Kísérlet a keserű pirula megédesítésére

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) legfrissebb, október 27-i munkaerő-piaci helyzetjelentése szerint a foglalkoztatottak száma a vizsgált három hónap átlagában (2003. július–szeptember) 3,952 millió fő volt; ez 1,7 százalékkal meghaladja az előző év azonos időszakit. Háromévi stagnálás után, ez év tavaszától kezdődően – ha szerény mértékben is, de a statisztikai hibahatárt meghaladóan – végre érzékelhetően bővülni kezdett a foglalkozatás. Jelenleg 66 ezerrel többen dolgoznak, mint tavaly ilyenkor, ami – első ránézésre – jó hír. De nem tudhatjuk, hogy a növekményből mennyi az átmeneti jellegű közfoglalkoztatás (pl. közmunka), mennyi köszönhető a nyugdíjkorhatár emelésének, és mekkora „javulást” eredményezett a közszféra földuzzasztása. Ma még csak találgathatjuk, hogy a most elrendelt, illetve kikényszerített elbocsátások milyen hatással járnak majd.
Az önmagában óvatos optimizmusra okot adó hivatalos statisztikák a foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi miniszter értelmezésében azonban sajátos alakváltozáson mentek át. Burány Sándor az október 30-i sajtótájékoztatón ugyanis azt állította, hogy a kormányváltás óta eltelt 16 hónapban 228 ezer új álláshely jött létre, és a munkahelymegszűnéseket figyelembe véve több mint 125 ezer fővel nőtt a foglalkoztatottak száma, amely 2003. szeptemberében megközelítette a 3,99 millió főt. Ez tízéves rekord, a munkaügyi statisztikusok nem emlékeznek a rendszerváltás óta ilyen magas foglalkoztatási számra.
A miniszter győzelmi jelentését akár örömmel is fogadhatnánk, ha megfeledkeznénk arról, hogy a jelenlegi hatalom nemcsak tízéves, hanem történelmi rekordot állított fel; ilyen leplezetlen és durva módon ugyanis eddig még egyetlen kormány sem manipulált a foglalkoztatási adatokkal, mint a mostani.
A XXI. századi magyar Hoedererek manipulációs technikáinak, piszkos cseleinek bemutatása előtt azonban vegyük számba, hogy melyek a munkaerő-piaci folyamatok elemzésének főbb módszertani követelményei. Mindenekelőtt tudni kell, hogy a foglalkoztatást illetően egyedül a KSH nemzetközi standardoknak megfelelő, negyedéves munkaerő-felvételei nyújtanak megbízható információkat. Ennél rövidebb időszakra vonatkozó adatok használata tilos, mert ezek nagy hibahatára és a véletlen hatások miatt az eredmények rendkívül torzítottak, statisztikailag tulajdonképpen nem értelmezhetők. Éppen ezért a KSH nem publikálja a negyedévenként elvégzett munkaerő-felvételének havi részadatait. A másik elemi követelmény, hogy – a munkaerőpiacon érvényesülő erős szezonalitás miatt – csak az azonos időszakra vonatkozó adatokat szabad összehasonlítani. Végül utalni kell arra is, hogy a foglalkoztatottság alakulásának szempontjából kizárólag a foglalkoztatottak számának változása, nem pedig a létrejövő és a megszűnő munkahelyek számának a különbsége a meghatározó (mert ezek folyamatos gyakorlati mérése megoldatlan).
E három tényezőben rejlő manipulációs lehetőségek külön-külön is alkalmasak a kormányzat foglalkoztatáspolitikai teljesítményének kozmetikázására, vagy éppen a beígért 400 ezer fős foglalkoztatásbővítés átértelmezésére, egyszóval a közvélemény félrevezetésére. A kormány azonban maximálisan kihasználja ezeket a lehetőségeket, megédesített piruláit egyszerre nyomja le a polgárok torkán.
A jelenlegi hatalom eszköztárában korántsem új elem a munkaügyi statisztikák meghamisítása. Burány Sándor csak azt a gyakorlatot folytatja, amit elődje, Kiss Péter és az MSZP munka világa munkacsoport cinikus apparatcsikjai (Simon Gábor, Csizmár Gábor, Katona Tamás) már jóval hatalomra jutásuk előtt is alkalmaztak. Módszerük legfőbb eleme, hogy a hivatalos statisztikákra hivatkozva, de a legelemibb szakmai-etikai és módszertani követelményeket sutba dobva, kedvükre mazsoláznak az önmagukban értékelhetetlen havi eredmények között, s az érdekeiknek leginkább megfelelő egyedi adatokat az általános szintjére emelik. Ezt a trükköt első alkalommal a választási kampányban vetették be, amikor egyetlen hónap, 2001. decembere kiugróan alacsony számaira hivatkozva azt állították, hogy 80 ezer fővel csökkent a foglalkoztatottság, s a helyzet folyamatosan tovább romlik. Tették ezt a KSH-adatok ellenére, amelyek szerint a foglalkoztatottak száma – nemcsak ebben az időszakban, hanem egészen 2003 második negyedévéig – lényegében stagnált, a hibahatáron belül ingadozott. Azóta ugyanezzel a módszerrel igyekeznek meghamisítani az Orbán-kormány örökségét, illetve minden hullámhosszon feltupírozni a melldöngetésre éppenséggel okot nem adó foglalkoztatáspolitikai teljesítményüket. Legutóbb is a bevett módszert alkalmazták, a III. negyedéves átlag helyett a nem publikus, s ekképpen illegális, ámde kiugróan magas szeptemberi adatot, a ténylegesnél 40 ezerrel több foglalkoztatotti létszámot kommunikálták a társadalom felé. Itt érdemes még megemlíteni, hogy ez év elején a KSH – éppen a kormányzati propagandában tapasztalt ilyen típusú sorozatos viszszaélések miatt – külön közleményben határolódott el adatainak politikai célú manipulálásától.
A kormányváltás óta eltelt 16 hónapban több mint 125 ezer fővel nőtt a foglalkoztatottak száma – állítja Burány Sándor. Eufemisztikusan fogalmazva a miniszter úr erősen csúsztat, magyarul szólva: hazudik. Ha a kormány hitelesen akarná tájékoztatni a nyilvánosságot, akkor be kellene érnie a valós adatokkal, a szezonális hatásoktól megtisztított 66 ezer fős növekedéssel. Másrészt – feltéve, de nem megengedve –, még ha el is tekintenénk attól a követelménytől, miszerint csak azonos időszak adatait lehet összehasonlítani, és a foglalkoztatottak jelenlegi létszámát a kormányváltás időszakával, azaz 2002. II. negyedév adataival vetjük össze, a különbség akkor is csak 84 ezer, nem pedig 125 ezer fő.
A kormánypropaganda harmadik manipulációs technikája abban a kijelentésben érhető tetten, amely szerint a kormányváltás óta a létrejött és most is működő új munkahelyek száma 228 ezer. A gyanútlan laikus első közelítésben ezt úgy értelmezheti, hogy jelenleg 228 ezer fővel többen dolgoznak, mint 16 hónappal ezelőtt. De alaposan téved, mert a Burány-féle értelmezési tartományban ez az impozáns eredmény az állítólagos 125 ezres foglalkoztatásnövekedés és a 103 ezerre becsült álláshely megszűnések összegét jelenti. Az előbbi adatról már tudjuk, hogy az legjobb esetben is csak 84 ezer fő. A megszűnt álláshelyekről azonban nem állnak rendelkezésre egzakt adatok, mivel csak a bejelentett csoportos létszámleépítésekre vonatkozóan léteznek többé-kevésbé megbízható statisztikák. A nem bejelentett munkahely megszűnések számát viszont a mai Magyarországon gyakorlatilag lehetetlen megbecsülni, így a miniszter 228 ezer új munkahelyről szóló bejelentését csakis blöffnek lehet minősíteni.
Az adatok számszerű manipulálása mellett sajátos szemantikai-kontextuális csapdát jelent, hogy a köznapi beszédben, de gyakran a szakirodalomban is, az „új munkahely” fogalmát általában a foglalkoztatásbővítés szinonimájaként használják. Amikor például Medgyessy Péter 400 ezer új munkahely létrehozását vállalta, akkor az azt jelentette, hogy 2006-ban ennyivel többen fognak dolgozni, mint 2002-ben. Józan ésszel nyilvánvalóan senki sem értelmezhette úgy ezt az ígéretet, hogy teremtünk ugyan 400 ezer új munkahelyet, de a foglalkoztatottság sajnos jottányit sem javul, mert ugyanannyi meg is szűnik. Márpedig a kormány most éppen ezt a trükköt alkalmazza, a megszűnő munkahelyek számával operál. Megpróbálja relativizálni és ellenőrizhetetlenné tenni a foglalkoztatás bővítésére tett ígéretét azzal, hogy összemossa a foglalkoztatás bővülésének és az új munkahelyek számának fogalma közötti különbséget. Míg ugyanis a foglalkoztatottak száma számon kérhető, konkrét statisztikai adat, addig az új munkahelyek számáról – az előbbiekben kifejtettek szerint – nincsenek megbízható ismereteink, így az tetszés szerint manipulálható. Következésképpen ez a mutató eredeti jelentésében tökéletesen alkalmatlan a kormányzat foglalkoztatáspolitikai teljesítményének elemzésére és értékelésére.
A foglalkoztatáspolitika eddig eltelt 16 hónapos története a koncepciótlanság, a fejetlenség, a sodródás, a tehetetlenség és a folyamatos visszavonulás története. Az uniós csatlakozáshoz szükséges középtávú foglalkoztatáspolitikai stratégia mindmáig nem készült el, nincsenek világos és számon kérhető célok, a hivatalos dokumentumokból és a felelős kormánytagok nyilatkozataiból nem derül ki, hogy a kormány milyen foglalkoztatottsági szintet szeretne elérni mandátumának lejártáig. Az egymásnak ellentmondó példák tucatjait lehetne sorolni, de ízelítőnek talán ennyi is elegendő: Kiss Péter: Négy év múlva 10 százalékkal (400 ezer fővel) több lesz a foglalkoztatott és a foglalkoztatási szint eléri a 64 százalékot (2002. novemberi sajtótájékoztató); vagy: A kormány a foglalkoztatottak számának 200–300 ezres bővítését tervezi a következő években. Ehhez legalább 400 ezer új munkahely szükséges az időközben megszűnő állások miatt (Népszava 2002. december 27.); Nemzeti fejlesztési terv, 2003. március: 2006-ig a foglalkoztatottak számának évenkénti 1-1,5 százalékos, azaz mintegy 40–60 ezer emberrel történő növekedése valószínű; Magyarország középtávú gazdaságpolitikai programja az uniós csatlakozás megalapozásához, 2003. augusztus: 2006-ig a foglalkoztatottak száma kb. 3 százalékkal, 120 ezer fővel nő; s végül a szakminiszter legújabb prognózisa: 2006-ig azzal számolunk, hogy 300–400 ezer új munkahely jön létre, és ennek eredményeképpen a foglalkoztatottságot mintegy 200 ezer fővel tudjuk növelni. (2003. október 30-i sajtótájékoztató).
A jelen helyzet tehát meglehetősen zavaros, de a perspektíva sem túl biztató. Az mindenesetre már most borítékolható, hogy a kormány sem a foglalkoztatás bővítésére tett eredeti ígéretét, sem az Európai Unió foglalkoztatási szintjéhez való felzárkózás követelményét nem fogja teljesíteni.

A szerző az Orbán-kormány volt politikai államtitkára