Pontozás és kiütés a közéleti arénában

Az európai uniós csatlakozásnak köszönhetően nem kell 2006-ig várnunk, hogy egyértelműen kiderüljenek a pártok közötti erőviszonyok. Jövő nyáron mindenki megméretik, és fehéren-feketén bebizonyosodik, hogy az MSZP–SZDSZ-koalíció idei kommunikációs hibái ténylegesen hány szavazó elméjét világosították meg. Ki fog derülni néhány hónapon belül, hogy a száznapos osztogatások pénzesőjét követő megszorító intézkedések mekkora választói rétegeket tántorítottak el a baloldali kormánytól.
A két nagy párt esetében igazából nincs különösebb jelentősége annak, hogy milyen lesz a részvételi arány. 2002 tavaszán kiderült, hogy alaposan megtervezett kampánnyal mind a Fidesz, mind az MSZP képes nagyobb tömegeket megmozdítani. Akár drámaian alacsony részvétel következik be, akár újabb meglepő aktivitást fogunk majd megtapasztalni, az első és a második hely kérdését nem ez fogja eldönteni. A profi módon kivitelezett kampány, a hiteles program és a támadhatatlan jelöltek mindkét nagy politikai erő esetében elegendőek lehetnek a győzelemhez. Még egy élete legjobb formáját nyújtó Ron Werber sem jelent biztos garanciát a kormánypártok számára a polgári körök támogatottjainak legyőzéséhez.
A részvételi arány a kis pártoknál válhat stratégiai fontosságúvá. Közülük az SZDSZ esetében már eddig is tapasztalhattuk, hogy hallatlanul profi módon képesek bemérni a közvélemény várható hangulatát és aktivitását, ezért az ő esetükben nem feltétlenül elsődleges kritérium a választáson megjelentek száma. Soros György alapítványi birodalma és a továbbra is monopolisztikus helyzetben lévő balliberális médiaelit nem lesz gátlásos, ha a szürkeállományáról elhíresült párt megsegítéséről lesz szó. Ezenkívül ne feledjük el, hogy a nagyszámú és koncentráltan elhelyezkedő budapesti szavazóbázist a Demszky-féle városvezetés is a minél aktívabb részvételre fogja ösztökélni. El kell ismerni, hogy az adott helyzetben a lehető legjobb döntés volt a szabad demokraták részéről a főpolgármestert jelölni a listavezetői székbe. Ami az SZDSZ-nek jó, az a szocialistáknak is megfelelő. Ez az oka, hogy a Fidesznek nem egyszerűen az a lényeges, hogy az MSZP-t megelőzze 2004 júniusában, hanem az is, hogy a jobboldali pártok által megszerzett európai parlamenti mandátumok száma meghaladja a baloldali koalícióét. Bár a 2006-os országgyűlési képviselő-választásokat közvetlenül nem befolyásolja a jövő nyári végeredmény, mégis az a helyzet, hogy lélektanilag nagyon komoly előnybe kerül az az oldal, amelyik győztesen kerül ki a versengésből.
Arról egyelőre ne ábrándozzon senki az ellenzéki oldalon, hogy olyan elsöprő arányú győzelmet aratnak az MSZP ellen, ami esetlegesen lemondásra kényszeríti Medgyessy Pétert. A kormányzati erőforrásokat uraló és azt habozás nélkül fölhasználó szocialista párt még a jelenlegi állapotában is olyan bokszolóra hasonlít, akit szinte lehetetlen kiütni. Az MSZP csak pontozással verhető, minimum tizenkét menetben. Ha sikerülne a szorító sarkába pofozni, és egyértelműen bebizonyítani az őrjöngő plebsnek, hogy ez a Medgyessy Péter már nem az a nagy bajnok, aki 2002-ben a helyhatósági választáson tarolt, akkor a hátralévő két évben sokkal könnyebb lenne felkészülni az igazán döntő ütközetre.
Jelenleg azonban az a helyzet, hogy a Fidesz – még uniópárti formájában is – képtelen egyedül nyerni. Szövetségesekre lenne szükség. Nem csupán az az egy-egy mandátum számítana, amit esetleg öt százalék körüli eredménnyel elér valamelyik potenciális partner, hanem az is, hogy képes legyen megmozgatni olyan választói csoportokat is, amelyeket a Fidesz nem tud elérni, vagy pedig képes legyen, akár tizedszázalékokkal is, de gyengíteni az MSZP egyébként igen összetett és több ponton sebezhető szavazótáborát.
A várható partnerek száma csekély. Az embrionális állapotból épp az elmúlt napokban újszülötté váló Jobbik Magyarországáért Mozgalom eleve el sem indul az európai parlamenti választáson. Mivel országos szervezettségű tagság és kiterjedt pártinfrastruktúra nélkül nem is lenne esélyük, ezért ez a passzivitás reálpolitikai lépésnek is nevezhető. Az viszont kérdéses, hogy a kampányban részt vesznek-e. Ha igen, akkor milyen mozgósító erőt próbálnak kifejteni, és melyik párt esetleges támogatására szólítanak fel. Ezekre válaszolniuk kell, mert rendkívül kemény és kiélezett választási harc várható, ahol bizony nagy lesz a (média)csatazaj, és komoly tapasztalatokat lehet gyűjteni a későbbi parlamenti választásokra. Aki csöndben marad, az akár ki is eshet az esélyesek köréből. Amennyiben a korántsem alábecsülendő MIÉP – a jelenleg még legerősebbnek számító nemzeti radikális párt – mégsem omlik össze, és alacsony részvételi arány mellett átlépi a nem egészen ötszázalékos küszöböt, akkor a Jobbik komoly hátrányba kerülhet, mert egy, a Magyar Fórumban és már orgánumokban sikeresként kommunikálható választási eredmény visszaterelheti Csurka István táborába a jelenleg ingadozó radikális érzelmű szavazókat. Valószínűleg néhány tízezer emberről van csupán szó, de éppen a bizonytalan részvételi arány miatt lehetnek a reakcióik a kis pártoknál perdöntőek.
Megkockáztatható, hogy a Jobbik akár pórul is járhat a távolmaradásával. A MIÉP is hasonlóan bizonytalan háttérrel vágott bele az 1994-es parlamenti választások kampányába. Mindössze másfél százalékot ért el, mégis helyesen döntött, mert így meg tudta vetni a lábát a látható és érzékelhető pártok között, ebből pedig később jócskán profitált. A Jobbik passzivitásának egyetlen haszonélvezője a Fidesz lehet: eggyel kevesebb olyan politikai erő lesz a páston, amelyiktől Kovács László füttyjelére időnként el kellene határolódni. Emellett a Csurka Istvánt nem kedvelő, de ugyanakkor EU-ellenes szavazók voksait viszonylag könnyedén besöpörheti a nagyobbik ellenzéki párt. Azonban ez sem kockázat nélküli, mert Brüsszel-ellenes polgártársaink támogatása fejében kampányolni is kell nekik, vagyis változatlanul ropni kell a „Szeretem is az uniót, meg nem is” típusú vitustáncot. Ezt egyébként már hosszú ideje bravúros ügyességgel űzi a Fidesz vezetése, csak az a probléma, hogy eközben az MSZP számára rendre komoly támadási felület nyílik meg. (Emlékszünk ugye a szocialisták rikácsolására a csatlakozási népszavazás heteiben: Orbán Viktor mondjon igent!)
Van még egy alternatíva, amelyik viszont már csak a 2006-os parlamenti választások szempontjából lehet perdöntő: a MIÉP végleges bukása, a közvélemény-kutató intézetek egyszázalékos jóslatainak beteljesedése. Ha ez bekövetkezik, és Jean-Marie Le Pen elvbarátai végleg perifériára sodródnának, akkor a Jobbik számára komoly tér nyílna meg a növekedésre. Ez azonban egyelőre csak fikció: emlékezzünk az előbb említett franciaországi frontnacionalistára, aki a 2002-es államfőválasztásokon egész Európát sokkolta a második fordulóba jutásával, holott előtte már elemzők egész sora írta le mint politikai tényezőt.
A Jobbik és a MIÉP mellett van még egy fontos szereplője a jobboldali térfélnek, ez pedig az immár véglegesen önálló indulónak tekinthető MDF. Az esélyeik rendkívül bizonytalanok. Az elmúlt hónapokban a Gallup és a Medián felmérései is ki tudtak mutatni három-, illetve négyszázalékos támogatottságot a kisebbik parlamenti ellenzéki párt esetében. Igaz, csak a biztos szavazó pártválasztók körében. A bűvös öt százalékot még egyetlen adatsor sem jelezte előre, ezzel együtt van némi esély arra, hogy a töretlenül magas választói szimpátiát élvező Dávid Ibolya pártja végre elmozdul a holtpontról. El kell ismernünk, hogy az elmúlt másfél évben többször is gyanúsan a baloldalnak kedvező lépéseket tevő MDF az utóbbi időben már úgy politizál, ahogyan azt karakán ellenzéki pártnak tennie kell. Rokonszenvesek a párt törekvései a költségvetési vitákban, és dicséretes Dávid Ibolya szereplése az október 23-i Széna téri ünnepségen. Mi több, a beszéde is, amelyik hangvétele alapján az elmúlt esztendők egyik legkiválóbb szónoki teljesítménye volt. Sokat lendíthet rajtuk az is, hogy csillapodni látszanak a párton belüli pozícióharcok. Ez alighanem csak átmeneti állapot: ha reménytelenné válnak a párt választási esélyei jövő nyárra, és bekövetkezik a bukás, akkor a minden korábbinál jobban fölerősödő belső harcok akár az egykori kormányzó erő összeomlásához is vezethetnek.
Az MDF-nek van még egy komoly esélye a további növekedésre: a Magyar Demokrata Néppárt föloszlása, és tagságának esetleges csatlakozása. Elsősorban pszichikai szempontból lenne fontos az MDNP maradványainak visszaszerzése. Az MDF agóniája mai szemmel nézve teljesen öncélú és értelmetlen 1996-os pártszakadással kezdődött, amelyik nem csupán perifériális helyzetbe sodorta a jobboldal egykori vezető erejét, hanem az egész polgári oldal 1998-as választási esélyeit is jelentősen megnehezítette. Arról nem is beszélve, hogy az MDNP nélkül a Centrum párt közel sem tudott volna annyi jobbközép szavazót elcsábítani 2002 tavaszán. Az MDF helyesen cselekszik, ha most a régi sebeket be szeretné gyógyítani. Arra viszont nincs számottevő esélyük, hogy a KDNP-t és a Független Kisgazdapártot is magukhoz csábítsák. A kereszténydemokraták sokkal többet profitálhatnak a Fidesszel való együttműködésből. A teljesen súlytalanná váló kisgazdapárt pedig azért nehéz falat az MDF számára, mert az 1994 előtti sérelmek még akkor is nehezítik a párbeszédet, ha tudjuk, hogy Torgyán József politikailag már régóta nem tényező. Arról se feledkezzünk el, hogy a Fidesznek is van gazda- és falusi tagozata, a parlamenti frakció soraiban pedig nem kevés egykori kisgazda politikus ül. Tárgyalt már az FKGP-vel a Jobbik is, valamint a Karsai Józseffel feldíszített MSZP szintén tud kisgazdául kommunikálni. Így a poszttorgyáni káoszban kóválygó kisgazda-csoportosulásokat olyan irányból is érik csábítások, amelyekkel az MDF kifinomult és mindig választékosan beszélő úriemberei nem igazán tudnak versenyezni. (Torgyán József sikereinek titka az volt, hogy mindenkinél jobban értette a kisgazdanyelvet, ami ugyebár egészen különleges szegmense a magyar nyelv szókészletének.)
Az tény, hogy a kisgazdapárt nevét, a jelképeit és esetleges szavazói csoportjait nem szabad átengedni a baloldalnak. Erőteljes, az ingatag vidéki szavazók támogatását megszerző politizálásra van szüksége az ellenzéknek, mert minden egyes baloldalra átcsábított jobbközép szavazat duplán számít a végeredmény kihirdetésekor. A Centrumról tehát nem szabad elfeledkezni. Bár az üzleti szférába visszavonult Kupa Mihály pártja már hosszú ideje alig-alig hallat magáról, leírni mégsem szabad. A közvélemény-kutatók egybehangzó felmérései szerint – ha csak egy-két százalékos szinten is, de változatlanul létezik az MSZP kedvenc trójai falova. Ha elindul jövőre, újra képes lehet arra, hogy befolyásolja a végeredményt. Ha mással nem, akkor azzal, hogy éppen annyi szavazót csábít el a Fidesztől, amennyi miatt – a bonyolult választási matematika rideg törvényei szerint – egy mandátummal kevesebbet jut a jobboldalnak a végelszámolásnál.
Ez az egy mandátum pedig akár perdöntő is lehet, ha mondjuk azt eredményezi, hogy a jobboldal tizenkét európai parlamenti hely helyett csak tizenegyet szerez meg. Ez sorrendben a harmadik baloldali győzelmet eredményezné 2002 áprilisa óta, és alighanem jelentősen demoralizálná a még mindig nagyon törékeny polgári oldalt. Ezt pedig nem engedheti meg magának a Fidesz. A politikai centrumot, bármennyire is szűknek tűnik, nem engedheti át az MSZP-nek. Az ördögi kör pedig bezárulhat, mert megint az a kényelmetlen helyzet állhat elő, mint a 2002-es választásokat megelőző esztendőben: egyszerre kell kövérül és pokorniul kommunikálnia a Fidesznek. Mivel ez huzamosabb ideig nehezen kivitelezhető, ebből a csapdából csak az jelentheti a kiutat, ha az MDF és – hosszabb távon – a Jobbik is megerősödik, és a jobboldal számára legkedvezőbb konstelláció alakul ki az európai parlamenti választás utáni helyzetben. Ehhez viszont nagyon sok türelem kell a Fidesz részéről is, és az, hogy amennyire lehet, tolerálja a kis pártok önálló politikai törekvéseit. A kicsiknél más a helyzet: nekik egyszerűen nem lehet hibázni. A legapróbb tévedésük is lavinát indíthat el. Tanulni kell Torgyán József vagy Giczy György szomorú példájából, akiknek végzetét az apró baklövések indították el.