Ne engedjük élni a hazugságot

A Magyar Televízió kétrészes portréfilmet mutatott be Göncz Árpád egykor regnáló köztársasági elnökről, aki ma mint volt köztársasági elnök él és dolgozik. A szándék helyes: a közszolgálati tévé a dolgát teszi, megörökíti a nemzeti történelembe immár kétségtelenül bekerült személyt. Nem kritikai filmesszé született (helyesen), nem elfogulatlan, objektív, kénkőszagú vegyelemzés és nem hanyatt vágódós óda, hanem jól megcsinált kétrészes mű, hivatalos portré. S mint műfaja hozza, nemcsak tárgyát ábrázolja, hanem készülte korát is. A mát. Megmarad immár örökre, s úgy, ahogyan láttuk. Itt van, és hat. Kire így, kire úgy. És hatni fog: egyszer majd, évtizedek múlva, előveszik ifjú bölcsészek, s mint a kor, a mi korunk történetének forrásművét elemzik, idézik. Akkor ők a távolságtartás hűvösségével, de mi még ma ítéletekkel, érzelmekkel nézzük.
Jómagam mérhetetlenül elszomorodtam. Nem Göncztől, nem. Most nincsen mit mondanom róla, kívánom, béküljön meg egyszer a lelkiismeretével. Sem a szerep, sem a személyiség nem nagyon érdekel, még kevésbé a tekerős igyekezettel megteremteni akart imágó. Aranyalap nélküli ikonra festik a szentség attribútumait. Az erkölcsi hősét. A szépítő vonalakat leveti majd a hordani képtelen alap. De valójában a film nem görbítette sírásra a szám, ordíthatnékom sem volt – jól végezte a feladatát a rendező: mítoszképzésből négyes fölé, kihozta, ami a főszereplőből kihozható volt.
Félértékű, amit mondok, mert csak a második részt láttam. Nem állt szándékomban azt sem megnézni, de valaha volt szép napjaim emlékét, a rendszerváltás és rendszerépítés idejét oly’ keveset mutatják, hát ott ragadtam, ahova a távkapcsoló vitt. Néztem a jól fényképezett mai képeket meg a remegő amatőr felvételeket az ántivilág idejéből – kellemes volt, igen.
És három perc borzalom. Ez a film azt állította, hogy 1992. október 23-án a Parlament előtt nyilas söpredék fütyülte ki Gönczöt. Az Elnököt. Bemutatták a pártszolgálatos jelmezbe öltözött három-négy-öt-hat fickót. Az Árpád-sávos lobogót. Kopasz fejeket. Valakiket a tömegben. De nem az ötvenhatosokat, a sokezres tömeget magát, s nem kérdeztek meg senki kopott kabátost, egyet a fújjolók közül, egyet legalább, akit a szíve vitt oda, hogy miért?
Öt fő kajabálásától szaladt el a köztársaság erkölcsbajnoka? Ő, ki a fölháborodottságtól tört hangon mondta el a filmen, hogy a rendőrség kísérte a térre az álpártszolgálatos fiúkat? Tessék? Miért szaladjunk át e mondaton? Miért nincsenek leleplezve mind az öten-hatan (megengedem: heten), miért nincsenek megkérdezve, miért nem ismert a nyilvánosság előtt a biztosító rendőrök neve? Miért Göncz titka mindez? Miért lehessen ezt csak úgy állítani, itt, most? Persze, Boross Péter szót kapott a képernyőn, persze, elmondhatta ellenvéleményét, persze, elhangozhatott szubjektív ítélete. Igen, de az nem, hogy itt hazudtak. Nem mutatták fél másodpercig sem a muszteres Bánó András vinnyogó tekergését az objektív előtt, nem mondták el a lelepleződést, nem mondták el, hogy tulajdonképpen minden úgy maradt, félig emésztve. Nem hangzott el, hogy a valódi botrány ideje nem akkor a téren az az 57 másodperc (Göncz számadata), hanem minden 57, a nagyon-nagyon sok 57 másodperc, ami azóta a hazugság bűnében telt el. Ötvenhét és nem ötvenhat. Mindenki érti, miről beszélek? Mert a legszomorúbb, hogy akik most ezt a filmet összehozták, úgy vélik, már régen volt az eset, régen volt a leleplezés, abból botrány meg nem is volt, most se lesz. Ezekkel mindent meg lehet csinálni.
A film végén összejön a család a hivatalos kertben. Parázs a grillben: sül rajta a pecsenye.
A szerző az SZDSZ volt ügyvivője