A Vörös Hajnal fedőnevű, hatszáz katonával végrehajtott hadművelet eredményeként végre sikerült szülővárosa, Tikrít környékén kézre keríteni koszos, föld alatti búvóhelyén Szaddám Huszeint. Függetlenül attól, hogy valaki támogatta vagy sem az amerikai beavatkozást Irakban, Huszein elfogása a modern kor egyik legérdekesebb eseménye. A Nyugatnak még soha nem sikerült élve elfognia egy ellenséges állam vezetőjét, és nincs példa arra, mi a teendő ilyen esetben.
De kit is fogott el valójában az Egyesült Államok?
Bár a XX. században Sztálintól kezdve Pol Poton át Szlobodan Milosevicsig egymást követték a kegyetlenebbnél kegyetlenebb diktátorok, Huszein aljassága mindőjükön túltesz, jóllehet nem felelős annyi ember haláláért, mint Sztálin vagy Hitler, ő az egyetlen, aki saját polgáraival szemben használt vegyi fegyvert. Az első világháborúban mindkét fél bevetett mustárgázt – de „csak” az ellenségük ellen; a második világháborúban a japánok használtak biológiai fegyvert a kínaiakkal szemben. De Huszein az egyetlen, aki békeidőben saját államának polgárait mérgezte meg gázzal csak azért, mert egy olyan kisebbség tagjai voltak, amelytől a diktátor félt, s tíz év alatt kétszer támadta meg szomszédait: először Iránt, majd Kuvaitot. Különös kegyetlenséggel bánt el mindenkivel, még kormányzatának legmagasabb szintjein is. Ennek talán legismertebb példája egyik vejének az esete, aki nyugatra szökött, és információi alapján az ENSZ-nek sikerült bebizonyítania, hogy Szaddámnak tényleg volt egy titkos és illegális kémiai fegyverkutató programja. Szaddám a sértetlenség ígéretével visszacsalogatta vejét, akit aztán Bagdadba visszatértekor azonnal megöletett.
Valószínűleg nehéz lenne olyan iraki családot találni, amely ne szenvedte volna meg a vérontást akár az iraki–iráni háború alatt, akár a belső tisztogatások és kivégzések eredményeként. Ilyen adatok tükrében Huszein bűnössége, mint az előző évszázad egyik legnagyobb gonosztevője, elvitathatatlan. A kérdés most az: mit tegyen vele a Nyugat?
Bár a második világháború után szemtanúi lehettünk a nürnbergi pereknek, Hitler öngyilkosságot követett el, mielőtt a szovjet vagy amerikai csapatok elfoghatták volna. Eltekintve Milosevicstől, akinek a pere jelenleg folyamatban van, nincs követhető precedens az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség számára. Hol és ki állítsa bíróság elé Huszeint? Bár sokaknak az lenne korrekt, ha az irakiak ítélnék el, legtöbben úgy vélik, ez nem valószínű, mivel Irakban egy generáció óta nincs pártatlan igazságszolgáltatási rendszer. Továbbá az sem valószínű, hogy az Egyesült Államok kiengedné őt ellenőrzése alól, ez pedig kizárja annak lehetőségét, hogy az ENSZ-et vagy az új Nemzetközi Büntetőbíróságot bevonják, mert az Egyesült Államok ez utóbbit elutasítja, az előbbivel pedig igen rossz viszonyban áll.
A tárgyalásnál fontosabb szempont, hogy ez az eset és a NATO korábbi koszovói beavatkozása precedenst teremtett. Mikor az Egyesült Államok meggyőzte a NATO-t a jugoszláv diktátor elleni fellépésről – szintén ENSZ-mandátum nélkül –, nem azzal érvelt, hogy az ország a NATO bármely tagállamát fenyegetné, hanem azzal, hogy kényszerítő humanitárius szükség igazolja a katonai akciót. A Milosevics emberei által a koszovói albánok körében végrehajtott etnikai tisztogatás azt jelentette, hogy országa elvesztette szuverenitását, és hogy a Nyugatnak joga volt betörni légterébe és bombázni területét. Ez az igazolás teljesen szemben állt a vesztfáliai rendszer alapelvével, amelyet a Nyugat 1648 óta követett, nevezetesen azzal, hogy egy állam belügyeibe egy másik állam nem avatkozik be. Akkoriban a figyelmes kommentátorok és nemzetközi jogászok felismerték ennek a lépésnek a jelentőségét, de akkor sokan úgy vélték, ez csak kivétel, egyszeri alkalom, ami nem fog megismétlődni.
De most, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia nehezen tudja bebizonyítani, hogy Szaddám Huszeinnek voltak tömegpusztító fegyverei (annak ellenére, hogy tizenkét évvel ezelőtt ezt ő maga ismerte el), perében a koszovóihoz hasonló érveket kell felhozni. Letartóztatását és bírósági tárgyalását nem lehet a tömegpusztító fegyverek birtoklásának és szélsőséges terroristákhoz való átjátszásának vádjával igazolni. Valószínű, hogy a kényszerítő humanitárius szükséggel fogják igazolni az esetet. Ez néhányakban megerősíti azt, hogy az Egyesült Államok egyoldalúan akarja aláásni a vesztfáliai rendszert, függetlenül attól, ki ül a Fehér Házban, hiszen a koszovói beavatkozás idején demokrata volt az elnök, most pedig republikánus. Bármi legyen is a végső érv Szaddám ellen, egy biztos, a világ maradék lator államainak vezetői kényelmetlenebbül fogják magukat érezni, ahogy Szaddámot a vádlottak padján látják.
Magán a tárgyaláson a nemzetközi jogon és a nemzetközi kapcsolatokon túl a letartóztatás feltehetőleg segíteni fog Bushnak megnyerni a jövő évi elnökválasztást, különösen, ha a mostanában megfigyelhető pozitív gazdasági mutatók tovább fognak nőni. Ugyanakkor hiába van Szaddám Huszein rács mögött, vagy lesz akár kivégezve, az iraki erőszak valószínűleg nem ér véget, az al-Kaida és a hozzá hasonló csoportok nem fognak visszarettenni. Az egyetlen csoportosulás, amely feltehetőleg kevesebb erőszakos cselekményt fog elkövetni most, hogy Szaddám őrizetben van, a Bász párt felső vezetésének több ezer egykori tagja. Nekik be kell látniuk, hogy a vezetőjük nem tér vissza többé, és meg kell tanulniuk túlélni egy Szaddám nélküli új Irakban. Ugyanakkor ezek az emberek, akik az elnyomó világi rezsimnek dolgoztak, mások, mint a külföldi iszlámista szélsőségesek, akik néhány elemző szerint feltehetőleg részt vettek az amerikai csapatok és szövetségeseik elleni támadásokban. Ők nem törődnek Huszeinnel, különösen azután, hogy hagyta, a hitetlenek élve fogják el őt. Egyszerűen azt akarják, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei hagyják el a Közel-Keletet. Ne felejtsük el, Oszama bin Ladent több mint két éve nem sikerül elfogni.
Minden józan gondolkodású embernek örülnie kell, hogy Szaddám Huszein többé nem teheti azt, amit húsz évig csinált. De amellett, hogy elfogása örvendetes tény, nincs összefüggésben a régióval és az általa is elkövetett bűnökkel kapcsolatos stratégiai kérdésekkel. Míg ő feltehetőleg megfizeti bűnei árát, ki fogja megfizetni annak árát, hogy a britek egykor mesterségesen hozták létre Irakot? A térkép átrajzolása megfosztotta a kurdokat potenciális anyaországuktól, akik így öt különböző országban kerültek kisebbségbe. Ki fogja megfizetni annak árát, hogy az 1950-es években a CIA aláásta a Moszadek-kormányt, aminek következtében Irakban egy újabb katonai rezsim jutott hatalomra? És mi a helyzet a Huszeinnel és Milosevicssel szembeni vádakkal? Hiszen elég Észak-Koreára vagy Afrikára gondolni, hogy lássuk, Amerika és a Nyugat emberiség elleni bűnökkel kapcsolatos magatartása mennyire következetlen. Az eltelt tizenkét évben, az első Öböl-háború óta nemcsak Koszovóban vagy a Közel-Keleten hajtottak végre kormány által támogatott népirtást, de Oroszországban is. Az 1990-es évek két csecsen háborúja következtében száz- és kétszázezer közöttire tehető a többnyire fegyvertelen polgári áldozatok száma, mégsem valószínű, hogy az Egyesült Államok vádat emel Putyin elnök ellen. Így egyre világosabban látszik, hogy a hidegháború vége a hamisítatlan reálpolitika korszakát hozta vissza.
A szerző a Fejlődő Demokrácia
és Nemzetközi Biztonsági Intézet igazgatója
