A jó királyra várva

Nemrégiben közös kiránduláson megpróbáltuk szemügyre venni a Dunából azt, ami partjain belőle – egyelőre még – látható. Nézelődtünk, beszélgettünk. Mikszáth Kálmán, a maga idejében, megsejtve Magyarország feldarabolását, a Székelyföld elvesztéséről írt profetikus szavakat. Az urak, a pesti parlamentben ülve, vajmi keveset törődnek a határ menti területekkel: a rossz nedvkeringésű ország peremei, leszáradva a beteg fa testéről, a szomszéd kertjébe pottyannak.
A Duna mint úgymond határfolyó – elterelése óta egy hosszú szakaszon már nem is az, igazából – hasonlóképp kezd elhagyni minket odafent s a határnál alább is, kezdi felejteni egykori önmagát is: sokfelé alig ismer már rá az ember a régi, hatalmas folyamra. Mintha csakugyan (egyelőre még csak így?) hosszában akarnánk megépíteni, mégis, a nagymarosi gátat. Meg akarják építeni, persze hogy meg: mindenfelé betonoznak, parti gátakat emelnek; az egykori füzesek, legelők helyén – jól ismert, pártszerű bős-nagymarosi kép – munkagépek verik magasra a port.
Szorongásunkat táplálják a mindenfelől érkező hírek is. Dunakilitinél – hol felröppen az értesülés, hol visszaszívják: próba, szerencse – a duzzasztóműbe törpe vízerőművet illesztenének. Akkor már írja valaki – „legalább magyar mérnökök tervezzék, ne szlovákok és csehek”. Pedig nem az a kérdés, ki tervezi: az volna az igazi baj, a hatalmas öngól, hogy magunkat azzal a törpe művel (hamar kiderülne, nem is annyira törpe) a hágai folyamat szempontjából diszkvalifikálnánk. Tiltakoznak a Duna hasznosítása ellen, és aztán megcsinálják ugyanazt. „Nem tudják a magyarok, mit akarnak, összevissza csetlenek-botlanak.” Az a baj, hogy akik e gondolatot a köztudatba bevetették, a dolognak ezzel a jelentésével tökéletesen tisztában voltak. Bárhogyan áll is pillanatnyilag az ügy: tesztelés jellege volt. A magyar hatóság, a kormánnyal együtt: ellendrukker vagy tétlenkedik. Tájékozatlanok vagyunk; a szánkat tátjuk, vagy ügyesen feldobott álproblémákkal viaskodunk; a kisantant közben megteszi, amit megtehet.
„Mély homályban, éjféltájban” folyik Verespataknál egy újabb, a nagybányainál is sokkalta félelmetesebb táj- és folyómérgezés előkészítése. Horvátország buzgón készül a drávai (novij viri) vízlépcső megépítésére, oldalvízcsatornával, csúcsra járatással – ismerős nóta. Nélkülözhetetlen a hajózás szempontjából, hallani. Nem olyan nagy a vész, szajkózza a hivatalos magyar fél. A barcsi közmeghallgatáson letorkollják a környezetvédők képviselőit.
„Bármit csináltok, vesznetek kell; / mi összeesküdtünk az elemekkel, / s fajtáddal pusztulásra jutsz.” Nem csupán Mefisztofelész szavai ezek, és nem csak az emberiséghez intéztetnek, úgy általában. Kormányunk és feljebbvalóink ugyanezzel az üzenettel fordulnak hozzánk, nem is annyira rejtjelezve. Már a paksi üzemzavar napjaiban sejthető volt, hogy újra előhúzzák a nagymarosi kártyát. Kezdődik minden elölről, a szoktatás, a beetetés. Ha nem tetszik Paks, megkaphatjátok Nagymarost. Megkaphatjuk a végén mind a kettőt, tetézve.
Hol itt, hol ott kezdik kiszivárogtatni a dolgot, tényleg ereszt kicsit a gát. „Valaki azt mondta, hogy … (ne írd meg, ki mondta kinek).” Vasali Zoltán cikke a Heti Válaszban (2003. 10. 17.): „…dr. Szentgyörgyi Zsuzsa villamosmérnök a Heti Válasz kérdésére megerősítette, hogy a jelenlegi helyzetben nem elképzelhetetlen egy dunai, például Nagymaroson működő erőmű megépítése”. „Például Nagymaroson” – mily eredeti ötlet! Ki van ez dekázva ügyesen. Miért kell a Heti Válasznak megkérdeznie dr. Szentgyörgyi Zsuzsát? Nem Medgyessy Péter vagy Szili Katalin vonja vissza az MSZP választási ígéretét, amely szerint az MSZP soha többé nem kíván gátat építeni a Dunán (kétszer már ráfizettek)? Dr. Szentgyörgyi Zsuzsa mondja, amit mond. Ha nem jön be a dolog, marad nála a labda. Fő, hogy már megint témánál vagyunk.
És jönnek a régi, százszor megcáfolt, visszavert érvek, mintha ismét 1986-ot, ’87-et írnánk. Mintha arra a meghökkentően kevés, ki sem fizetődő villamos energiára akkora szükség volna, megérné a fél országot feldúlni érte, megfosztva minket maradék ivóvízbázisainktól a már nem is csak közelítő, nyaranta már perzselő hőhalálban! Mintha egyetlen cél volna csak, a maradék Magyarországot is eltüntetni a föld színéről. Pedig ez a táj még ma is a hazánk. Absztrakt emberek kora jött el: Vasali cikkében ez a kérdés fel sem merül… A kavicspadok felől persze nem kérdeznek senkit, amik alatt még ma is kristálytiszta ivóvíz rejlik, nagy mélységekig. A politikusoknak, energetikusoknak, közgazdászoknak talán még rengeteg idejük van, de az életnek már nincs sok elvesztegetni való ideje.
Mégis, magyarnak számkivetve… van a cikkben valami biztató is. Az uniós vízügyi irányelvek 2000. december 22-én megjelent tervezete alapvető célul a vízi élővilág, elsősorban a halpopuláció védelmét tűzi ki. Az új szabályozás szerint egyebek mellett tilos volna a folyók teljes szélességben való elzárása. Csakhogy Vasali, érthetetlenül, ebbe sem kapaszkodik bele. Azt látja inkább, hogy ettől szakmai körökben komolyan tartanak.
A Duna elterelésének 10. évfordulójáról az ország mély hallgatásba burkolózva emlékezett meg. A döntéshozók és a médiumok addig hajtogatták, hogy a Szigetköz ügye tisztán politikai kérdés, míg végül még a környezetvédők is elhitték a dolgot. A Szigetköz ma egyet jelent a többféleképp értelmezett hágai döntéssel, az egyszer használatos, eldobható szakértői anyagok tömkelegével, a több mint egy éve ki sem nevezett kormánybiztossal, a dunakiliti duzzasztót beüzemelni kívánó helyi vállalkozói érdekcsoporttal és a már létre sem jövő magyar–szlovák vízmegosztási tárgyalásokkal; mint védendő értékeket hordozó táj hivatalosan megszűnt létezni. Közben a terület legértékesebb és legtöbbet szenvedő részét, a hullámteret konokul figyelő ember azt veszi észre, hogy azt szép lassan kezdik felszámolni – magyar részről.
A Szigetközben csaknem egy évtizede működő vízpótlórendszer hivatalosan kinyilvánított feladata az volna, hogy a mellékágrendszer természeti állapotában keletkező károkat – míg csak a Duna vízhozamának jelentős részét vissza nem kapjuk – minél kisebbre csökkentsük; valójában azonban egyedül a szigetek közti gazdasági tevékenységeket szolgálja, mesterséges szabályozás kereteibe törve a még természetközeli részeket is.
A szigetvilág zártságát tudatosan megszüntetik. Ezt az Európában egyedülálló vízi világot, a folyóágak fonatos szövevényével körülölelt számtalan szigetet a hazai vízügyi szakembereknek sikerült szárazfölddé átalakítani. A Behajtani tilos! táblákkal gondosan megjelölt feltáróutakon virágzik a gépkocsis horgászat és a turizmus. Az utak és hidak száma egyre szaporodik, ha valamelyik szigeten nagyobb fakitermelésbe fognak, ökológiai okokból hidat vernek közé és a már meglevő úthálózat közé.
Utunkon megálltunk Tátnál, ennél az – egyelőre még – hangulatos kis falunál. Az ide tervezett elkerülőutat közvetlenül a parton szándékoznak elvezetni, tönkretéve a település nagy kincsét, a táti szigetvilágot, a vizes élőhelyeket, a folyóparti erdőt, teljesen elzárva a falut a pihenést, turisztikai lehetőségeket kínáló folyótól. Elképesztő elgondolás, hiszen vezethették volna az utat a falu másik, belső oldalán is. (A község vezetősége talán Budapestről vette a példát, ahol ez a szemlélet már bevált: a Duna partjai, amelyek szolgálhatnák a városlakók felüdülését is, benzinbűzös autóutak, s még inkább azzá szándékoznak tenni őket.)
Süttő után, ahol az autóút már ma is a Duna-parton halad, a kanyarral szemben egy keskeny, hosszan elnyúló sziget fekszik. A fák folyóba nyúló gyökerei, a kavicsos part már nincs, két évvel ezelőtt a szigetet körbekövezték. Vízügyi szakkifejezéssel: „a rendezetlen partot rendezték” – az élővilág iránti legcsekélyebb rokonszenv nélkül.
Gönyű fölött az autóút a Duna ártere mellett vezet el. Nemrégen itt még legelő húzódott a több mint fél kilométernyire folyó Dunáig. Most gőzerővel töltik fel az árteret, közel egy négyzetkilométer területen. Tábla hirdeti, hogy nagyszabású beruházás keretében kikötőt építenek és mederkotrást végeznek – főleg a Dunából kotort kaviccsal töltve fel a területet. Mekkora kikötőt építenek itt és kinek? Mire jó ez a lankadatlan kotrás? Miért kell nekünk szélesebb és mélyebb hajóutat kialakítanunk és a két folyó összekötő csatornán? Ahol kotorják a medret, ott szükségképp fellép a sokat emlegetett medermélyülés, nehezítve a hajózást; s mellesleg éppen a medermélyülésre hivatkozva szokták követelni – leginkább a vízügyi lobbi – a nagymarosi duzzasztó felépítését, amelynek halálos következményeit viszont mindenki ismeri, s leginkább talán azok, akik le akarják tagadni őket előlünk. A bűnös kör bezárul. Vajon véletlen-e, hogy ahol csak érintettük a Dunát, mindenütt a pusztítás képei tárultak elénk, s hogy ezek a beruházások kivétel nélkül a nagymarosi gát elbontása és a hágai ítélet meghozatala után kezdődtek el?
Egyre többet hallatják szavukat azok, akik csak ürügyeket keresnek újabb duzzasztók építésére. A nemrégiben az USA-ban és Olaszországban bekövetkezett áramkimaradásokat is úgy próbálják beállítani, mintha nem hálózati problémák, hanem az erőművek gyenge teljesítménye miatt következtek volna be. Azt sugallják ezzel, hogy újabb erőművek – elsősorban a nagymarosi – megépítése nélkül nálunk is problémák adódnak majd az áramellátásban. Európában, a legtöbb fogyasztási cikkhez hasonlóan, áramból is többet termelnek, mint amennyi a pillanatnyi igény; a gondot nem az áram termelése, hanem annak eladása jelenti. Itt állunk a szabályozott Duna két partján, egyfelől a féllegitim politikus, aki választóitól már csak azért sem tud cselekvési impulzusokat kapni, mert nincs velük kapcsolata, másfelől az egyszerű ember, akinek fáj, hogy a Dunát végigbetonozza a hatalmi konglomerátum, de most már megint nem reméli, hogy hatást gyakorolhatna a politikára – legjobb esetben is a jó királyra vár, aki majd rendet csinálna.
Reményt keltő fejlemény a polgári körök létrejötte: abból a felismerésből születtek, hogy a négyévenkénti váltógazdaság tabula rasája teljesen kilátástalanná teszi a hosszú távú gondolkodást. A polgári körök arra hivatottak, hogy igazi közéletet éljenek, kezükbe véve helyi ügyeiket. Nagy veszélyt jelentene azonban, ha mindössze egy párt választási háttérországává degradálódnának. A pártdemokrácia, amelynek a (választó)polgárra csak addig van szüksége, amíg leadja voksát, a struktúra lényegéből fakadóan legitimitási zavarokkal küzd, akár tisztességes a megválasztott, akár nem. Jóhiszeműen úgy gondolom, a Fidesz szövetséggé szélesítve és tagozatokká tagolása ennek a problémának az érzékeléséből született; újra meg újra visszatérő kérdés azonban, mi lesz a többi emberrel, nevezzük őket jó szándékú baloldalinak, mérsékelt liberálisnak vagy apolitikus, kiábrándult átlagpolgárnak. A Szövetség környezetvédelmi tagozata ugyanezzel a legitimációs kérdéssel küzd. Tettei és döntései főleg a tagozat vezetőinek szándékait tükrözik, de honnan merítik ők cselekvéseik impulzusát? Rá kell jönnünk előbb-utóbb, hogy – politikai téren – a többségi demokrácia ideje lejárt, elkerülhetetlen a részvételi demokrácia, a konszenzus felé való elmozdulás. Arra is rá kell jönnünk, hogy a szellem területén nincs helye demokráciának. A kétszer kettőt nem lehet megszavazni, sem érdekegyeztetés alapján eldönteni. A politikának tehát kommunikálnia kell mindenkivel: a szellem embereivel, akik függetlenek és mindenkivel, akit döntései érintenek. Mi lehet ennek a formája? Még nem tudni, de ez van a levegőben. A Korszellem arkangyala ezt súgja a fülünkbe.

A szerzők a Duna Charta tagjai