Politikacsináló szerepben az újságírás

Miközben magam is médiaoktatóként tengetem életem, azt veszem észre, hogy egyre nehezebb megmagyarázni az újabb generációknak, melyek a valódi újságírói erények, és melyek a nem túl szép dolgok. Kiváló példa erre mindaz, ami az EU-s csatlakozás környékén is történt azokkal a médiasztárjainkkal, akikre amúgy szeretnénk felnézni. Példaképek nélkül nehéz ezt a szakmát űzni, legyen valaki kezdő vagy akár médiaelnök.
Lehetne más példát is találni, de meglehetősen előtérbe tolakszik két médiaszemélyiség kampányban való részvétele. Az olvasó is bizonyára emlékszik még Vitray Tamás és Friderikusz Sándor „társadalmi célú” reklámjára. A reklámban arról beszéltek, hogy mindketten elmennek igennel szavazni, majd Vitray azt mondta, hogy „igennel igen, de együtt nem”. Értjük, hogy az üzenet az, hogy van itt két ember, aki nem kedveli egymást, de ettől még létezik számukra egy közös érték. (Hasonló volt ehhez Győzike és Törőcsik Mária reklámja, akik ugyan különböző műfajban dolgoznak, de mégis…) Ez a nagy összeborulás időszaka volt, s amellett, hogy van benne valami giccses, rettenetesen kitárulkozó és személyes.
A reklámüzenet egységes, és a koncepciót el lehet fogadni: az alkotók arra kérnek fel embereket, hogy hallgassanak társadalmi felelősségtudatukra, vallják meg személyes (vagy műfaji) ellentéteiket, és aztán fejezzék ki az egység fontosságát. Itt volt a pillanat, hogy ezt az ország érdekében a felkértek megtegyék. A felkértek pedig elhitték, hogy ezt meg kell tenniük. Győzike és Törőcsik Mária példája nem rejt magában médiaetikai problémát, ők magánemberként adták arcukat.
Nem így a két újságíró esete. Az még csak hagyján, hogy reklámozták egymással szembeni nézeteltérésüket. Bár ez azért nem közügy, és nem is általánosan ismert. Vitray fedezte fel annak idején Friderikuszt, erre még emlékszem, de hogy aztán kettejüknek egymással mi a bajuk, azt nem tudom, miért kerültek konfliktusba egymással, azt sem, és azt sem értem, miért fontos ez? Ráadásul azzal, hogy Vitray utal a nézeteltérésre, az idősebb vall be valamiféle sértettséget – s ez kínos. Ahogy mindig kínos, ha egy kommunikációs helyzetben az ereje teljében lévő vagy az idősebb és a tapasztaltabb vagy a magasabb beosztásban lévő és a tekintélyesebb árulja el sértettségét a fiatalabbnak. Emlékszem, annak idején a reklámot látva együtt kínlódtam Vitrayval, miközben arra gondoltam, e nélkül nem menne az EU-csatlakozás?
Ebben a szituációban Vitray hajlamos volt kitárulkozni a csatlakozás érdekében, és ilyesmit értelmiségi meggyőződésből(!) tesz, nem pedig jókedvében. A reklámot készítők csak örülhettek, hogy van, aki vállalta ezt a szerepet. Vagyis nem a politikusokon és az ügynökségeken csodálkozom. Vitatható, hogy jó reklám volt-e kettejük szerepeltetése. Szerintem legalábbis szerencsésebb lett volna, ha Friderikusz mondja azt, amit Vitray, de lehet a mellett is érvelni, hogy reklámhatékonyság szempontjából ez volt a jobb.
A történetnek ez a része inkább esztétai, mint etikai. A folytatás már minden szempontból kifogásolható. Vitray Tamás nem sokkal később, vagy talán mondhatni két reklám között, készített egy beszélgetést Medgyessy Péter miniszterelnökkel arról, hogy milyen jó érzés is lesz megtapasztalni, hogy az egész ország egységesen elmegy igennel szavazni. Ismerjük az alacsony részvételi eredményeket, és most már tudjuk az okot is: nem volt róla érdemi társadalmi vita.
Az uniós csatlakozással szembeni kriminalizáló magatartás kisebbségi-többségi problémából indult. A többségi nyomás azt eredményezte, hogy aki a nyilvánosságban az elszigetelődés veszélye nélkül kívánt megszólalni, az csak és kizárólag csatlakozáspártiként jelenhetett meg. A többség a világon mindenütt így hat a kisebbségre, a különbség csak az, hogy a régebbi demokráciákban a kisebbség bátrabb, a többség pedig toleránsabb, és a média nem ijed meg a kisebbségi álláspont felvállalásától. (S most természetesen nem a Magyar Nemzetre gondolok, hanem a közszolgálati és kereskedelmi csatornákra és a balliberális sajtóra.) A vélt vagy valódi többség oldalára álló média következő lépése, hogy kriminalizálja a kisebbséget.
A választásokon való gyér részvétel magyarázata a negatív vélemények deviánsként való feltüntetése, a nemmel szavazók kriminalizálása. Miért is menjen el valaki nemmel szavazni, ha úgy gondolja, hogy ezért a társadalom megvetése övezi majd? (S miért is menjen el valaki igennel, ha úgy gondolja, hogy minden normális ember igennel szavaz majd. Akkor ő minek strapálja magát?) A történet ilyetén alakulásáért – s nem azért mondom, mert szívesen csatlakozom azokhoz, akik mindenért a médiát okolják – a média a felelős. Azt gondolom, hogy itt azon kívül, hogy megállapíthatjuk a média felelősségét, hangsúlyozni kell, hogy a pártok nem felelősek.
Vélekedhet úgy egy párt, hogy aki nemmel szavaz, az nem teljesen normális, és ezt akár fizetett hirdetésben közzé is teheti. Ám ilyen hirdetés semmiképp sem „társadalmi célú”, sokkal inkább a párt reklámja. A helyzet teljesen hasonlatos az 1997-es NATO-népszavazáshoz. Akkor az ORTT sorban intette meg a csatornákat a burkolt reklámozás miatt, azaz azért, mert NATO-párti műsorokat készítettek függetlenként feltüntetve magukat, miközben a műsorokat állami pénzekből készítették. Volt viszont egy civil szerveződés (Alba Kör), amelyik notóriusan jelentgette föl emiatt a csatornákat, és az ORTT a panaszokat helyben is hagyta.
S itt érdemes visszakanyarodnunk Vitray Tamás példájához, persze anélkül, hogy a riporter személyén volna a hangsúly. Miért játszik el két különböző szerepet valaki? Egy újságíróit (riportkészítés) és egy értelmiségit („hajlamos vagyok kitárulkozni, hogy az igennel szavazásra bírjam polgártársaimat”). Magyarázata ennek csak az lehet, hogy az értelmiségi felelősségtudat mindent überol. Világos ugyanis, ha valaki a moderátor szerepét tölti be egy társadalmilag vitatott kérdésben, nem készít a miniszterelnökkel olyan beszélgetést, amelyben csak a kormányfőnek és pártjának a véleménye jelenik meg, és amelyben együtt örülnek véleményük egyezésének. Medgyessyvel csak olyan riporter készíthetett volna interjút, aki hajlamos eljátszani a csatlakozás tekintetében független szerepet. Egy ilyen szerep sikeres eljátszásához nem kell valóban függetlennek lenni, no de csatlakozáspárti reklámban való szereplés mégiscsak kizáró ok.
Aki tisztában van a szakmai etikával, az tudja, hogy 1. egy társadalmilag vitatott kérdésben az újságírónak, ha moderátori szerepet tölt be, kívülállónak kell mutatkoznia; 2. nem lehet szerepeket cserélgetni (moderátorit a publicisztikaival, s pláne nem a moderátorit a reklámozóval).
Még azt sem állítom, hogy Magyarországon az elit újságírók alulképzettek volnának, s ne ismernék ezeket a szabályokat. Ismerik ők, csak olykor-olykor úgy tűnik, létezik egy fontosabb érték, ami miatt fel kell ezeket függeszteniük. Például politikai választás vagy az EU-csatlakozás.
Jól láthatjuk, hogy mi ennek az újságírói magatartásnak a következménye. A négyévenkénti választások idején az újságírók átmennek politikusba, a végletekig élezik a feszültségeket, EU-s ügyben pedig elérték azt, hogy semmiféle feszültség ne legyen, és ezért alacsony legyen a részvétel. Utóbb az alacsony részvétel sokkal inkább felvet legitimációs problémát, mint ha kiderült volna, hányan is állnak mellette és ellene. Nem lett volna tragédia még az sem, ha előszörre nem szavazzuk meg a csatlakozást. Itt van példának Norvégia vagy a bővítés esetében Írország. Azokban az országokban a kérdés nyitott tudott lenni, és ettől vált demokratikussá. Mi miért rendeztünk népszavazást, ha nem tudtuk nyitottan kezelni a kérdést? S mennyiben felelős a nyitottság elmaradásáért a politika és a média?
Az utóbbi kérdés pikantériája, hogy a Fidesz kacérkodott az EU-szkepticizmussal, és ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – a média mégis kriminalizálta a csatlakozást megkérdőjelezőket. Ha a riporterek, a vitákat vezetők és a szerkesztők nem lépnének át időről időre értelmiségi szerepekbe, ha követnék szakmai etikájuk elvárásait, maga a társadalom is elkezdene demokratikusabban működni. Amikor mindenki a dolgát teszi, akkor érzi úgy az állampolgár, hogy kíváncsiak a véleményére, ellentétes esetekben csak a szorongás és a harag lesz tanácsadója.

A szerző szociológus