Szabadság és evangélium

Az emberi életre jellemző a küzdelem, a harc. Vannak, akik megalkusznak, vannak, akik el sem kezdik a küzdelmeket, s vannak olyanok, akik életüket adják azért, hogy jogorzás helyett jogőrzés, gazság helyett igazság legyen egy-egy közösség vagy társadalom életében. Gérecz Attila mártír-költő az utóbbiakhoz tartozik, hiszen fiatal vérével hitelesítette a szabadság és igazság, a polgári demokrácia, a keresztyén európaiság értékét.
A prófétai sors és a költő sorsa nagyon gyakran azonos. Mindkettő esetében van igaz és hamis, van megvesztegethetetlenül küzdő, és van megalkuvó. Például az ószövetségi Jeremiás próféta igaz próféta volt, mert bár sokat szenvedett a kimondott és hirdetett isteni igazságok miatt, mégsem hallgatott el. Csontjaiba rekesztett tűzként feszítette az igazság isteni igéje. Ugyanígy élt Gérecz Attila is. Ő nem a szolgalelkű költők hiteltelen és hitetlen tiszavirágéletét élte, hanem a jézusi evangélium áldozatos vérrel és lélekkel hitelesre pecsételt hívő életét. Ő az a költő, aki a szenvedés és nélkülözés gyötrő terhe alatt is így kiált fel: „Másom sincs, Uram. Beérem azzal, hogy arcodat viszem.” Ez a Krisztus-arcot hordozó élet üdvösséggé tisztuló létté válik, mert a csontok bár porladnak, él a lélek.
Életrajza bizonyítja, hogy ifjúi erejét, nem mindennapi tehetségét a sportnak és a költészetnek szentelte. Húszévesen már tagja lett a magyar öttusa-válogatott keretének. Sportpályafutását azonban hirtelen kettétörte 1950-ben koncepciós perét követő letartóztatása.
Az 1956. október 23-i forradalom a budapesti Kozma utcai Gyűjtőfogházból szabadította ki. Gérecz Attila még aznap találkozott író börtöntársaival az írószövetség székházában, majd Tamási Áron erdélyi íróval közösen végleges formába öntötte a rabságból szabadult írók felhívását a nemzethez. A Magyar Rádióban elhangzott kiáltványból a szeretet, a szabadság, a megbocsátás és a nemzeti összefogás sugárzott.
1956. november 4-én, egy végzetes hajnalon szűnt meg dobogni minden polgár szabadságért küzdő szíve – amikor egy szovjet tankról gépfegyverrel lelőtték.
Versei itthon és külföldön is több kiadásban megjelentek. A honvédelmi miniszter 1994-ben posztumusz századossá léptette elő, 1995-ben a Magyar Írószövetség felvette tagjai sorába, 1997-ben a Vitézi rend vitézzé avatta, s a Balassi Bálint Baráti Kör 2000. február 14-én Balassi-kard kitüntetésben részesítette. A rangos kitüntetést, amit évenként az irodalom kiemelkedő alakjainak ítélnek oda, a Magyar Öttusaszövetség vette át, Gérecz Attila emlékének további ápolása céljából.
Az életrajzi adatok tény- és tárgyszerű felsorolásánál talán sokkal fontosabb a költő életében az, amit igazán Isten igéjének fényében láthatunk, fedezhetünk fel. Ez az ige szólalt meg 2001. május 8-án, a költő exhumálás utáni újratemetésén a nemzeti sírkertben (Kerepesi temető): „Ahányszor csak megszólalok, kiáltanom kell és hirdetnem, hogy erőszak és elnyomás uralkodik. Az Úr igéje csak gyalázatot és gúnyt szerzett nekem egész nap. Azt gondoltam: nem törődöm vele, nem szólok többet az Ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam.” (Jer. 20,8–9)
Gérecz Attila költő is átélte ezt az érzést, vallotta, hogy „görnyesztő a kereszt, vérrel és gyalulatlan / Vádol az emberi bűn, s arcba facsarja a vért”. De kétségek között is kétségtelen az ő áldott bizonyságtétele, ami a miénk is. S ezért görnyesztő és véres, gyalulatlan terheink, keresztjeink alatt is valljuk, hogy e föld mulandó porából csak ez a kereszt vezet át az üdvösség örök honába – ahol nincs több fájdalom, sem gyász, sem könny, sem jajkiáltás többé. „Másom sincs, Uram. Beérem azzal, hogy arcodat viszem. Csak így bírtam el, kenyéren és vizen” – mondja a költő a Krisztus-követés, a Krisztus-arc hordozásának bizonyságtételével, és ez tanulság számunkra is. Tegyük fel a kérdést, érintse mindannyiunk lelkét: mi, keresztyének, beérjük-e azzal, hogy Krisztus arcát hordozzuk? Mert ha nem, arra kell eszmélnünk, hogy Gérecz Attila fiatal költőnknek sokkal több adatott, mint nekünk. S ebből a többletből jutott anynyi, hogy életében kárhozati tűz helyett áldozati lángok csapjanak fel. Mert szerette az életet. De még az életénél is jobban szerette a szabadság eszméjét, mások szabadságáért harcolni akart és tudott, s ezért halt hősi halált.
Sorsod művészete című versében így ír: „a kő csak üt ha hull (…), de utad voltam itt.” A keresztyén élet művészete valóban az, hogy e kő- és sárdobálós világban utat készítsünk annak, aki vérével megváltott minket: Jézus Krisztusnak. Legyünk hát mi magunk is jézusi utak, akiken keresztül az evangélium árad, akik miatt a kiúttalan vagy hamis utakon járó társadalom felébred, önző tudata előbb öntudattá tisztul, majd Krisztus-tudattá magasodik.
Mert csak így tudjuk mondani, amit Gérecz Atilla a Karácsonyi ének a börtönben című csodálatos versében ír: „Megtiport országon dühöng szilaj átok (…) / káromkodva töri csendjét a szent éjnek. Hallod, Názáreti, megbocsátunk (…) – Érted!” Megbocsátani csak Krisztussal és Krisztusért lehet. Krisztuson és a megtérésen kívül nincs bocsánat, csak örvénylő viszály, felszakított sebek, visszaütő szilaj szavak.
S bár a világban valóban: „Görnyesztő a kereszt, vérrel és gyalulatlan, / Vádol az emberi bűn, s arcba facsarja a vért. / Sorsa, ha rózsafüzér s amulett a töviskoszorúknak / Lourdes-i palackokká ócsul a vérveríték!”, mégis tudjuk, hogy Krisztus által van erőnk a harcokhoz, s hogy a mi szívünkben sohasem lesz semmi mássá Krisztus vére, mint az örökké érvényes áldozati vérré, azzá, amivé Isten rendeli, kereszthalálos szeretetének bizonyságaként! Mélyen hívő, igazi kálvinista református sorok ezek: bátran állíthatjuk, hogy Gérecz Attila versei az evangéliumot hordozzák. Tükör ez a költészet, amelyben a már letűnt XX. század ötvenes éveinek kegyetlen és embertelen időszaka jelenik meg. A költő elevenen és érzékletesen fogalmazta meg korát, megrázóan adva példát az utókornak.

Kun András Nándor
református lelkipásztor, teológus