A szakszervezetek becsülete és hitele a tét

A rendszerváltás egyik nagy kérdése az volt, hogy mi lesz a pártirányítással és a pártapparátussal összefonódott magyar szakszervezeti mozgalom sorsa. Sokan figyeltük; vajon a magyar szakszervezetek tudnak-e, akarnak-e, mernek-e szakítani a baloldali politikai alárendeltségükkel, összefonódásukkal? Néztük, miként valósítják meg a munkavállalói érdekvédelmet a magánszférában, hogyan gyakorolják a szakszervezeti jogokat baloldali-kormánypárti képviselőként a baloldali kormányzás idején.
Aki figyelmesen nézte, az láthatta, hogy miként nyelték el az MSZP által felkínált puha bársonyszékek, párnázott aranyketrecek a legnagyobb szakszervezeti tömörülés kemény, harcos vezetőit. Azt is hallhattuk, hogy a mozgalom egyes tisztségviselői kivették részüket a szakszervezeti vagyon privatizálásából.
Hiába néztük, mégsem láttuk, hogy a baloldali szakszervezetek a gyárbezárások idején akartak vagy tudtak erőt, szolidaritást felmutatni a munkahelyüket elveszítő emberek ügye mellett. Jelenlétüket a dolgozók nem érzékelték sem a parlament padsoraiban, sem a gyárkapuk előtti, elkeseredett demonstrációk idején. Mindebbe lassan beletörődtünk, hiszen tudtuk, baloldali újságokban olvastuk, hogy a szakszervezetek Európa más országaiban is veszítettek az erejükből.
Már azt hihettük, hogy a kormányváltás után a kormány és a szakszervezetek viszonyát lassan belepi a beletörődés, az unalom és a látszattevékenység által felkavart por. Nem ez történt, a volt szakszervezetiek még mindig meg tudnak bennünket lepni. Most éppen azzal, hogy az egyik – korábban magát, különösen a jobboldali kormányzások idején, harcosnak mutató – szakszervezeti vezető kormányzati tisztséget vállalt. Engedett Medgyessy Péter hívó szavának, és elvállalta a közszféra ésszerűsítésének feladatát.
A megbízatás után a pandúrból rablóvá átvedlett szakszervezeti vezető, Vadász János úr – mert ő volt az első hívó szóra készségesen ugró nevezetes férfiú – nagy titokban munkához látott. Korábbi elvbarátaival, az érdekegyeztető fórum tagjaival mit sem törődve a kormány elé terjesztette nagyvonalú elképzelését 8–10 ezer köztisztviselő és közalkalmazott szélnek eresztéséről. Ő, aki másfél éve még harcos érdekvédőként küzdött a budapesti, debreceni és más települések intézményátalakításai ellen, most hasonló lelkesedéssel munkahelyek ezreinek megszüntetésén töri a fejét: racionalizál. Nem is eredménytelenül, hiszen a kormány már döntött is az előterjesztéséről. Elmondhatjuk tehát, hogy nemrég volt szakszervezeti vezetőnk megdolgozott a harminc ezüstért.
Néztem a televízióban, ahogy Vadász úr néhány szakszervezeti tisztségviselővel meghitten, derűsen kvaterkázva elhagyja az előadótermet, ahol néhány perccel korábban közölte az érdekvédőkkel: a kormány valóban elmulasztotta az érdekegyeztetést, ezért most már nincs is miről egyeztetni. E szomorú tény azonban a képek tanúsága szerint mit sem rontott a jó hangulaton. Senki sem hangoztatta Vadász úr korábbi kedvenc fordulatát, amely szerint a dolgozókat érintő előterjesztésekből már a „0”, azaz nulladik változatot is ismerni kell, s ha a kormányzat ezt a nulladik változatot elmulasztja átadni a szakszervezetnek, de különösen neki, Vadász Jánosnak, akkor mulasztásos törvénysértést követ el. Most úgy tűnik: az MSZP választási listáján is szereplő szakszervezetis közhivatalnokunkat cseppet sem zavarja, hogy fényes kormányzati irodákban és szürke hivatali folyosókon egymás közt sutyorogva ezrek sorsáról döntöttek mindenféle érdekegyeztetés nélkül. A szakszervezetiek közül pedig senkit sem háborít fel, hogy mozgalmukat ismét arcul csapták.
Ne legyünk igazságtalanok: bizonyára vannak még a baloldali érzelmű érdekvédők között is olyanok, akiket zavar, sőt felháborít a Vadász úr által előadott, kenetteljes szöveggel álcázott brutalitás. Őket is elgondolkodtatja, hogy a baloldali kormányzás alatt kibontakozó jóléti rendszerváltás „áldásaiból” már a közszféra sem maradhat ki. A jobb sorsra érdemes szakszervezeti vezetők a lelkük mélyén talán nem akarnak asszisztálni ahhoz, hogy az észszerűsítés ürügyén újabb politikai tisztogatásokat hajtsanak végre a köz szolgái között. Csakhogy ezek a szakszervezeti vezetők ma még hallgatnak, vagy csak lassan és nagyon halkan mondják azt, amit gondolnak. Hangjukat nem is hallja senki. Pedig érezniük kellene, hogy most már személyükről, becsületükről, hitelükről van szó. A sors ezeknek az érdekvédőknek 2003 őszén ismét adott egy lehetőséget arra, hogy érdemben elhatárolódjanak az egy tál lencséből szürcsölve kanalazgató szakszervezeti bulistáktól. Vajon megteszik?
Meg kellene mutatniuk a világnak, hogy saját érdekeiknél, politikai pártállásuknál fontosabb a dolgozók harcos képviselete. Vagy talán még a jobb érzésűek is úgy gondolják, hogy ülnek ők még az asztal egyazon oldalán a vadászokkal? Vagy az asztalnak ezen vagy az asztalnak azon az oldalán.

A szerző történész-politológus