Elbizonytalanodó diplomácia, szűkülő mozgástér a külpolitikában

2003-as év a magyar belpolitika szempontjából a következőképp jellemezhető: a magyar társadalom jelentős része rádöbbent, hogy mit jelent a szocialista–szabad demokrata kormányzás a polgári kabinethez képest. A felismerés a 2002-es önkormányzati változásokhoz viszonyítva hatalmas hangulatváltozást tükrözött az országban, amely lemérhető a közvélemény-kutatásokban is. Ez a változás jól megragadható a magyar külpolitikában is.
Mielőtt rátérnénk a Fidesz külpolitikájának elemzésére, érdemes megemlíteni két – az ország külkapcsolatait befolyásoló – új tényezőt. Az egyik Kovács László külügyminiszter sajátos szerepe. Szakmai, minisztériumi körökben gyakran hallani, hogy ez a Kovács László már nem az a Kovács László. Ezzel arra a változásra utalnak, ahogyan a Horn-kormány egy népszerű, már-már technokratának tűnő miniszteréből mindent a belpolitikának alárendelő pártelnök-miniszter lett. Ezt a szerepzavart tetézi egy sajátos útkeresés, mely hol Kovács László pártelnöki tisztének megtartásáról, hol a torgyáni magatartási formákat idéző köztársasági elnöki ambícióiról, hol pedig egy nyugdíjas-visszavonulást jelentő EU-biztosi állásról szólnak. Mindennek közvetlen következménye az a fajta mikrofonfüggés, amely meghökkentő nyilatkozatokat eredményezett. Ezek közé tartozik, amikor a Magyar Köztársaság külügyminisztere az aradi szoborcsoportot Nagy-Magyarországra emlékeztetőnek nevezte a Magyar Rádióban (honnan tudhatta egyáltalán szegény Zala György a XIX. század végén, hogy lesz nagy és kis Magyarország?) vagy, amikor Kovács László politikai riválisait (nem valós) erdélyi származásukra utalva próbálta lejáratni három egymást követő interjúban. Ha mindezt röviden próbáljuk összefoglalni, a következőt mondhatjuk: Magyarország külpolitikai konszenzusának árt, hogy külügyminiszterének fontosabb nyilatkozatainak a hatása, mint a tartalma. Talán nem is olyan véletlen, hogy ebben az évben minden, kétharmados parlamenti döntést igénylő megállapodást az ellenzék a Honvédelmi Minisztériummal, nem pedig a Külügyminisztériummal tudott végül megkötni.
A másik sajátos tényező, amelyet figyelembe kell venni külpolitikai elemzések esetében is, az az ország belpolitikai és gazdasági helyzete. A mindenkori magyar diplomácia mozgástere nagymértékben függ az ország gazdasági mutatóitól. Hosszú évek után Magyarország ismét visszakerült a vezető nyugati lapok oldalaira. Elemzők csodájára járnak a Medgyessy-kormány gazdasági és pénzügyi csődjének. Mindez, kiegészítve a független intézmények elleni támadások tényével, nagymértékben rontotta hazánk presztízsét és diplomáciai eredményeit. Ebben az összefüggésben a jelenlegi kormányzat számára egyre kínosabbak az Orbán-kormány idején elért sikerek.
A magyar külpolitika számára 2003 volt az az esztendő, amikor a nyolcak levelének aláírásától, vagyis a látványos Amerika-pártiságtól eljutott a magyar kormány a Berlin–Párizs–Moszkva tengellyel való kokettálásig, vagyis az óvatos Amerika-ellenességig. A magam nevében ezen a helyen egyik álláspontot sem szeretném minősíteni, hiszen mindkét magatartás mögött lehet logika. Ugyanakkor finoman szólva nehéz koncepciót felfedezni az ilyen kormányzati magatartás mögött, hacsak azt nem, hogy mindig annak próbálunk a kedvébe járni, aki utoljára keres meg minket. Ez a fajta kényszeres alkalmazkodás komolytalanná tesz minket, magyarokat. Valószínűleg feltűnt ez Washingtonban is, hiszen nem is olyan régen még látványosan elnézték a miniszterelnök D–209-es múltját, most viszont novemberben nem fogadták őt, pedig ezt korábban Magyarországon már beharangozták.
Ami a Fidesz külpolitikai mozgásterét illeti, 2003 új helyzetet jelentett a Szövetség és az Európai Unió viszonyában. Ebben az évben képviselőink – Szájer József vezetésével – beilleszkedtek az Európai Parlament munkájába oly módon, hogy komoly szakmai elismerést váltottak ki az Európai Néppárt, vagyis az európai kereszténydemokrata és konzervatív pártokat tömörítő frakcióban, amely a brüsszeli Európa Parlamentben a legnagyobb és legbefolyásosabb politikai erő. Szintén az év egyik fontos eredményének tartom, hogy a szoros választási vereség okozta nehézségek után a Fidesz, a magyarországi pártok közül elsőként – Szabad Európa Lista néven –, listát tudott állítani a jövő évi európai parlamenti választásokra. A Fidesz szintén büszke arra a fontos szerepre, amelyet a kormányközi konferenciával kapcsolatban játszott. Miután a magyar kormány is elfogadta Szájer Józsefnek azt a korábbi indítványát, hogy a készülő európai alkotmány tartalmazza a nemzeti kisebbségek jogaira való utalást, elmondhatjuk, hogy ebben a kérdésben közösen lobbiztunk a magyar kormánnyal. Mindez egyben cáfolja azt a vádat, hogy a Fidesz folyamatosan csak kukacoskodik. Ha a Medgyessy-kabinet valóban a magyar nemzeti érdekek alapján jár el, akkor maga mellett tudhatja az ellenzéket is. A Fidesznek ez a magatartása tette lehetővé azt is, hogy a kormányközi konferencia és az Európai Unió alkotmányának kérdése más közép-európai országokkal ellentétben nem vált a belpolitikai csatározások tárgyává, s így Magyarország egy percig sem veszélyeztette az Európai Unió további integrációjának érdekeit. Erre a szemléletre szükség is van, látva az alkotmány elfogadásával kapcsolatos nemzetközi nehézségeket. Ami pedig a jövőt illeti, a Fidesznek az eddiginél nagyobb energiát kell fordítania arra, hogy világossá tegye a társadalom széles rétegei előtt álláspontját: egy pillanatig sem megkérdőjelezve a csatlakozás fontosságát, Európában őszintén lehet és kell beszélni mind az integrációból fakadó előnyökről, mind a nehézségekről. Álláspontunk teljes mértékben vállalható, nem félremagyarázható, és az megegyezik az uniót létrehozó kereszténydemokrata politikusok megközelítésével.
Az évet értékelve nem mehetünk el szó nélkül Magyarországnak az iraki és az izraeli kérdésekkel kapcsolatos álláspontja mellett. Az Irakkal szembeni katonai fellépés esetében szögezzük le: a Fidesz sokáig hangoztatott ellenvéleménye nem olcsó Amerika-ellenességből, hanem a nemzetközi felhatalmazás hiányából fakadt. Ez egyértelműen kiderül az Országgyűlés külügyi bizottságának a témával kapcsolatos vitáiból. A magyar kormánnyal ellentétben világos elvi álláspontot alakítottunk ki, amely a jövőben is vállalható. A nemzetközi katonai beavatkozás jogosságáról sok vélemény létezhet, de Magyarország szempontjából a nemzetközi szervezetek gyengítése és megosztása nemzeti érdekeinkkel ellentétes. Alapkérdés az ENSZ, a NATO és az EU presztízsének, komolyságának, egységének és hatékonyságának fenntartása akár olyan áron is, hogy ideiglenesen bizonyos szövetségesekkel vitába keveredünk. Egyébiránt Magyarország összességében egyetlen olyan döntéssel sem szenvedett késedelmet, mely nemzetközi felhatalmazáshoz köthető. Legyen szó akár Törökországról, akár Afganisztánról vagy Irakról. Ugyanakkor a Fidesz kiszámíthatóságának is tanújelét adta azzal, hogy a nemzetközi felhatalmazással Irakban tartózkodó magyar katonák esetében a negatív hírek és a nehézségek ellenére nem támogatta a kontingens visszahívását kezdeményező, a lakosság körében feltehetően népszerű indítványt. Igaz, a Fidesz nem is szorul arra, hogy ehhez hasonló kezdeményezésekkel próbáljon belpolitikai népszerűségre szert tenni. A magyar katonatársadalomnak tudnia kell, hogy a polgári politika a jövőben is felelősségteljesen fog hozzáállni szerepvállalásaikhoz, még akkor is, ha azok súlyos kockázattal járnak. Sajnos ezt akkor sem lehet kizárni, ha bízhatunk abban, hogy az iraki diktátor letartóztatása közelebb hozza az iraki helyzet rendezését.
Kevés szó esett arról, de a Fidesz külpolitikai magatartását jól példázza, hogy 2003-ban sikerült megváltoztatni a magyar alkotmányt olyan módon, hogy a döntéshozatali jogköröket NATO- műveletek esetében sikerült kormányhatáskörbe utalni. Ennek stratégiai jelentőségét minden katona ismeri. A Fidesz kompetenciát engedett át, vagyis politikai eszközről mondott le, ha nem is a kormány, de a NATO iránti bizalma jeléül. Vagyis képes volt az ország érdekeit saját érdekei fölé helyezni, valamit, amit a Magyar Szocialista Párt képtelen volt ellenzékben megtenni. Pedig idén Brüsszelben a magyar kormány képviselője csak egyszer kapott nagy és őszinte tapsot: amikor a NATO-ban bejelenthette az alkotmány módosítását.
Ami az izraeli konfliktust illeti, Magyarországnak fenn kell tartania azt az álláspontot, mely egyrészt kimondja, hogy mivel Magyarország is részese volt azon eseményeknek, mely Izrael állam létrejöttét elkerülhetetlenné tették, Magyarország is elkötelezett egy stabil és biztonságos zsidó állam iránt. Ugyanakkor úgy gondoljuk, hogy a népek önrendelkezési jogát figyelembe véve nemcsak szóban, hanem tettekben is szükséges lépéseket tenni egy független és demokratikus palesztin állam irányába. Készülnünk kell arra, hogy 2004-ben alighanem Izraellel lesz tele a sajtó. Súlyunk és szerepünk az EU-ban is megköveteli, hogy következetesen kiálljunk az útitervként megismert rendezési terv mellett.
Végezetül érdemes a határon túli magyarsággal kapcsolatos politikáról is ejteni pár szót. 2003-ban a kormány, akaratát ráerőltetve a határon túli magyar szervezetekre, megcsonkította a státustörvényt, majd annak apropóján megalázó diplomáciai manőverekbe kezdett, leginkább Bukarestben. Bár örömteli, hogy Pozsonnyal megszületett a megállapodás, ez azonban a kormánypropagandával szemben nem a magyar diplomácia simulékonyságának tulajdonítható. Sokkal inkább a Magyar Koalíció Pártja kifárasztásos taktikájának és a szlovák kormánykoalíció meggyengülésének. Ugyanakkor azzal a ténnyel, hogy a Magyar Állandó Értekezletnek a státustörvény módosítására vonatkozó zárónyilatkozatát a Fidesz nem írta alá, elmondható: a magyar közéletben fennmaradt az az alternatíva, mely képes lesz visszaállítani a törvény eredeti, az osztogatáson túlmutató közösségépítő jellegét. Ismerve Orbán Viktor és a Fidesz határainkon túli népszerűségét, a remény fenntartása nemzetpolitikailag fontosnak bizonyulhat.
Az év másik slágertémája a kettős állampolgárság volt. Persze ehhez szükség volt a Külügyminisztérium politikai államtitkárának és magának a külügyminiszternek át nem gondolt, csapongó nyilatkozataira is, melyek furcsa módon – a szerb kormány illetékeseivel ellentétben – lemondtak a magyar nemzeti érdekek érvényesítésének ritkán adódó lehetőségéről. Szerencsére Mádl Ferenc köztársasági elnök, a vajdasági magyar pártok, illetve a Fidesz, az MDF, sőt az SZDSZ fellépése következtében a Külügyminisztérium vezetőinek be kellett fejezniük ámokfutásukat és megkezdődhetett a szakértői egyeztetés. Remélhetőleg hamarosan a várva várt hatástanulmányok is elkészülnek, és a parlament napirendjére tűzheti a kérdést.
De ami talán ennél is fontosabb a határon túli magyarok számára, hogy december elején a Pro Minoritate Alapítvány és a Budapest Analyses által szervezett nemzetközi tanácskozáson sikerült megfogalmazni egy erőteljesebb és nemzetközileg is igazolható autonómia iránti igényt. Nemzetközi szinten autonómiáról beszélni egyre könnyebb, mivel szaporodnak a pozitív példák. Ennek egyike, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács már jogszabályok alapján is létezik. A kisebbségi magyar törekvések folyamata a napokban kiegészült az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulásával. Az előttünk álló közeljövőt érdemes arra felhasználni, hogy jogilag és politikailag felkészüljünk az autonómia kérdésének kezelésére, ugyanis a határon túli magyarság szülőföldjén történő megmaradásához aligha van hatásosabb eszköz.
Ellenzéki szerepben is rendelkezésünkre áll külpolitikai mozgástér. Bár Magyarországon a külpolitika nem alkalmas eszköz arra, hogy segítségével választásokat nyerjen egy politikai erő, de a kormányzóképesség olyan fontos eleme, amelynek hiánya érzékelhető hátrányt okozhat egy voksoláson. Külpolitikai megfontolásokon túl ezért sem mindegy, hogy a Fidesz mit tesz ellenzékben. Végezetül szeretném idézni a budapesti diplomáciai testület egyik tagját, aki egy zártkörű tanácskozáson elmondta, hogy a lengyel–zsidó párbeszéd kérdésében az izraeli diplomaták mindig a katolikus egyházhoz közel álló és a Szolidaritásból kinőtt személyekhez, politikai pártokhoz fordulnak, legyenek azok akár kormányon, akár ellenzékben. A diplomáciai kar bizonyos kérdésekben egyre inkább Magyarországon is a Fidesz véleményére figyel, mintsem a szocialistákéra. Ezt meg kell tudni becsülni.

A szerző az Országgyűlés külügyi bizottságának
fideszes elnöke