Lőttek a jóléti fordulatnak

Uniós tagságunk a felzárkózásról szól. A tagországok a szolidaritás elvét alkalmazva és érdekeiket követve arra törekszenek, hogy a közösség gazdasági és társadalmi értelemben fejletlenebb tagországait felzárkóztassák. A Kohéziós Alap és a Strukturális Alapok pénzeszközeiből addig részesül támogatásban a tagország, amíg el nem éri az unió egy főre jutó átlagjövedelmének 75 százalékát. A kohéziós politika azt is figyelembe veszi, hogy jelentős eltérések mutatkoznak az egyes tagországokon belül is. Vannak gazdagabb és szegényebb területek, ezért a kohéziós politika regionális irányultságú annak érdekében, hogy ne csak az adott tagországok és az unió egésze közötti fejlődésbeli különbségek csökkenjenek, hanem mérséklődjenek az adott ország különböző tájegységei közötti eltérések is. Jól ismert körülmény, hogy Magyarországon belül is nagyok az eltérések. A legfejlettebb és a legfejletlenebb területek között akár 1:3 arányú eltérések is mutatkoznak a megtermelt bruttó társadalmi termék egy főre jutó értéke alapján (GDP/fő). A lemaradás és így a felzárkózási szükséglet a bérek területén a legnagyobb, hiszen a magyar bérátlagok szakmacsoportonként az uniós átlagok 15–25 százaléka körül alakulnak.

A bérből és fizetésből élők is várják a felzárkózást

A várható felzárkóztatási folyamatban bízva, és reménykedve hasonlítgatják béreiket a magyar munkavállalók unióbeli kollégáikhoz. Elszörnyülködnek, amikor tapasztalják a kirívó aránytalanságokat. Néha a bírókat halljuk megszólalni, hogy bérük alig több mint az uniós átlag tíz százaléka, máskor az orvosok jajszavát halljuk, hogy másfélszer annyi kórházban töltött idő (rendelés, ügyelet stb.) sem elég ahhoz, hogy megkeressék francia kollégáik keresetének húsz százalékát. Szinte évente visszatérő a pedagógustársadalom panasza, óvodától a felsőoktatásig, és a közhivatalokban dolgozó tisztviselőknek sincs okuk a derűre. Egyes keresett szakmákban már latolgatják a külföldi munkavállalást, ami elől sok akadály hárul el 2004-ben. Emiatt sok értékes szakember-polgár távozhat hazánkból. Éppen azok, akikre idehaza is égető szükség van.
Több csoport szavát érdekvédelmi szervezetek (szakszervezetek, szakmai kamarák) teszik hallhatóvá. Kevesebb szó esik a kétkezi dolgozók millióinak helyzetéről, akiket a szolgáltatásban, a mezőgazdaságban, a feldolgozóiparban foglalkoztatnak, vagy a multinacionális cégek szakképzettséget nem igénylő összeszerelő üzemeiben szorgoskodnak (akiket érdekvédők nem képviselnek). A nyugat-európai szemlélő, az ő bérükre vetve szemét, valószínűleg hiányol egy nullát, hiszen ennek a kategóriának a bére nálunk 200-250 euró között mozog, ami helyett a szemlélő ennek többszörösét vélelmezné. A bérek elmaradása az uniós szinttől sokkal nagyobb, mint ami a megtermelt társadalmi termék alapján várható lenne. Az ötven százalék körüli GDP-hez 15–25 százalékos bérek tartoznak. Régóta él egy mesterségesen táplált remény, hogy az uniós csatlakozással a bérek maguktól emelkednek majd. Ezt a hitet táplálta a 2002-es elfuserált „jóléti” rendszerváltás is. Nem sok idő telt el, és kiderült, hogy lőttek a jóléti fordulatnak, már maga a miniszterelnök a jóléti államok végéről beszél. Mi tehát a valóságos helyzet, honnan indulunk, merre tartunk, mik az akadályok, mik a lehetőségek? Lesz-e bérfelzárkózás?
Bevétel és jövedelem a megtermelt társadalmi termékből (GDP) keletkezik. A GDP a Magyarországon megtermelt összes termék és szolgáltatás pénzben kifejezett értéke. Ebben benne van apai-anyai, amit ebben az országban előállítottak egy évben, függetlenül attól, hogy az előállítók magyarok vagy külföldiek. A lényeg, hogy Magyarországon állítsák elő. Ez az érték manapság csaknem 18 ezer milliárd forint, azaz 75 milliárd euró. Eszerint minden magyar állampolgárra jut szűk 7,5 ezer euró. A polgári kormány alatt uniós összehasonlításban az egy főre jutó GDP szépen nőtt, s évente 1-1 százalékponttal közeledtünk az uniós átlag felé; 47 százalékról indulva, ma 51-52 százaléknál tartunk. Ennek tulajdonképpen örülni kellene. Joggal feltételezhető, hogy a megtermelt társadalmi terméket (árukat, szolgáltatásokat) eladva ugyan, ilyen nagyságban bevételek is keletkeznek. A bevételeken a vállalkozók és a munkavállalók osztoznak. Az állam ettől a két csoporttól von el adók, illetékek és járulékok formájában. A teljes bevétel tehát az állam, a munkavállalók és a vállalkozók között oszlik meg. Ezek csak egymás kárára gyarapodhatnak. A nyugdíjas is munkavállaló, mert jogosultságát munkájával szerezte. Nálunk az állam mohó, az adók, a járulékok és illetékek magasak. Annyi bizonyos, hogy az osztozkodásnak nem a munkavállalók a fő kedvezményezettjei, mert akkor a bérek és a nyugdíjak nem állnának az uniós szint 15–25 százalékán. Az államnak az államadósság terhei miatt agresszívan kell elvonnia. A jelenlegi kormány 2002 óta az 1985–89 közötti korszakot is túlszárnyalva halmozta az adósságot. Mára minden magyar családtól annyit von el az állam az adósságterhek törlesztésére, mintha minden család egy plusz lakásépítési-kölcsönterhet viselne. Nálunk minden állampolgárra jut egymillió forint államadósság. Minden családban gondoskodni kell egy láthatatlan családtagról (államadósság) egy további gyerek helyett.

Minden vállalkozó nyertese az osztozkodásnak?

Érdekes kérdés, hogy az állami mohóság mellett mi marad a vállalkozóknak. Az eddigiek alapján azt hihetnénk, hogy nálunk egyenesen a vállalkozók eldorádójáról beszélhetünk. A vállalkozók nagy része ezt azonban mégsem tapasztalja. Még a nemzetközi összehasonlításban kiemelkedően gyors megtérülést mutató, tőzsdén jegyzett cégek is várhatnak 12–16 évig arra, hogy éves jövedelmeikből megtérüljön befektetésük. Ezért is kicsi nálunk a tőzsde, kevés a jegyzett cég. A nem tőzsdei, magyar tulajdonú cégek pedig jórészt nem is végeznek számításokat, pillanatnyilag megelégednek annyival, hogy költségeiket fedezni tudják. Ez a mindennapi túlélésük előfeltétele.
Általános zűrzavar látszik kirajzolódni; egyrészt azt látjuk, hogy a hazánkban megtermelt társadalmi termék szépen fejlődik. A képződő jövedelmek azonban nem akarnak arányosan növekedni. A bérek aránytalanul alacsonyak. Az állam túl sokat vesz el, emiatt a vállalkozói szektor jelentős hányada fejlődésképtelenné válik. Sem a munkavállalók, sem a vállalkozók zömének nem megy jól, pedig az összes bevételből még ezermilliárdokat nem találunk, azokat az állam sem vonta el, a vállalkozókhoz sem került, és bér sem lett belőle. Ezek a jövedelmek nálunk rendszeresen láthatatlanná válnak. Ha Magyarországon nem jelennek meg jövedelemként, akkor valószínűleg Magyarországon kívül jelennek meg. Ez könnyen megtörténhet, hiszen a nemzetközi nagyvállalatok folyamatosan optimalizálnak, azaz bevételeiket abba az országba irányítják, ahol nincs adó vagy nagyon kevés (off-shore helyek), költségeiket pedig ott halmozzák, ahol magasak az adók. Nálunk nagyon sok off-shore székhelyű külföldi cég működik. Az ilyen költséghalmozásra Magyarország ideális terep. Nem kell mást tenni, csak saját cégnek drágán beszállítani és tőle mindig olcsón vásárolni. Szabadalmakat, jogdíjakat, tulajdonosi kölcsönöket a magyarországi vállalkozásban horribilis költségként elszámolni, esetleg az irányító- központok általános költségeinek aránytalan hányadát ideterhelni. Így szépen apaszthatók a folyószámlák. Szinte nem is marad Magyarországon adóztatható jövedelem. A jövedelem láthatatlanná válik. Ha netán a legjelentősebb költség, a bér mégis emelkedne, lehet sírni-ríni és versenyképtelenségre hivatkozni, és ezt javítandó forintleértékelésért fohászkodni – már ha erre az adott kormánynak van füle, és meghallja. A jelenlegi leértékelt, kamatot emelt, ezzel jövedelmeket osztott el újra, elvont. Füle persze másra is lehetne, például arra, hogy a kis- és középvállalkozói szektor siralmait meghallja, mert amit a multik kivonulása elvisz, azt bőven pótolnák a kis- és középvállalatok. Ez a vállalkozói kör soha nem kapott adókedvezményt, és ezután már nem is kaphat. Ők nem bérlik a munkásokat közvetítőktől, hogy szabaduljanak a végkielégítés költségeitől, nekik nincsenek külföldi tulajdonú összefonódásaik, amiken keresztül a Magyarországon előállított jövedelmek egy jó részét off-shore helyekre sefteljék. Ha fellendülne a kis- és középvállalkozói szektor, akkor az itt keletkező magasabb vállalati bevételekből egyaránt jutna bérnövelésre és beruházásra. Az állam kisebb adótételek mellett is eltudná érni, hogy elegendő bevétele keletkezzék. A nagyoknak viszont vagy adómentessége van, vagy a hazai jövedelmeket láthatatlanná teszik és az adó elől kimentik off-shore-ékhoz. A többi adófizetőnek kell nagyobb terhet vállalnia emiatt. Nálunk azonban ilyen kis- és középvállalkozókat támogató politika nincs. Az állam inkább adót emel. Még így is magasak a deficitjei. A sok deficitet pedig csak emelkedő kamatokkal lehet finanszírozni. Egyre többet kell fordítani az adósságterhekre. Mondani is kár, olyan nyilvánvaló, hogy az államadósság kamatterhei nem magyar zsebekben kötnek ki, azokból sem bér, sem kis- és középvállalkozói jövedelem nem lesz.

Lesznek-e tehát uniós bérek?

Az uniós tagság tényéből nem következik, hogy a bérből és fizetésből élők bérei automatikusan közelednek az uniós vetélytársakéhoz. Az elmúlt több mint másfél év azt is bizonyította, hogy további romlás is lehetséges, hiszen az ötvenezer forintos minimálbér 240 eurós árfolyam mellett még 208 eurót ér, 260-as árfolyam mellett azonban már csak 192-t (a romlás nyolcszázalékos). A tiszavirág-életű jóléti rendszerváltozás kedvezményezettjei pedig megtapasztalhatták, hogy a megemelt béreiket a halkan bevezetett és hangosan tagadott áremelések megkurtítják. Hamar kiderült, hogy megemelkedett az új lakás törlesztőrészlete, magasabb a havi kocsilízing és a benzinköltség is. Többeket az elbocsátás réme is fenyeget; az infláció felpörgött.
Az uniós csatlakozás csak kaput nyit a bérfelzárkózás elé, a kapun azonban át is kell haladni. Az áthaladás a kormány dolga. A nyitott kapu azonban egy olyan világba visz, amilyet a kormány nem szeret. Gyorsítva kellene megszüntetni egy sor indokolatlan szubjektív versenyelőnyt, amit egyesek megkaphattak, mások meg nem (adómentesség, vámszabad terület, off-shore tulajdonlások stb.). Akkor esetleg olcsóbban lehetne kapni például a gyümölcsből készült pálinkát a jelenleg hivatalos forgalomban vásárolható monopolkotyvalékokénál. Egy Budapest–Brüsszel–Budapest légi fuvar nem kerülne duplájába a Bécs– Brüsszel–Bécs járatainak. Nem lenne világrekord a magyar autópályadíj, hanem rég fel kellett volna lépni ez ellen a jog erejével. Nem lenne rekord a benzinár, hogy a fuvarozóink tönkremenjenek. Talán a környezetbarát vasútfejlesztést ugyanígy támogatnák, mint az autópálya-építést.

Uniós díjakért lehetne telefonálni.

Felkészítették volna a százezernyi mezőgazdasági vállalkozót az uniós versenyre. Lenne pénz a kis- és középvállalkozói formában megvalósuló, megújuló energiaforrások kihasználására. Lenne pénz az uniós források mellé, hogy épüljenek a vasutak, a közutak, a hulladékkezelő telepek, a szennyvízcsatornák és tisztítók ahelyett, hogy Távol-Keleten kórházat építenének, vagy plazát a határ mentén. Ha a kiemelt adócsalók adóhátralékát nem törvénymódosítással tüntetnék el, hanem be kellene azt fizetni. Ha a miniszterelnök és a pénzügyminiszter a forintot nem gyengítenék, hanem erősítenék, szavaikkal és tetteikkel. Ha erős forint mellett a jegybankelnök kamatot csökkenthetne és nem kamatemelésre kényszerülne. Ha mindezek és sok más is megtörténne, akkor a GDP-ből keletkező jövedelem jórészt magyar zsebekben landolna ahelyett, hogy off-shore csatornákon válna köddé. Akkor lenne versenysemlegesség protekcionista klientúraképzés helyett, erősödnének a kis- és középvállalatok, az államnak kevesebb adót kellene szedni. Akkor jutna bérfelzárkózásra, akkor lépnénk be az unió kinyitott kapuján, és nem bámulnánk azt, mint az a bizonyos borjú. Ez a vágy sokkal távolibb, mint volt a jobbágyfelszabadítás és a közteherviselés megvalósulása a reformkorban, mert ahány eset, anynyi személyes vagy csoportos érdek, annyi buli. A konc egy és oszthatatlan.

A szerző országgyűlési képviselő