A pénzügyi válságok és a globalizáció

Hogyan keletkezik a pénzügyi válság? Van a világgazdaságban mintegy 15-16 trillió (15-16 ezer milliárd) dollárnyi forró pénz, amely szabadon áramlik szerte a világban, gyors hasznot keresve. Ezt az iszonyatos pénztömeget a különböző befektetési alapok, köztük a spekulatív pénzalapok (hedge funds), a multinacionális vállalatok likvid tartalékai, a bankközi rövid lejáratú betétek alkotják, sőt maguk a bankok is kihelyeznek más országokba rövid lejáratú pénzeket. E forró pénzek kezelőinek csúfneve az „elektronikus csorda”, mert a több száz millió dolláros átutalások elektronikus úton történnek, perceken belül, és mert a kezelőket nyájösztön vezérli. Ha egy ismert spekuláns felfedez egy ígéretes fejlődő országot vagy országcsoportot, a többi követi példáját. Dől a pénz az országba, felgyorsul a gazdaság növekedése. Ha az ország devizája szabadon lebeg, akkor a pénzbeáramlás felhajtja az árfolyamát. Ha az árfolyam kötött, a nemzeti bank devizakészletei nőnek, és felgyorsulhat az infláció.
Ez így mehet sok éven át. Azután egy szép napon valamelyik nagybani spekuláns úgy dönt, hogy az ország devizája túl van értékelve, leértékelés vagy leértékelődés fenyeget, vagy az ország túlságosan el van adósodva. Elkezdi tehát nagy tételben kivonni a pénzt. Az elektronikus csorda pedig követi példáját. Most kifelé áramlik a pénz az országból, de sokkal gyorsabban, mint ahogy bejött. A lebegő deviza árfolyama naponta öt-tíz százalékkal esik. Rögzített árfolyam esetén a nemzeti bank devizakészlete naponta egy-két milliárd dollárral is csökkenhet. Zuhannak a tőzsdei árfolyamok, hiszen a külföldi spekulánsok igyekeznek megszabadulni részvényeiktől. A helyi bankok kivonják a hiteleket a gazdaságból, hogy ki tudják fizetni a külföldi bankokat, amelyek nem hosszabbítják meg rövid lejáratú betéteiket. A gazdaság fejlődése megáll, majd csökkenés kezdődik. Hitel híján gyárakat kell bezárni, nő a munkanélküliség.
Az ilyen pénzügyi válságot úgy is meg lehetne oldani, hogy a kormányzat ideiglenesen betiltja a nem importfizetés céljából történő pénzkiáramlást, vagyis átmeneti csődöt jelent be, de így a spekulánsok óriási veszteségeket szenvednének. A mai globális nemzetközi pénzpiac nem így működik. Ez ugyanis nem volna piackonform eljárás (holott azt hinné az ember, hogy a csőd a piac természetes velejárója). Piackonform az, hogy az ország kap, kölcsön formájában, egy óriási nemzetközi segélycsomagot, húsz-ötven milliárd dollárt, és abból finanszírozza a pénzkiáramlást. Mert a piac működésébe való intézményi beavatkozás, úgy látszik, piackonform. A nemzetközi pénzpiac logikája már csak ilyen.
Az ilyen válságot a Nemzetközi Valutaalap kezeli. Rendszerint akkor lép közbe, amikor a helyi nemzeti bank devizakészletei fogytán vannak. Célja: meggyőzni az elektronikus csordát egyrészt arról, hogy a nemzeti banknak elég keménydeviza áll rendelkezésére a helyi pénz árfolyamának megvédésére, másrészt azzal, hogy szigorú megszorító intézkedéseket ír elő, hogy a spekulánsok lássák: felelősségteljes a gazdaság irányítása. Ezeket a szigorú intézkedéseket a valutaalap akkor is előírja, ha egyébként semmi szükség sincs azokra. 1997-ben Dél-Koreának például szigorú hitelmegszorítást írt elő, holott az infláció hat százalék alatt volt. Előírta a költségvetési kiadások drasztikus csökkentését, holott a költségvetés amúgy is többletet irányzott elő. Indonézia a néptáplálékszámba menő élelmiszerek, valamint a tömegközlekedés ártámogatásának beszüntetését volt kénytelen elfogadni.
Paul Blustein könyvéből (The Chastening – Megtisztulás, Public Affairs, Oxford, 2001) kiderül, hogy maga a valutaalap volt a válság fő okozója. Ugyanis ő késztette ezeket a távol-keleti országokat arra, hogy piacukat megnyissák a forró pénzek korlátlan beáramlása előtt. Ezen országok esetében a valutaalap első programjai nem bizonyultak elegendőknek az elektronikus csorda meggyőzésére. Így a világszervezet újabb és újabb programokat dolgozott ki. Indonézia számára például hármat is, néhány hónapon belül. A folyósított pénzeket nemigen lehetett növelni, így a feltételeket szigorította. A helyi körülményeket és mentalitást nem ismerve olyan intézkedéseket vezettetett be, amelyek csak súlyosbították a helyzetet. Indonéziában például egyik napról a másikra bezáratott 16 bankot. Az intézkedés pánikot váltott ki. A nép megrohanta a megmaradt bankokat, hogy kivegye a pénzét, mielőtt azokat is bezárják. Nem vette észre, hogy Dél-Korea fő problémája a dél-koreai bankok külföldi fiókintézetei által felvett rövid lejáratú hitel volt. Pedig amikor Korea ellen megindult a spekulánsok rohama, a külföldi fiókok rövid lejáratú tartozásáért a koreai anyavállalatoknak kellett vállalniuk a felelősséget. E figyelmetlenség okozta az első koreai válságkezelő program csúfos kudarcát.
A valutaalap válságkezelése természetesen csak elmérgesítette az amúgy is súlyosnak induló válságot. Ezekben az ázsiai kis tigrisekben azelőtt évtizedeken át öt-nyolc százalékkal nőtt az egy főre jutó bruttó hazai termék. Két évvel a válság kitörése után mindegyikben kevesebb volt, mint korábban. Indonéziában 15 százalékkal, Thaiföldön 14, Dél-Koreában pedig nyolc százalékkal. Részben a helyi deviza drasztikus leértékelése következtében az infláció a korábbi öt-kilenc százalékról mindenütt felgyorsult. Thaiföldön ugyancsak 18-ra, de Indonéziában 134 százalékra. Ezekben az országokban korábban teljes foglalkoztatottság volt. Most milliók kerültek munka nélkül az utcára. Azoknak a reáljövedelme pedig, akik munkában maradtak, 10-15 százalékkal csökkent.
A valutaalap beavatkozása azonban egyébiránt igen sikeres volt. Egyik ország sem függesztette fel külső adósságának fizetését, és az elektronikus csorda, amely a válságot okozta, veszteség nélkül került ki belőle – sok millió szegény ember még nagyobb elszegényedése árán.
Érdemes megemlíteni, hogy az a „biztonsági háló”, amelyet a valutaalap válságkezelése jelent, a spekulációt éleszti ahelyett, hogy mérsékelné. Az elektronikus csorda ugyanis tudja, hogy amennyiben spekulációja eredményeképpen valamely országot csőd fenyeget, a valutaalap időben közbelép, és az ország elnyomorítása árán megakadályozza a fizetésképtelenséget.
Manapság ez a nemzetközi rövid lejáratú, zömében spekulatív, globális pénzpiac mechanizmusa.
Ezt a tévedéssorozatot látva már hihetőbbek a Nemzetközi Valutaalap magyarországi tévedései;
– hogy 1989 és 1992 között kereslet-visszafogással kezeltette azt az inflációt, amely akkor nem is volt infláció;
– hogy később kereslet-visszafogással kezeltette azt az – immár valódi – inflációt, amelyet éppen a kereslet-visszafogás okozott;
– hogy utasításra a Magyar Nemzeti Bank hét év alatt kivonta (reálértékben) az 1989 végén kintlévő hitelek több mint hetven százalékát;
– hogy kikényszerítette a költségvetési kiadások drasztikus csökkentését, és ezáltal leépült a magyarországi oktatás, egészségvédelem, családvédelem, a kultúra, sport, tudományos kutatás;
– hogy szorgalmazta a reáljövedelmek, köztük a nyugdíjak nagymértékű csökkentését;
– hogy mindezzel újkori történelmünk legsúlyosabb gazdasági válságát idézte elő mesterségesen. (Mindezek árán azonban pontosan és hiánytalanul fizettük hitelezőinknek az adósságszolgálatot.)
Olyan pénzügyi válság, mint a távol-keleti, az orosz és a brazíliai válság volt, ma már Magyarországon is lehetséges, méghozzá két okból. Egyrészt, mert a világgazdaság irányítói semmit sem tettek azóta az efféle válságok megelőzésére. Másrészt azért is lehetséges, mert 1996, a forint konvertibilissé tétele óta a magyarországi pénzpiac a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank irányítása nyomán a globális pénzpiac része, és nyitva áll az elektronikus csorda előtt. Eleinte csak a tőzsdére áramlott a forró pénz gyors profitot keresve – és azonnal kiáramlott, ha a legcsekélyebb veszélyt megneszelni vélte. 2001 közepén a kormány eltörölte azt az addig érvényes megszorítást, hogy külföldiek nem vásárolhatnak kincstárjegyet, mert ez a megszorítás nem volt eurokonform. Ma tehát már elvileg Magyarországon is lehetséges a spekulatív tőkemozgás által keltett pénzügyi válság.
Az is igaz viszont, hogy az ilyen válság csak az euró bevezetéséig lehetséges. Az euró a világ legnagyobb gazdasági térségének a pénze, túl nagy falat ahhoz, hogy az elektronikus csorda spekulatív támadást intézzen ellene. Akkor viszont már nem lesz sem önálló pénzpolitikánk, sem önálló árfolyam- és külkereskedelmi politikánk.
A globalizáció gazdasági értelemben azt jelenti, hogy a multinacionális vállalatok ott termelnek, ahol a termelési költségek és az adók a legalacsonyabbak; hogy termékeiket a világon mindenütt eladhatják, és hogy a finánctőke szabadon áramolhat bárhová a világgazdaságban. A multinacionális vállalatok betelepedése valamely országba hasznos, hisz munkahelyeket teremt, és újfajta technológiákat honosíthat meg. Ugyanakkor hosszú a multinacionális vállalatok bűnlistája. Piacot vásárolnak, vagyis becsukják a megvásárolt vállalatot, és piacát külföldön gyártott áruikkal látják el, elnyomják a helyi szakszervezeteket, nem veszik figyelembe a helyi törvényeket, vállalati érdekeiket a befogadó ország érdekei elé helyezik. A fejlődésben elmaradt országokban ezekhez járulhat még a gyermekmunka, 12 órás munkanap, éhbér, a női munka hátrányos megkülönböztetése, csúszópénzek, politikusok megvesztegetése, a gyáron belüli biztonsági intézkedések elhanyagolása, a befogadó ország belügyeibe való beavatkozás és így tovább.
A védővámok lebontása, a szabad kereskedelem vitathatatlanul előnyös – kivéve a fejlődő országokban, amelyeknek ideiglenesen védeniük kell zsenge iparukat, hiszen az nem versenyképes a fejlett országok iparával szemben, így iparvédelem nélkül örökre megmaradnának banántermelő országnak. A magyarok ezt saját bőrükön tapasztalhatták, amikor a kilencvenes évek elején az EU-társulási egyezmény kapcsán túl gyorsan bontották le a védővámokat. Az unió versenye megfojtotta a magyar könnyűipart, és százezrek kerültek az utcára.
A hosszú lejáratú tőke szabad mozgása előnyös. Veszélye a túladósodás és az adósságcsapda, amikor a hiteleket már nemcsak tőketörlesztés, de kamatfizetés céljából veszi fel az ország. A kamatfizetésre felvett hitel növeli az adósságot, vagyis az adósság önmagát növeli anélkül, hogy a felvett hitelekből bármi is befolyna a gazdaságba. Ez történik ma Magyarországon.
A rövid lejáratú tőke mozgása is lehet hasznos. Ma azonban a rövid lejáratú tőke zöme spekulatív természetű, hiszen az említett sok trillió dollárnyi forró pénz szabad mozgása okozza az egymást követő pénzügyi válságokat: Mexikó (1995), Fülöp-szigetek, Indonézia, Dél-Korea, Malajzia, Thaiföld (1997), Oroszország, Brazília (1998).
Az Egyesült Államokban honos a legtöbb multinacionális vállalat és a legtöbb spekulatív pénzalap (hedge fund). Ott vannak a világ legnagyobb bankjai. A globalizáció tehát az Egyesült Államok elsőrendű érdeke, így a globalizációt az Egyesült Államok terjeszti a legagresszívabban, méghozzá három nagy nemzetközi intézmény segítségével. A szabad kereskedelmet a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organization, WTO), a szabad tőkemozgást a Nemzetközi Valutaalap, a multinacionális vállalatok működésének megkönnyítését a Világbank segítségével.
Kérdés: hogyan irányítja az Egyesült Államok a Nemzetközi Valutaalapot. Mert ő irányítja, mint ahogy a Világbankot is. Mindkét intézményben minden fontos döntéshez a szavazatok 85 százaléka szükséges. Így az Egyesült Államoknak a maga 17,5 százalékos szavazatarányával vétójoga van (egyedül neki). Amivel az Egyesült Államok nem ért egyet, abból nem lesz döntés, és abból a tervezetből sem lesz határozat, amely nem tartalmazza mindazt, amit az Egyesült Államok kíván. Az utasításokat általában az amerikai pénzügyminisztérium adja. Nos, a pénzügyminisztérium aszerint adja az utasításokat, hogy mik a pénzügyi körök, elsősorban az amerikai pénzügyi körök érdekei. Ez nem csoda, hiszen az amerikai pénzügyminiszterek rendszerint az üzleti, illetve bankvilágból jönnek. A távol-keleti, az orosz és a brazil válság idején például Robert Rubin volt az amerikai pénzügyminiszter. Paul Blustein, a Washington Post pénzügyi szakértője említett könyvében számos példát hoz fel arra, hogyan irányította – néha napi többszöri telefonhívással – Robert Rubin és helyettese, Larry Summers a valutaalap tárgyalásait a válság által érintett országokkal. Az amerikai befolyás néha különös fordulatot is hozott. Az Egyesült Államok például több szigorú megszorító intézkedés beiktatását kérte a Thaifölddel kötendő egyezménybe, holott Amerika egy dollárral sem járult hozzá a Thaiföldnek folyósított 17,2 milliárd dolláros gyorshitelhez. Indonézia és Dél-Korea esetében az amerikaiak szintén egyre több és több követeléssel álltak elő.
Korea védekezett az ellen, hogy gazdasága a multik irányítása alá kerüljön. Az Egyesült Államok kihasználta a válságot arra, hogy megnyissa Koreát a multik – elsősorban az amerikai multik – előtt. Amerikai nyomásra Korea kénytelen volt megengedni, hogy külföldi bankok fiókokat nyissanak az országban, és hogy külföldiek ötvenszázalékos részesedést szerezhessenek koreai vállalatokban. Az Egyesült Államok a valutaalap közvetítésével hasonló feltételek elfogadására kényszerítette Thaiföldet, Indonéziát és a Fülöp-szigeteket. Így ez a négyszázmillió lelket számláló piac ma nyitott az amerikai multik és az amerikai bankok és pénzalapok előtt.
Az utóbbi években az Egyesült Államok kézi vezérlése a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank esetében nem olyan mindennapos, mint annak előtte. Ez főkképpen azért van így, mert az amerikai külpolitika súlypontja áthelyeződött. A hidegháború befejeztével az amerikai külpolitika fő célja Amerika gazdasági hatalmának növelése volt. Pontosabban: az amerikai multinacionális vállalatok, világpiaci és amerikai pénzügyi intézmények nemzetközi pénzpiaci uralmának előmozdítása, megszilárdítása a globalizáció terjesztése révén. Clinton elnöksége idején a pénzügyminiszter lett a kormány legbefolyásosabb embere, és szerepe maghatározó volt a külpolitika irányításában is.
2001. szeptember 11. óta az Egyesült Államok hadban áll a terrorizmussal, és az amerikai külpolitika súlypontja a globális gazdaságról visszahelyeződött a geopolitikára. A pénzügyminiszter a kormányon belül teljesen háttérbe szorult. Az amerikai kormány befolyása a valutaalapra és a Világbankra ugyanaz, mint azelőtt, s e kormány ma változatlanul a globalizáció terjesztésének és ezzel az amerikai gazdasági és pénzügyi világhegemónia erősítésének a híve, de figyelme most másra irányul.
Érdemes az elmondottakkal kapcsolatban elmélkedni azon, mennyire másképpen befolyásolja egy nagy és egy kicsiny ország nemzetközi helyzetét és szuverenitását valamely országcsoporthoz, nemzetközi szervezethez való csatlakozás. Ez természetesen nemzetközi szerződés útján történik. Elvileg egy nemzetközi szerződés bizonyos meghatározott területen korlátozza a szerződő felek szuverenitását. Amint láttuk, azzal, hogy a hatalmas Egyesült Államok csatlakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz, szuverenitása nem csökkent, nemzetközi befolyása pedig nőtt: 17,5 százaléknyi szavazatarányával irányítja e két szervezet működését és általuk a világgazdaságot, valamint a nemzetközi pénzpiacot.
Magyarország is tagja a Nemzetközi Valutaalapnak és a Világbanknak, de befolyása a világgazdaság és a nemzetközi pénzpiac irányítására szavazatarányával egyenlő, vagyis 0,49 százalék. Mivel Franciaország csatlakozott az Európai Unióhoz, európai befolyása jóval nagyobb, mint amekkora az unió nélkül lenne, hisz Franciaország afféle hangadó az unión belül. Szuverenitását tehát az EU-tagság nem korlátozza. S ha zavarják a nagyrészt az ő befolyására hozott EU-szabályok, minden következmény nélkül túlteheti magát rajtuk. Magyarország befolyása az EU-szabályok kialakítására szavazatarányával lesz egyenlő (amely a különböző fórumokban 3,5–4,0 százalék), és ha Magyarország szeg meg valamely szabályt három egymást követő évben, mint ahogy jelenleg Franciaország és Németország teszi, akkor szigorúan rendre fogják utasítani. Erről azonban nem sok szó esett az április 12-i népszavazást megelőző kampány során.

A szerző közgazdász
(Részlet Nagy Pongrác készülő könyvéből, amelynek címe: A közgazdász hazatér, avagy a gazdasági rendszerváltás a kispadról)