Akiknek úgy nagyjából mindig igazuk van

A közelmúltban igen tanulságos vitába bonyolódtam két vitriolos tolláról híres baloldali közíróval (Élet és Irodalom, október 10.). Vásárhelyi Mária Teller Edének az elmúlt évben a Kossuth téren elhangzott és a tudós halála után a Népszabadságban megjelent levele között vont párhuzamot, azt kívánván bizonyítani, hogy mindkettő hamisítvány volt. Elmarasztalt azért, mert felolvastam egy levelet anélkül, hogy valódiságáról meggyőződtem volna: „Komoly ember!” – tette hozzá kedvesen. Bár vélekedését jómagam és Schmidt Mária is tényekkel megcáfoltuk, konklúzióként mégis kijelentette: „Minden jel arra mutat, hogy nagyjából ugyananynyi köze volt (Teller Edének – S. F.) a 2002-es, Kossuth téren felolvasott levélhez, mint a 2003-ban a Népszabadságban közölthöz, vagyis mindkét alkalommal csúnyán visszaéltek a nevével.”
A két Teller-levél létrejötte, tartalmának hitelessége közötti különbséget – Vásárhelyi Márián kívül – ma már aligha tagadja bárki, bár lehetséges, hogy a baloldal elkötelezett hívei Vásárhelyi Mária véleményét osztják. Az is lehet persze, hogy az ő szótárukban ez a kifejezés, hogy „nagyjából”, valóban az igazság és a hamisság közötti különbség elfedésére szolgál.
Ennek alapján nyugodt lelkiismerettel állíthatják, hogy a szocializmus – úgy nagyjából – demokrácia volt: szabadságban éltünk, érvényesült az egyenlőség elve, legfeljebb csak azok kerültek hátrányos helyzetbe, akik rosszul választották meg szüleiket, őseiket, vagy hangosan ki merték mondani ellenvetéseiket, aggályaikat. Nagyjából a nép szeretete, támogatása övezte vezetőinket, nem beszélve a nagy patronálóról. Az eszme nagyjából csaknem elérte célját: a világ proletárjainak győzelmét, a kommunizmus, a jólét megteremtését is, csak még egy kis idő (ötven, száz év?) kellett volna a beteljesüléséig. Igaza lehet – úgy nagyjából – Görgey Gábornak (MTV, október 22.), aki szerint ’56-os forradalmunk a reformkommunisták műve volt. De hogyan minősítsük Kádár János megtorló szabadcsapatait, bíróságait, az elnyomó gépezet működtetőit, a besúgó hálózat kiagyalóit, a hamis ideológia, a hazugságok alkotóit, terjesztőit, akik az ’56-ot követő évtizedekben megkeserítették életünket? Nagyjából persze a párt élkatonái, a Politikai és Központi Bizottság tagjai is jó hazafiak, demokraták voltak – különösen, miután ’56 forradalmárait kivégeztették, ezreket börtönbe csuktak, százezreket hazájuk elhagyására kényszerítettek, az itthon maradt milliókat pedig megfélemlítették. Az évek előrehaladásával nagyjából az ’56-os forradalomról is bevallották az igazat, bár ez számukra több mint harminc évet vett igénybe. Addig bizony nemcsak nagyjából, hanem ellentmondást nem tűrően is ellenforradalomnak minősítették, s akik más nézetet vallottak, és ennek hangot is adtak, azokat a demokrácia ellenségeinek táborába sorolták, és nem éppen kellemes következményekkel járó szocialista megrovásban részesítették. Éppen ezért még nagyjából sem fog valóra válni a neves közgazdász jóslata (Rubicon, 2000., 16. szám), amely szerint „bármit is mond Kádár Jánosról a napi politika, a magyar nép mindig szeretettel és bizonyos nosztalgiával fog visszagondolni rá”. Igaz, hogy a jelenlegi legjelesebb MSZP-vezetők, miniszterek némelyike – mint utólag bevallották – valójában (vagy csak úgy mellékesen) a KGB-ügynökök ellen vívták állhatatos harcukat, ily módon sajátos szocializmusunk bukásán fáradoztak, úgy erősen nagyjából, persze. Néhányan közülük a rendszerváltozás zavarait kihasználva – vagy talán az ország érdekében kifejtett korábbi tevékenységük jutalmazásaként – sajátságos szerződések révén nemcsak nagyjából, hanem ténylegesen is milliárdosokká váltak.
Nagyjából azoknak a nyugati és hazai baloldali gondolkodóknak is igazuk volt, akik hittek a szocializmus felsőbbrendűségében, dolgoztak megvalósításán, közben becsukták fülüket és szemüket az eszme nevében elkövetett szörnyűségek előtt. Éleslátásuk csaknem a szocialista rendszer és a világmegváltó célkitűzések összeomlásáig tartott, ami egyértelműen, vagy csak úgy nagyjából, bizonyítja az általuk gyakran hangoztatott állítást: hogy ők képezik az értelmiség elitjét, és mi, konzervatív, keresztény elveket valló értelmiségiek valójában csak a másodosztályú garnitúrához tartozunk. Ha korábban nem is, de most már biztosan ők látják a helyes utat, és a társadalomnak követnie kellene útmutatásaikat, intő tanácsaikat.
A szocialista párt politikusai úgy nagyjából demokráciánkat is elvezetgetik, amint ezt a naponként felvetett, alaposan átgondolt(?), majd gyorsan visszavont reformjavaslataik is bizonyítják. Képességeiknek egyébként már ’90 előtt is tanúbizonyságát adták. Több mint ötvenéves országlásuk alatt – amelyet nem zavart meg az ellenzék állandó ármánykodása – nem egészen modern, hatékony ipart, gazdaságot teremtettek, miközben a korábban nálunknál nem vagy alig gazdagabb szabad országok gyorsvonati sebességgel száguldottak el mellettünk. Szakértelmük egészen a nyolcvanas évek végéig(!) megmaradt, amit legszemléletesebben az bizonyít, hogy kevéske pénzeszközeinket, kiegészítve azt a kölcsönvett dollármilliókkal, a hazánk gazdaságát még nagyjából sem fellendítő, Bős–Nagymaros néven elhíresült komplexum építésébe fektették be.
Még nagyjából sincs viszont igaza Vitányi Ivánnak, hogy az MSZP 1990 óta „hiteles, igazi szociáldemokrata párt” (Népszabadság, szeptember 24.), mivel ezt a nézetet – a felmérések szerint – a társadalomnak mindössze néhány százaléka osztja. Az ország jelene és jövője érdekében talán érdemes lenne már belátniuk, hogy adottságaik nemcsak a szocialista diktatúra, hanem a demokrácia vezetésére sem elégségesek, és nemcsak nagyjából, hanem egészében is fel kellene adniuk országépítő ambíciójukat.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja