Volt egyszer egy K&H-brókerbotrány

Azok közé a gondolkodó emberek közé tartozónak vallom magamat, akik elsősorban értékeket és nem pártokat választanak. Az értékek – a nemzet hamisítatlan történelme, kultúrája, kreativitása, hite, egészséges nacionalizmusa –, úgy vélem, állandók, míg a pártok elsősorban érdekek követői, és az értékek vélt vagy valós követése valójában hatalmi motívumok által vezérelt. Nem vitatom, hogy egy sokszínű pártban vannak elkötelezett értékkövetők, akik esetenként a pártérdekek fölé képesek emelkedni.
Az a tragikomédia, ami ma Magyarországon a belpolitikai élet különböző fórumain zajlik, engem a japán szumó- birkózásra emlékeztet. A politikai élet jobb- és baloldalának szereplői kölcsönösen keresik egymáson a fogást, ahogy az ágyékkötős eleven hústömegek, hogy a kör alakú porondról – amely nálunk stílusosan patkó alakú – az ellenfelet kipenderítsék. A kikevert és kiosztott lapoknak megfelelően állnak fel a honatyák, és a lehető legképtelenebb kérdéseket teszik fel a legfőbb ügyésznek. Néhány napja a balról jött honatya kérdése arra irányult, hogy a legfőbb ügyész úr biztosan azért rejtegeti a volt bankvezért, mert titkolózik, és ő bizony nem tudja, hogy kire, de biztosan terhelő vallomásokat mondana – esetleg a Duna jobb partjának címezve. A K&H-brókerbotrány kapcsán a legfőbb ügyészhez szóló interpellációk kapcsán a medve és a nyuszi vicc jut eszembe. Ha van sapkája, akkor azért, ha meg nincs, akkor azért kellett lepofozni. Ambivalens érzésem volt azzal kapcsolatban is, hogy milyen érzelmi viharok dúlhatnak akár egy honatyában, amikor blöfföl, és maga sem igazán hiszi, amit mond.
Nemrég az egyik sima modorú frakciószónok a maga elegáns, mosolygós stílusával azt kifogásolta, hogy a K&H Bank-botrány egyik főszereplőjét hogyan merte az ügyészség kihallgatni a rendőrség kihagyásával. Mint gondolkodó állampolgár, kissé zavarban vagyok: nem értem, hogy ki kivel van, nem értem, hogy ki kit szolgál, és ki kit véd. Jóval ötven felett úgy vélem, hogy velem együtt sokan emlékeznek még a szocializmus építésének jelmondatára: aki nincs ellenünk, az velünk van. Nagy kár, hogy sokszor azok felejtik el, akiknek talán nem kellene.
A laikus polgár azt gondolja, hogy az ügyészség is és a rendőrség is a pénzmosók, a sikkasztók, a rablók lefülelésére, a bűncselekmények megelőzésére szolgáló, a társadalmat, az embereket védő-óvó szervezetek, és ebben a minőségükben egy cél érdekében dolgoznak. A főügyész hetedszeri leszavazását bizonyára nagy megelégedéssel nyugtázhatják a kormányerők; lám, a parlamenti demokrácia működik, és nem hagyja magát megtéveszteni. Meg egyébként is: most már ténylegesen rájöhetne a főügyész, hogy persona non grata, és húzzon el, ahogy ez a szlogen a választási kampány idején sajnálatos módon a politikai kultúra részévé vált. És közben egy kis szaharai homok került a gépezetbe, miután erre a nem mindennapi sorozatra és a párhuzamosan futó, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletével kapcsolatos csörtére már a Lajtán túl is felfigyeltek. Talán nem is csoda, hiszen történetesen a demokratikus intézményrendszer két fontos oszlopáról van szó.
Amíg a bűnüldözéssel hivatásosan foglalkozó szervek egymásnak feszülve jogalkalmazással kapcsolatos kérdéseken rágódnak és üzengetnek, addig Magyarország hét helyet csúszott hátra a nemzetek korrupciós rangsorában. Úgy tűnik, hogy azok, akik az országok korrupciós helyzetét értékelik, és ezt a dicsőségtáblát szerkesztik, súlyosabbnak ítélik a Magyarországon folyó különböző korrupciós ügyeket, mint belülről azok, akiknek feladata volna a jogi, valamint az etikai normák feletti feltétel nélküli őrködés. Feltételezhetően ehhez a döntéshez jelentősen hozzájárulhattak az időközben kipattant brókerbotrány egyes történései és következményei.
Az már csak hab a tortán, hogy a magyarországi történések másként ítéltetnek kívülről nézve, mint belülről egy bank menedzseri székéből, amelyben adott esetben külföldi tulajdonos által delegált menedzser ül. Köztudott, hogy az egyik, ha csak kisebb mértékben is, de szeplőtelenségét elvesztő bank banktitokra hivatkozva megtagadta a valóság feltárását elősegítő információk kiadását. Az is igaz, hogy a K&H-brókerbotrányban leginkább érintett banknál megkezdték a gyanúsított pénztárosok kihallgatását. Úgy tűnik, hogy a történések átírják a vezetéselméletet, miszerint a feljebbvalók egyelőre nem felelősök, és kíváncsian várom, mikor derül majd ki, hogy valójában a biztonsági személyzet vagy éppen a számítógépes rendszer hibás a történtekért.
Nem szolgál Magyarország megítélésének előnyére az sem, hogy voltak már ebbe a sorba tartozó előzmények mindenféle különösebb következmény nélkül. A Princz Gábor vezette Postabank tüze még épphogy pislákol. Ki emlékszik már arra, hogy hány milliárd tűnt el a süllyesztőben? (158 milliárd.) A volt bankvezér azóta is ingázik Ausztria és Magyarország között, és ha teheti, nyaranta Yamaha motorral hajtott motorcsónakkal szeli a Balaton hűs vizét. Vagy ki emlékszik a Surányi György elnökölte Magyar Nemzeti Bank bécsi bankfiókjában eltűnt milliárdokra? (90 milliárd.) S már a tüze sem pislákol a Globex csoportnál eltűnt milliárdok ügyének, ahol városok és magánszemélyek siratják elveszett fejlesztési forrásaikat, illetve betétjeiket. (Több mint 5 milliárd.) Van egy figyelemre méltó közös vonása ezeknek az ügyeknek. Mégpedig az, hogy sem pénz, sem pedig felelős (vagy felelősök) nincs a láthatáron.
Annak ellenére, hogy létrejött egy parlamenti vizsgálóbizottság, és hivatalosan is megdőlt a magányos elkövetők teóriája – hivatalosan is lefüleltek néhányat a pénzmosók közül, felcserélve az elegáns BMW bőrüléseket, ha csak átmenetileg is, a fogda kemény priccsére –, aggódom a K&H-brókerbotrány feltárásának jövőjét illetően. Ennek több praktikus oka van. Kezdem a legegyszerűbbel, a Maslow-féle szükségletpiramis alsó fertályával. A botrány
kulcs(ár)figurája nem érzi jól magát az osztrák főváros által biztosított börtönhotelben. Ezen hiányát pótolhatná, ha jobban igyekezne hazatérni.
Aggódom azért, hogy újabb postagalamb nem szállt fel a börtön ablakából, friss híreket suttogni derék rendőrkapitányunk vagy valamelyik szemfüles újságíró fülébe, mert nagyon úgy tűnik, hogy, ha csak átmenetileg is, de az ügy kiderítésének folyamata megfeneklett. Az állampolgári tapasztalatok alapján az eddig megalakult parlamenti vizsgálóbizottságok egyikében vagy másikában iszapbirkózás vagy egyes rögeszmék beteges bizonyítási kísérlete folyt, nem különösebb eredményességgel.
Aggódom azért, mert a magyar média saját érintetlenségét már hosszú évtizedek óta elvesztve szűk politikai vagy gazdasági érdekeket szolgál. Tisztelet azon kivételeknek, akiknek független próbálkozásait egyes politikai és gazdasági tényezők éppen most próbálják megfojtani. Így sajnálatos módon a magyar közéletből eltűnőben vannak, vagy már teljesen eltűntek azok a tényfeltáró, oknyomozó riportok, amelyek nem engedték volna a sokmilliárdos csalásokat, botrányokat elaludni, és a felelősöket futni hagyni.
Aggódom azért, mert úgy tűnik, nagyon kevés kell a magyar társadalom, a magyar állampolgárok felelősségérzetének elaltatásához. E vonatkozásban kitűnő szolgáltatásokat tesznek a kereskedelmi televízióból a nézőkre zúduló boldogságkereső és a könnyű élet reményét sugárzó globális reklámok. A kritika nélkül habzsoló tömegeket egyre kevésbé fogja érdekelni, hogy mi történik a különböző hatalmi szférákban. Nincs az a rendező, aki a jelenlegi lottóőrületnél jobb forgatókönyvet találhatott volna. A több hete tartó telitalálat-hiány háttérbe szorítja a több 10 milliárdos csalások, sikkasztások, pénzmosások amúgy is összegubancolódott ügyét.
Nem utolsósorban aggódom azért is, hogy köddé váltak azok a hivatásos szakírók, akik jó néhány éve figyelemre méltón ostorozták a legkisebb vélt vagy valós, nem az ő szimpatizánsaikhoz kapcsolódó ügyeket, kőbányából rögvest piramisokat építve. Bámulatos volt, ahogy pitiáner ügyeken lovagolva azok társadalmi veszélyességét izzadságszagú módon próbálták bizonyítani. Pedig most lehetne kutatni, és felelősöket, érintetteket, simlizőket, pénzmosókat találni. Egész családfákat lehetne rajzolni azokból, akik le- és felmenőkben érintettek a brókerbotrányban. Egy egész nemzet lenne hálás a tisztelt szakíró hölgyeknek és uraknak, politológusoknak és közgazdászoknak, ha feltárnák ezen ügyek szövevényes valóságát.
Okulásként egyetemi katedráról lehetne tanítani, hogyan tűntek el tíz- és százmilliárdok, hogyan válhattak egyes politikusok történelmi léptékben is icipici idő alatt milliárdosokká. Hogyan fonódott össze a politika egyre jobban a gazdasággal, háttérbe szorítva a társadalom által vallott értékeket és érdekeket. Végül tanítani kellene, mint negatív példát, hogyan lehet a társadalom egyes rétegeit manipulálni, hogy immúnissá váljon mindezekkel szemben, és milyen következmények várhatók, ha az effajta morál helyet kap a közgondolkodásban.
Az eltűnt milliárdok miatt is kevesebb pénz jut az egészségügyre, oktatásra, az infrastruktúra fejlesztésére. A tényfeltáró kutatómunkáért, a nemzet hálájának kifejezéseként akár még emléktáblát is lehetne kapni. Vagy a jótékony idő fedje be ezt az ügyet is? Hogy néhány év múltával emlékezzünk: volt egyszer egy K&H-brókerbotrány – a felelősök pedig eltűntek a ködben? És jöhet a következő?

A szerző tanszékvezető egyetemi tanár