállítását célzó érdekszövetséget a lap időközben felmondta.
A sajtószabadság etalonjának tekintett angolszász államok színvonalas sajtótermékeiben (bár még ezekben is számos újságíró rövid időre megingott az Irak elleni háború hazafias felbuzdulás lázában) egy interjú megszakítása és/vagy az elkészült anyag letiltása az ezt megkísérlő személy politikai halálát jelentené. Elegendő arra a szerepre utalni, melyet a média a közelmúltban lezajlott kaliforniai kormányzóválasztáson töltött be. Ahol szinte Arnold Schwarzenegger jelöltségének pillanatában elkezdtek kutakodni a színész múltjában, hátha találnak valami kompromittálót. A sajtó itt alapvetően két kérdésre koncentrált, s ezeket megítélésében sokkal fontosabbnak tekintette, mint Schwarzenegger amúgy sem túl konkrét politikai programját. Egyrészt, mondott-e valami olyat az osztrák származású kormányzójelölt, ami esetleg egy egykori, egy másik államban szintén szerencsét próbált honfitársa iránti szimpátia megnyilatkozásaként értelmezhető? S amikor találtak valami ekként értelmezhetőt, akkor kegyetlenül az orra alá dörgölték a hetvenes években adott interjúját, melyben erős akaratuk okán lehetséges példaképeinek nevezett néhány diktátort. A másik kardinális kérdésként nőfaló múltjára emlékeztették. Most gondoljuk el, mi történne Kovács Lászlóval, ha ebben a környezetben kellett volna megmérkőznie a politikai hatalomért. Hiszen az ő esetében nemcsak egy diktatúra és néhány diktátor iránti szimpátia nyilatkozatát találnák meg, de magában az elnyomó hatalomban való aktív részvétele is dokumentálható lenne. S aligha elégedne meg bármelyik magára valamit is adó zsurnaliszta az állítólagos barátnőjéhez fűződő viszonyára adott azon válasszal, hogy csak a rendőrségnek kíván felvilágosítást adni nexusuk lényegéről.
Az persze nem meglepő, ha Kovács László szívesebben mesél állítólagos külpolitikai sikereiről, mint a magyar belpolitika botrányairól, melyekben szinte kizárólag a szocialisták érintettek. E misztikus, főként általa ismert diplomáciai sikereket a jelenlegi külügyminiszter modern Háry Jánosként, nem létező veszélyek elhárításával érte el. Talán emlékezünk még azokra a borús tekintetű megnyilatkozásaira, melyek szerint Budapest a külpolitikában is mindent rosszul csinált az előző ciklusban, így hazánkat neki kellett visszacsempésznie Európa politikai térképére. Ebben a hősies küzdelemben vált a külpolitikai siker egyetlen mércéjévé, hogy ki mindenki volt hajlandó találkozni vele vagy éppen Medgyessy Péterrel. Mindeközben egyetlen szót sem ejtett arról, hogy mibe kerültek Magyarországnak ezek a gyakran szégyenletes szolgalelkűséggel elért kézfogások, ünnepi pezsgőzések vagy a külföldi vezetőkből kicsalt néhány elismerő mondat. Mert vajon mit használt nekünk, hogy megdicsérték Koppenhágában a Medgyessy-kormány hatalmas európaiságát, ha ennek ára a többieknél kedvezőtlenebb pénzügyi konstrukció elfogadása volt? Vajon nem jártunk volna jobban, ha mint a csehek vagy a lengyelek, néhány feketeponttal és több száz millió euróval gazdagabban távozhatunk a dán fővárosból? Vagy mit profitáltunk abból, hogy közel hat hónapi kemény munka után készült néhány sajtófotó Bush elnök és a D–209-es között? E kézfogás ára ugyanis súlyos milliárdokban mérhető, elég itt a Gripenekre vásárolt – s Magyarország számára valójában szükségtelen – extrákra gondolni.
A kedvezménytörvény visszafordítása
Azt majd diplomáciai iskolákban fogják oktatni, hogy miként sikerült a Kovács László vezette külügynek a kedvezménytörvényt lenulláznia, egy teljes koncepciótlanságból és a nemzeti ügyekkel szembeni mérhetetlen cinizmusból összetákolt politizálással egy Magyarország számára kedvező megállapodásból annak ellentettjét faragni. Hiszen elődje teljesítményét anélkül kezdte el bírálni – átvéve szomszédaink felháborítóan igaztalan vádjait, sőt néha, amikor elfogyott a muníciójuk, ötleteket adva nekik –, hogy pontosan meghatározta volna, mit kíván a törvényen módosítani, s meddig hajlandó a kompromisszumokban elmenni. Ilyen borzalmas hibák után természetesnek vehető, hogy Pozsony és Bukarest vért szagolt. S ahelyett, hogy néhány engedménnyel honorálná Budapest szerencsétlenkedéseit – lásd az aradi Szabadság-szobor esetét –, sportból minden létező alkalommal megalázzák a Medgyessy-kormányt. Hiszen az arcpirító bánásmód ellen nem tiltakozhat hitelesen, miután telekürtölte a világot a kétoldalú problémák végleges megoldásáról. Valójában ennek a szomszédságpolitikának a határokon túli magyarok az elszenvedői, akikkel szemben a román hatalom most már szinte mindent megenged magának.
Ráadásul az Orbán-kormánynak a külpolitikában is iszonyatos ellenszélben kellett dolgoznia, hiszen szinte biztosra vehette, bármilyen kérdésben is neki lenne igaza – mint például a Benes-dekrétumok elleni fellépésében vagy a BorsodChem privatizációjával kapcsolatos fenntartásaiban –, az ellenzék csak azért is a külföldi fél pártját fogja. Miként ezt nem kevés indulattal az amúgy galamblelkű Martonyi János is szóvá tette a Nap-kelte műsorában.
Kovács László rosszkedvének valódi oka a Medgyessy-kormány alapvetően hibás döntése, miszerint a külügyi tárca vezetését a nagyobb koalíciós párt elnöke látja el. Ilyen konstrukció csak abban az esetben lenne működőképes, ha az elnök tekintélye megingathatatlan volna pártján belül. Tanulságos példa erre a német külügyminiszter, Joschka Fischer esete, aki a zöldek vezetéséből 1999-re eltávolította minden számottevő vetélytársát és kritikusát, így aligha kell hatalmának megkérdőjelezésétől tartania külhoni portyái során. Ezzel szemben a szocialistákra még normális körülmények között is a kemény pozícióharcok a jellemzők, melyeket csak ideiglenesen szakítanak meg a hatalom megszerzése érdekében, rövid életű fegyverszünetekkel. Így a bolt egyben tartása, az egymással is ellenséges szárnyak kiegyensúlyozása, a működés és működőképesség látszatának fenntartása egész embert kívánó feladat, ráadásul a 2003. őszi magyarországi állapotokat aligha lehet normálisnak tekinteni, hiszen az MSZP választási győzelmekor megkezdett összes nagy mutatványa szinte minden téren kudarcba fulladt. Ez alól egyedül a számos jó elvtárs jövedelmező pozícióba juttatása és az „orbáni diktatúrában” elszenvedett anyagi sérelmeinek kárpótlása nevű játszma tekinthető kivételnek, amit jól jelez, hogy az olyan értelmetlen akciókra, mint a csapatjátékosok röplapozására is van a szocialistáknak potom 150 milliója.
Az elmúlt másfél évben kifulladt a jóléti rendszerváltozás üres jelszava, s mára az is világossá vált, hogy az Európai Unió gyászos helyzete miatt már csak a hivatásos optimisták reménykednek a gazdasági konjunktúra jövő évi megélénkülésében. A politikai okokból végigvitt tisztogatások immár az ország közigazgatási működőképességét, az uniós támogatások elnyerését és az értelmes felhasználást veszélyeztetik. Hiába szabadították rá az ellenzékre Keller Lászlót, a Fideszt nem sikerült megosztani és felszámolni. Az külön elemzést igényelne, hogy a szocialisták miért egy olyan területen – a ki lopott többet versenyben – indítottak frontális támadást, melyben minden józanul gondolkodó ember számára a Fidesz csak győztes lehet. Hiszen a Fidesz már életkora miatt sem hozhatta be 1998 és 2002 között a szocialisták több évtizedes korrupciós előnyét. Tényként kezelhető, hogy a programot nélkülöző magyarországi baloldal az osztogatás lehetőségének hiányában csak a negatív kampányban, a támogatóikban és szimpatizánsaikban meglévő előítéletek gerjesztésében gondolkodhat. Az mindenesetre az önkritika szikrájának meglétére utal, hogy Kovács László pártja meg sem próbálkozik saját ártatlanságának bizonygatásával.
A „jóléti rendszerváltás” elmaradt
Az MSZP elnökének zavarát csak tovább fokozza pártja azon haladó hagyománya, miszerint a gazdasági és politikai válságot azonnal az elnöki hatalom meggyengüléseként értékelik, és számtalan önjelölt pártmentő érez indíttatást az irányítás megkaparintására. Elég itt a nómenklatúra veszélyét hirtelen felfedező Szili Katalin növekvő aktivitására utalni, aki úgy tűnik, a mérsékelt hangú politikus kategóriájában kíván indulni. S aki az amúgy antiklerikálisra hangolt sajtó megértésére is számíthat nyilvános hitéletével, szentmisén tett látogatásaival. Eme változó öszszetételű érdekszövetségek csak a rombolásban, a konkurens személyek és az általuk képviselt célok megsemmisítésében jeleskednek. Ezek az egymást is kioltó frakcióharcok okozzák, hogy a szocialisták képtelenek a hosszú távú, koncepcionális politizálásra, a vendettáik után megmaradó erejük pusztán a napi ügykezelésre elegendő. Vidám leszámolásaik talán leglátványosabb példája, amint „Laci, Gyuri” és a többiek heti rendszerességgel gyakorolják az önmagában már miniszterelnöki képességeket is felfedező Gyurcsány Ferenc politikai kivégzését. (Feltehető, hogy csak azért nem kívánják most megbuktatni, mivel a Medgyessy-kormány a költségvetés elfogadása előtt igen nehezen lenne képes az újabb személycseréket megindokolni. Ráadásul ez tovább rontaná a kormány amúgy is siralmas megítélését.) A kaotikus állapotokat tovább bonyolítja Kovács László azon ígérete, miszerint 2004-ben leköszön az elnökségről. Minden valószínűség szerint a jövőre megválasztandó új pártelnök (asszony) lesz a párt 2006-os miniszterelnök-jelöltje, az ugyanis kizárható, hogy az addigra teljesen elhasználódó Medgyessyt még egyszer eséllyel indítsák. A párton kívüli, alkalmi bankár 2001-es jelölése is az MSZP-n belüli, egymást kioltó frakcióharcoknak tulajdonítható.
Kovács László idegessége érthető, hiszen ő pontosan tudja, hogy az eddig a párt körül kirobbant botrányok során a kegyetlen valóságnak csupán töredéke került napvilágra.

A szerző történész