A polgári demokrácia ma

Az értékek, a kívánt erények tisztázása nem jelent politikai programot. A közélet mostani feszültségei azonban olyan méretűek, hogy sok kérdést meg sem lehet fogalmazni. Lehet-e például a különbségek és a zavarok okára kérdezni? Ki lehet-e mondani, hogy már az is vitatható, miről folyik a vita? Jelenleg az a látszat, sokan mondják, mintha két ország lenne. Hátha ez nem igaz. Az a benyomás, hogy a határok nem esnek egybe a törésvonalakkal. Milyen egyszerű, mennyire más is lenne, ha például republikánusok és királypártiak birkóznának Magyarországon a hatalomért. Az nyilvánvaló szembenállás lenne. Nálunk azonban ennek már régóta nincsen erős hagyománya, itt sok különbség van, de a végzetes szembenállás Magyarországon nem alaphelyzet. Akkor meg kinek használ? Ezt kérdezték már a rómaiak is, s a lehetséges válaszokon mi is elgondolkodhatunk. Mert attól, hogy az efféle szembenállásnak már jó ideje nincsen hagyománya, még fel lehet gerjeszteni. Szabatos értelmiségi kifejezéssel: megalkotható.
2006 még messze van. A mai ellenzéktől azt várom, ne a dac, hanem a saját politikai nézeteinek közös alapja és kiválósága alakítsa érveit, programjait. Ez biztosan erények és értékek kérdése lesz, ami viszont a nézetek tisztázását igényelné. Azt hiszem, hogy ez lehetséges, és talán nem is túl nagy feladat. Ám az értelmiség felelőssége hatalmas. Terjed a nézet, hogy 1990 óta a legtöbb kárt az írástudók árulása okozza. Írásom foglalata az, hogy az ellenzéki véleményformáló értelmiségnek immár önmagával kellene szembenéznie. Tisztáznia kellene, hogy képes-e olyan nézeteket sugározni, amelyekkel az emberek többsége egyetért. Mert ma már nem fenyeget az a veszély, hogy továbbra is a katakombákban kell élni, mint az őskeresztényeknek.

„A morál csak lepel…”

Úgy vélem, hogy az Antall- és az Orbán-kormány idején is ellenzékinek számított a hol jobboldalinak, hol konzervatívnak, hol nemzetinek, hol polgárinak nevezett értelmiség, amely az úgynevezett „igazakkal” áll szemben, mondhatni hosszú-hosszú ideje. Két okból nevezném őket igazaknak. Egyrészt azért, mert sokan vannak, és igen erőteljes hatásuk, hatalmuk alatt tartják a véleményformálás fórumait. Másrészt azért, mert többé-kevésbé tudatosan egy ésszerű rendbe illeszthető érvelést használnak, melynek gyökere, sommásan fogalmazva, a marxista determinista racionalizmushoz nyúlik vissza, s a hagyománya ma is él. Az érvelés később modernizálódott, de a lényege nem. Ma az igaz nézetek a piaci folyamatok racionalizmusát mint mintát sugallják, szókincsük, tárgyalkotási eljárásaik jórészt a szociológiából és a közgazdaságtanból merítenek. A zárt rendszert sugalló, ésszerű érvelés iránti igény ma nemcsak azért erőteljes, mert ez árad a megszállt helyekről, hanem azért is, mert összefügg az elmúlt évtizedek sajátos gyakorlatával.
Az ellenzéki válaszok sajnos hozzájárulnak a megosztott ország képzetének erősítéséhez. Ezek a válaszok ugyanis a csődöt mondott, ésszerű magyarázatok elemi erejű elutasításának lelki igényeiből származnak. A szándékot meg lehet érteni. Hiszen ki látta például „ép ésszel, igaz módon” előre azt, ami 1989–90-ben történt, ki tudott később, a változások leírásán túl szekértáborokon átívelő magyarázatot adni a történtekre. Az igaz, mert ésszerű magyarázatok gyakran változtak, volt úgy, hogy hamisaknak bizonyultak, vagy ami majdnem rosszabb, elvesztették aktualitásukat. Ellenben a magabiztos, régi és igaz magyarázók között jó néhány van, aki ma is tevékeny.
Helytálló-e az az elterjedt nézet, hogy a véleménykifejtés dobogóira ellenzéki értelmiséginek nehéz felkapaszkodnia? Az ellenzékiek panaszának lényege, hogy vagy agyonhallgatják őket, vagy az „igazság”, pontosabban az „igazak” megsemmisítő össztüze, amit vitának szoktak nevezni, lesöpri őket a dobogóról. Csakhogy mintha egyre több más fórum is lenne a már elfoglaltak mellett. Igaz, ettől a sokszor hiányolt párbeszéd esélye nem javul, a monológok pedig gyakran harciasak. Ha tetszik, ha nem, legalább egy torzkép közismert. A szellemi életet megosztó politikai nézetkülönbségek „igaz” karikatúráján a két Magyarország közül az egyik érti, mi a lényeg, a másik meg soha sem fogja érteni, s együgyűségében a Himnuszt énekli.
Véleményem szerint ez a szembeállítás a nézetek hitelességét tekintve mesterkélt és kimódoltan hamis, aki pedig elhiszi, hitelesíti. Az ellenzéki nézetek tisztázása nem emiatt fontos ugyan, de az önvizsgálat eredménye az egészet egyúttal értelmetlenné, szánalmassá és felejthetővé tehetné.
„Nem lehet elégszer elmondani: a demokrácia, a teljes, válogatás nélküli választójog túlhaladott berendezkedés” – írta a Pulitzer-emlékdíjas újságíró egy fejtegetésben, amelyben a május 4-i, úgynevezett kendermagos tüntetés neki nem tetsző résztvevőire a lövetést is helyesnek tartotta volna. Nyilvánvaló, a szerző saját magát valamilyen élcsapat tagjai közé sorolja, másokkal szemben. Ez a demokrácia vége, ebben az irányban könnyű elhatárolódni. Hasonló választóvonal húzható akkor is, amikor egyik vezető politikusunk kijelenti: „A morál csak lepel, a lényeg az alatta lévő politika.” Másként fogalmazva, a társadalmi igazságosság nem okozhat gondot, le lehet mondani róla. „Akinek sok pénze van, értse meg, hogy nem kap meg mindent, ami a szegénynek jár. Cserében viszont az állam tolja őket előre (sic!), hogy még sikeresebbek legyenek.” Ez a liberalizmus, a nálunk közönségesen neoliberalizmusnak nevezett nézet sután, de leplezetlen őszinteséggel kimondott foglalata. Ami finomabb fogalmazásban körülbelül annyit jelent, hogy a társadalmi igazságosság, az erkölcs mérlegelése két okból nem érdekes. Egyrészt az igazságot a piacon létrejövő egyezség helyettesíti. Másrészt, ugyanezért éjjeliőr-szerepet játszó minimális államra van csak szükség, mert a helyzeteket a piac szabályozza.
További határjeleket lehet kijelölni a fajgyűlölet, a határrevíziót követelő irredentizmus, az új pogányság, a Kádár-korszak nosztalgiái irányában, valamint azokkal a nézetekkel szemben, amelyek politikai nemtetszésük miatt módosítgatni akarják a demokratikus intézményeket, és támadásaikkal aláássák őket. Nemrég a magyar közélet egyik idős bozótharcosának a magyar középosztály eredendő bűneiről szóló fejtegetései és azok nagy médianyilvánossága arra hívta fel a figyelmet, hogy a fajgyűlölet és az osztálygyűlölet különbözik ugyan egymástól, más diktatúrákban is honosak, de lényegüket tekintve egy tőről fakadnak. Mindkettő erénytelen és észellenes, mert hovatartozásuk miatt ítélkezik embercsoportok felett. Az ilyesmiktől könnyű elhatárolódni.
Mi marad a körön belül? Ott találjuk ma mindazokat a nézeteket, amelyek fontosnak tartják a jog- és esélyegyenlőséget, a szolidaritást és a közösségek létét, s kiállnak a parlamentáris demokrácia intézményei mellett. Nem kétséges, hogy az ország lakosságának jelentős többsége nagyjából ezeket tekinti a magáénak. A Petőfi-vers sorai a fejünkben zümmögnek: a demokrácia Kánaánját az az egyenlőség jelenti, ami a bőség kosaránál, a szellem napvilágánál, a jognak asztalánál érvényesül.
Más szóval a polgárok egyenlősége és szabadsága, a hatalom megosztása és az alapvető egyéni és közösségi jogok biztosítása – ez ma a polgári demokrácia. 1945 után, különösen az Európai Unió létrejöttével az is közérthetővé lett, hogy a totális diktatúrákkal szemben a demokrácia a szabadság és a jog (jogállam) értékeit hordozza. Továbbá szerte Európában politikai erő lett a kereszténydemokrácia. Ez a történelmi fordulat igen jelentős. A kereszténydemokrata pártok megtörték, felbontották az ellentétet, ami addig a modern demokrácia és a kereszténység között volt, a francia forradalomig visszavezethetően. Itt tehát éppenséggel ledőlt egy hatalmas fal.

Nemzet: szabad emberek közössége

Jóllehet mindebben első látásra széles egyetértés alakulhatna ki, az ellenzéki nézetek politikai bölcseleti egysége és általános elterjedése előtt két akadály áll. Az egyik a magyar nemzettel kapcsolatos, a másik a liberális demokráciával.
Képes-e ma többséget vonzani az a kijelentés, hogy nemzet és demokrácia között igen szoros kapcsolat van, mert egymásnak előfeltételei. Lehet-e azt állítani, hogy a magyar nemzet közösségek sokfélesége, amelyet – értékekre és erényekre támaszkodva – a legnagyobb közösség, maga a nemzet fog egybe? Ami persze azt is jelentené, hogy a kirekesztő nacionalizmus a nemzeti érzés ellentéte. Mindezeken túl az is kérdés, hogy a XXI. század globális kihívásai közepette alapvetők-e a mai magyar nemzet kulturális és nyelvi, valamint politikai-filozófiai különbségei a korábbi magyar nemzetfelfogásokkal szemben. Vagy ellenkezőleg, lényeges hagyományaink 1990 óta folytatódnak, sőt egyenesen újjászületnek.
Magyarországon 1848 óta a nemzet olyan, a demokráciáról alkotott felfogást jelent, amely az embereket úgy kapcsolja egymáshoz, hogy közben megtarthassák egyéni szabadságukat is. Petőfi imént emlegetett sorai mindenkinek, aki magyar iskolába járt, a fülében vannak, és hatnak a nézeteire. Az a vers, A XIX. század költői a jogegyenlőség kívánalma mellé odaállítja az esélyegyenlőséget is. Mai értelmezésben a kiinduló, pályakezdő helyzetekben bizonyos, a liberalizmustól idegen kiegyenlítéseket is magában foglal ez a régi gondolat. A modern magyar nemzet politikai-filozófiai hagyománya ebben az értelemben republikánus, a franciára emlékeztet. A hagyomány a Habsburg-uralom és a rendi különbségek elleni küzdelemben komoly középkori előzményekre támaszkodva keletkezett, 1956-ban pedig egy modern autokrata uralom, a kommunista diktatúra elleni harcban született újjá.
Persze itt több dolgot is meg kell jegyezni. A hagyományos, háború előtti nemzet meghatározása gyakran nacionalista, ami az adott területen élők tekintélyes részének a nemzetből való kirekesztéséhez is vezethet. Tény, hagyomány továbbá, hogy a magyar nemzet soha nem vont olyan éles határt a vallásosság irányába, mint azt a jakobinusok óta tették Franciaországban. Feltűnő az a hagyomány is, bár természetesnek is mondható, hogy a korszerű, republikánus nemzetfelfogás mennyire erős maradt a határon túli magyarság körében.

Gazdasági biztonság és esélyegyenlőség

El lehet-e mindezek nyomán fogadni, hogy nemzet és demokrácia egymás előfeltételei? Ez ma az ellenzék előtt álló kérdés a nemzetről kialakítandó korszerű felfogásával kapcsolatban. Ha a válasz igen, akkor annak súlyos következménye van, amellyel szembe kell nézni. Mert az következik belőle, az ember képes arra, hogy döntsön saját magáról, s képes arra is, hogy eldöntse, mi a jó a közös jövő szempontjából. Kényszeríteni senkit sem lehet arra, hogy a közjóért cselekedjen. Másrészt azonban ez nem az egyén mindenhatóságát és teljes függetlenségét jelenti, hanem éppen ellenkezőleg, a bizakodást, hogy személyiségként fog határozni. Hogy képes előre látni, mi a jó a közösségnek, túl a saját egyéni érdekein.
Nemzet és demokrácia kapcsolata ebben az értelemben sarkos nézetkülönbség forrása lehet. Kérdés, összefonódhat-e az egyén boldogsága a közösségek és a nemzet boldogságával. Az egyik oldalon áll az a meggyőződés, hogy az egyén boldogsága csak a közjóért való cselekedettel mint erénnyel teljes. Ezzel szemben elterjedt az a nézet is, amely a szabadság elvét állítja a középpontba, és azt mondja, mindenki éljen olyan szabadon, ahogy tud, csak ne ártson másoknak. Ebben a vitában az ellenzéknek az erényt kell választania.
1990 óta a két ország látszata azon a hiedelmen alapszik, hogy nálunk a modern liberális demokrácia hívei állnak szemben a neobarokk, poszthorthysta és populista, röviden nemzeti erőkkel. Amivel szemben két érvet lehet felhozni. Egyrészt, miként hangsúlyoztuk a mai magyar nemzetről alkotott politikai filozófiai nézetek hagyománya az 1848-as és az 1956-os forradalom demokráciaelképzelésére építhető. Vagyis a magyar nemzetről mint társadalomról alkotott ellenzéki nézet könnyen összhangba hozható az európai eszmékkel. Ha úgy tetszik, Európa érett. Másrészt arra is rá kell mutatni, hogy félreértés van a liberalizmus és a demokrácia összekapcsolása körül.
Ez a kapcsolat ugyanis nem magától értetődő. A liberális doktrína szerint az emberek között jogegyenlőség van, ami a törvény előtti egyenlőséget, a jogok egyenlőségét jelenti. A demokrácia magyar hagyománya azt jelenti, hogy emellett még gazdasági biztonságot és esélyegyenlőséget kell biztosítani az egyénnek, akiből így a közösségi szolidaritások, végső soron a nemzet közegében cselekvő polgár lesz. Vagyis, így nézve a liberalizmus elvben létezhet demokrácia nélkül. Másrészt ellenben lehet összefüggés is a kettő között, mert liberalizmus és demokrácia is az egyén helyzetéből indulnak ki. A különbség az, hogy ma a demokrácia az embert társas lénynek, személynek tekinti, a liberalizmus ellenben egyénnek, aki érdekei érvényesítéséért állandó harcot folytat. Összegezve: ezek a szemléletbeli különbségek liberalizmus és demokrácia között elvi eltérést takarnak, de egybehangolhatók. Ám ugyanezért hamis és félrevezető a szembeállítás liberalizmus és demokrácia egyfelől, valamint nemzeti tábor között. Ha a közösségi jogokat, ideértve a kisebbségi jogokat is az emberi jogok részének tekintjük, akkor ki lehet mondani a következőt. A magyar nemzet két olyan demokratikus forradalom hagyományán nyugszik, amely nincs ellentétben a liberalizmussal, de alapvető ellentétben van a parancsuralmi rendszerekkel.
A magyar ellenzéki nézetek tisztázásakor lényegében a következő kérdés vár eldöntésre: elfogadható-e, hogy az embert társas lénynek, autonóm és szuverén személyiségnek lehet tekinteni, nem pedig egy test sejtszerű alkotórészének?
Befejezésül tegyünk próbát az eddigiekkel kapcsolatban, gondolkodjunk el három kijelentés értelmén:
A társadalom kettészakadása, a szegénység elleni küzdelem ma az egyik legnagyobb nemzeti feladat, de az esélyegyenlőséget nemcsak itt, hanem a tehetség kibontakoztatása számára is biztosítani kell, a tanulásban és a gazdasági életben egyaránt.
Az oktatásnak a közösségi szolidaritásokra képes nemzet polgárait kell nevelnie. A képzésben a piacképes munkavállalók felkészítése feladat, de nem végcél.
A magyar nemzet ellen támad, aki szóban vagy tettben zsidó, cigány honfitársainkat bántja.
Ha úgy gondoljuk, hogy e példáink tekintetében is sokan vélekednek hasonlóan, az ellenzéki nézetek könnyen szerezhetnek tartós többséget Magyarországon.

A szerző történész, egyetemi tanár