Egy álságos megkövetés margójára

Hiller István miniszter úr ünnepi beszédében a baloldali ifjú szocialisták nevében megkövette ’56 áldozatait. Jobb később, mint soha. Elismerésre méltó gesztust gyakorolt, ám ez nem volt elég. Egyrészt azért, mert nemcsak az áldozatokat, hanem az egész magyar nemzetet kellett volna megkövetnie, másrészt gesztusa a megkövetők körét a baloldali ifjúságra szűkítette. Mint a magát nyilván ártatlannak tartó, ’56 után született, fiatal pártkatona merész mozdulattal ledobta hátáról azt a súlyos történelmi terhet, amit addig az egész pártja nevében vonszolt. Ám nem olyan könnyű a szabadulás, mert a részleges megkövetés ellenére, az MSZMP jogutódjaként, annak megreformált utódpártja, a magát szociáldemokratának tartó jelenlegi MSZP változatlanul, ma is ezt a nehéz terhet kénytelen cipelni.
Emlékezzünk! Elismerésre méltó merészséggel elsőnek Pozsgay Imre cserélte fel a megbélyegzőnek szánt ellenforradalmat a pozitív töltésű népfelkelésre és szabadságharcra. Ez az akkor szinte szentségtörésnek számító bátor kezdeményezés a párton belül megdöbbenést, riadalmat és egyfajta megosztottságot eredményezett, ám tovább már a visszahúzó erők sem voltak képesek a történelem ítélőszéke elől elbújni. Kétségtelen az is, hogy az állampárt az újratemetésekkel közvetve elismerte Nagy Imre igazát, sőt lassan saját emberükként igyekeztek bemutatni őt, ám ünnepélyes beismerés, bocsánatkérés, nyilvános egyéni vagy kollektív katarzis a mai napig sem történt. Nagy Imre valóban jobbító szándékú, hithű kommunistaként kezdte működését, de már miniszterelnök korában, s máskor is, bizonyos külön, magyar úton igyekezett haladni, amiért többször is megrótták. Igazságszerető lelkiismerete szavára a forradalom során – feltehetően egyfajta belátás (megvilágosodás) következtében – szakított a Rákosi-rendszerrel, a szovjet hegemóniával, a Varsói Szerződéssel stb., s baloldaliságát megtartva mintegy szembefordult korábbi párttársainak zömével, s a forradalom oldalára, sőt annak élére állt.
A forradalmat leverő szovjet csapatok és az azt követő Kádár-diktatúra, Kádár ismételt személyes ígéretét megszegve, titokban kivégeztette Nagy Imrét és társait. A jelenlegi MSZP számos tagja ebben aktív vagy passzív bűn- és elvtársa volt Kádárnak. Oktatási rendszerünk ’56-ot agyonhallgatta, vagy kártékony ellenforradalomnak állította be. Ennek érdekében a történelmet meghamisították, számos könyvben, kiadványban és újságcikkben az eseményeket torzan, hiányosan, egyoldalúan ábrázolták, a forradalmat besározták. Mint az élet és politika más területén, ebben is folyamatosan hazudtak. Ez az oka annak – kedves Hiller miniszter úr –, hogy ’56-tal nincs igazán érzelmi kapcsolata a mai fiatal nemzedéknek. Hisz a mai iskolásoknak ’56-ban még a szüleik is vagy gyermekek voltak, vagy meg sem születtek. A pártállami diktatúra megbocsáthatatlan bűne, hogy a magyar névnek világszerte hírnevet biztosító dicsőséges forradalmat – amely első ízben merészelt a verhetetlennek kikiáltott Vörös Hadsereggel szembeszállni, s amelynek legendás szereplői éppen a pesti srácok voltak – agyonhallgatták, és beszennyezték a magyar ifjúság előtt. Nem hiába beszélünk ellopott forradalomról. Nincs szomorúbb, mint egy nemzet önbecsülése szempontjából felértékelhetetlenül fontos, dicsőséges történelmi eseményt egészében elrabolni a néptől, akinek ’56 miatt hosszú ideig nemhogy büszkélkednie, hanem szégyenkeznie kellett. Nem igaz, hogy nincs még kellő történelmi háttér ’56 óta. A ’48-as szabadságharcot még az elnyomás éveiben is – de főleg a kiegyezés után – legendás cselekedetnek tartották, vállalták, és büszkén, lelkesen ünnepelték. Kételyeim ugyan vannak, de el kell fogadnom azt a deklarált álláspontot, miszerint az MSZP ma szinte egyöntetűen pozitívnak ismeri el az ’56-os népfelkelést, szabadságharcot. Ám változatlan történelmi tény, hogy a jogelőd párt verte le az ’56-os forradalmat. Kivégeztette Nagy Imrét és társait. Párturalmukhoz történelmünkben is párját ritkító véres megtorlások, több mint háromszáz kivégzés, hosszú börtönévekkel sújtott, derékba tört emberi sorsok társultak. Ezek a sebek részben még ma is tátonganak. Kádár belügyminiszterként megmutatta ’56 nélküli, rákosista arcát, míg a sokak által dicsért, úgynevezett puha diktatúrában voltaképpen ’56 eredménye tükröződött. Kádár ugyanis felmérte az ’56-hoz vezető okokat, s ezek elkerülése céljából a szovjet uralom által exportált világforradalomnak tudatos kényszerűségből egyfajta emberibb arcát igyekezett megvalósítani. A puha diktatúra előnyös oldalait tehát nem annyira Kádár jó szívének, mint az ’56-os forradalom realitásainak köszönhettük.
A rendszer kiszolgálói azonban a rendszerváltozással egy elegáns sasszéval átlépték saját múltjukat, történelmüket, s most úgy élnek közöttünk, mintha mi sem történt volna. Meglehet, sokan közülük megtértek, leszámoltak múltjukkal, vagy csak ügyesen szerepet cseréltek, s új szerepüket éppen olyan lojalitással igyekeznek eljátszani, mint a régit. Megkísérlik ugyan megszemélyesíteni a forradalom szószólóit, csakhogy nem veszik észre, hogy közben hitelüket vesztették. A mai napig sem érzik sajnos annak szükségességét, hogy nyíltan szakítsanak múltukkal, hogy tiszta vizet önthessenek „a jövő poharába”. Mert a hóhérok, a sortüzekért felelősek túlélték áldozataikat, akiket már nem lehet feltámasztani, a kínzók és megkínzottak együtt élnek. Körülöttük és közöttük ki nem mondott vádak ágaskodnak, régi sebek mérgesednek. Az sem segít ezen az állapoton, ha egyesek egyenlőségjelet igyekeznek tenni a barikád két oldala között. Mert nem lehet egyformán és egyaránt igaz ügyet szolgálnia azoknak, akik egymás ellen küzdöttek. Nincs igazán béke az olajfák alatt. Nincs szó számonkérésről, bosszúról, megtorlásról már csak azért sem, mert túl sok idő telt el, ám túl a keresztény megbocsátáson minden új erőszak további erőszakot, minden megtorlás új bosszút szít. Fel kell tehát végre számolni ezt a Kelet-Közép-Európában sokfelé honos testvérgyilkos átkot. Lássa be az MSZP – hiszen magam is sok jóakaratú, megtévesztett párttagot ismerek –, hogy a mai napig is tartoznak egy számvetéssel. Tévedéseik nyílt bevallásával, korábbi szavaik igaztalanságának elismerésével, a társadalom az ’56-os hősök, elesettek és túlélők, bebörtönözöttek és üldözöttek megkövetésével és rehabilitálásával. Mindez nem lenne eredményes, ha a súlyosan kompromittáltak vissza nem vonulnának a politika színteréről. A köntörfalazás mit sem segít, a mindent meg- és kimagyarázó mellébeszélés sem. Beismerés és megbánás nélkül nincs bűnbocsánat.
Ma sokan, sokszor és jogosan hiányolják a nemzeti megbékélést, kiengesztelődést. Magam is híve vagyok ennek, s áhítozom egy kölcsönös megértésre, összefogásra és megbékélésre épülő, új, erkölcsösebb, emberibb és barátibb jövő megvalósítására. Úgy, mint ’56-ban, amikor az ország magas morális szinten (igaz, elsősorban valami ellenében), de példásan összefogott. Ám az összetartás jövőnk érdekében csak a múlt rendezése után következhet be. Ez lesz majd az a hillerinél átfogóbb, igazi és végső megkövetés, ami után annyira áhítozik, és amit annyira megérdemelne ez a szegény, sorsverte magyar nép.

A szerző emeritus főiskolai tanár