A nemzeti megmaradás minimuma

Tőkés László, a romániai rendszerváltozás elindítója 1989 decemberének 14. évfordulóján ismét történelemformáló szerephez jutott. Az általa kezdeményezett Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács puszta megalakulásával is tematizálni tudta az erdélyi magyar s részben a román közéletet. A tanács létrejötte egy hosszú és alapvetően szomorú folyamat, az RMDSZ színeváltozásának szükségszerű eredménye volt. Az 1989 decemberében nagy reményekkel és erdélyi viszonylatban egységes nemzeti összefogással létrehozott szervezet, az RMDSZ, amely egymagában több tagot számlált akkoron, mint az összes magyar párt együttvéve, fokozatosan szembefordult önmagával, saját célkitűzéseivel, bázisával, szövetségeseivel és ideáljaival. Az RMDSZ egy félig kiépült magyar nemzeti önkormányzatból (1993 és 1995 között tulajdonképpen már csak lelket kellett volna lehelni a felépült, állammodellt követő intézményrendszerbe a nemzeti kataszter összeállításával és a belső választások megtartásával) a politikai zsákmányszerzésre szakosodott, nómenklatúra-mozgatott, a visszarendeződést aktívan támogató román versenypárt lett erős komprádorreflexekkel. Más szóval a szervezet immár nem a magyar érdekek becsatornázójaként és képviselőjeként működik, nem az erdélyi magyarság érdekeit artikulálja Bukarest felé, hanem a román etatista hatalmi akarat mögött igyekszik felsorakoztatni az erdélyi magyarságot. E tragikus folyamat négy lépcsőben ment végbe.
Az első az egész szervezet politikájának a Neptun-logikára való átépítése volt. (A tíz esztendeje lezajló Neptun-gate lényege az volt, hogy az RMDSZ három, a román hatalom által kiválasztott politikusa mandátum nélkül, titokban – pontosabban a Szövetségi Képviselők Tanácsa és az ügyvezető elnökség informálása nélkül – tárgyalt a nyíltan etnosoviniszta román hatalommal, lehetőséget nyújtva ez utóbbinak, hogy européer, demokratikus színben tündököljön a Nyugat előtt Románia Európa tanácsi felvételének küszöbén.) A Neptun-logika szem elől téveszti a távlatokat, az adott helyzetben vélelmezhető román tűrőképességhez méri a közösségi célokat ahelyett, hogy egy távlati megoldást nyújtó jövőkép megteremtéséhez keresne eszközöket. Kijátssza a magyarság egyedüli politikai aduászát, vagyis hitelesíti a román politikát a Nyugat előtt apró-cseprő engedményekért.
A Neptun-logika 1996 óta egyeduralkodó a szervezetben, egész pontosan az 1996-os választási kampány óta, amikor a szövetség üzenete az autonómiaprogram helyett egy merőben eszközjellegű kérdésre, a kormányra jutás igyekezetének hangoztatására volt kiélezve. (Ez nemcsak stratégiai szempontból volt elhibázott politika, hanem taktikailag is: ilyen körülmények között a szervezet vezetői sokkal nehezebben kérhették volna meg a kormányba lépés árát, már amenynyiben ez egyáltalán céljuk lett volna.) A Neptun-politika egyeduralmát szigorúan véve az 1996. november 28-án megtartott bukaresti Szövetségi Képviselők Tanácsától (SZKT) számoljuk, amikor is az RMDSZ minden kikötés, minden előfeltétel nélkül fogott bele legkockázatosabb politikai vállalkozásába. A szervezet meghirdetett céljaiban érzékelhető változást a szervezeten belül a pártszerű működés térhódítása kísérte, az állammodellt követő szervek eljelentéktelenedése és a politikai bizottságként működő, eredetileg válságstábnak elképzelt operatív tanács (ot) térnyerése. E folyamatnak szimbólumértékű mozzanata volt, amikor az említett bukaresti SZKT-ülésre úgy utaztak a küldöttek dönteni a kormányzati szerepvállalás feltételeiről, hogy a sajtóból értesülhettek nemcsak arról, hogy e kérdést az operatív tanács már eldöntötte, hanem arról is, hogy kik lesznek majd a kormányban az RMDSZ miniszterei.
A szövetség lesújtó metamorfózisának második lépcsője az volt, amikor 1998. október 3-án a szervezet a politikai korrumpálódásnak minden elvi akadályát megszüntette azzal, hogy visszavonta az önálló állami magyar egyetemre vonatkozó ultimátumát, azt az egy hónappal korábban elfogadott dokumentumot, amelyben rögzíttetett, hogy ha az állami magyar egyetem életre hívásának jogi feltételeit (nem az egyetemet!) nem sikerül megteremteni 1998. szeptember 30-ig, akkor a szövetség kilép a kormányból. Egy ultimátum visszavonása taktikai, stratégiai és erkölcsi szempontból egyaránt megmagyarázhatatlan a magyar érdekekből kiindulva, de rögvest érthetővé válik, ha a visszavonást szorgalmazók önös érdekeiből indulunk ki.
A harmadik lépcső az RMDSZ kommunikációjának és a valóságnak a totális szétválása volt, amit 1999 májusára datálhatunk, amikor is a tanügyi törvény fiaskóját (nem sikerült elérni az önálló állami magyar egyetemmel kapcsolatban semmit, a jogszabály a felekezeti oktatást a magánoktatás körébe száműzte, a földrajzot s a történelmet pedig a magyar iskolákban, a Ceausescu-korszakra emlékeztető módon románul rendelte tanítani) a hivatalos RMDSZ-retorika megpróbálta sikerként eladni. Az 1989-ben letűnt időkre emlékeztető önünneplés, a gátját vesztett sikerpropaganda azóta is az RMDSZ kommunikációjának meghatározója.
A negyedik, végső mozzanat az RMDSZ hajdani önmagával való leszámolásának folyamatában a rendszerváltozás örökségének megtagadása volt. Mert nem kétséges: a szervezet pártszerű működése, a párthírek gondos cenzúrázása (az RMDSZ-tájékoztató nem adott például hírt arról, hogy a rendszerváltozás tizedik évfordulóján Tőkés Lászlót, a szervezet tiszteletbeli elnökét a Magyar Köztársaság érdemkeresztjével tüntették ki, miközben a szervezet főáramához tartozó politikusokkal kapcsolatban minden jelentéktelen eseményről tudósít), az autonómiahű erők fokozatos kiszorítása, s ezen belül a Ceausescu-diktatúrával való nyílt szembenállást is vállalók leszalámizása (Király Károly, Borbély Ernő, Szőcs Géza, Kincses Előd) mind összeegyeztethetetlen volt 1989 örökségével. A fesztív leszámolás ezzel a rendszerváltozás értékvilágával mégis két kulcsmozzanatban ragadható meg a legszemléletesebben. Az egyik a visszarendeződés fő erejével, a Szociáldemokrata Párttal kötött szövetség (mi sem árulkodóbb e párt valódi természetét illetően, mint hogy sorai között tudja Ceausescu udvari költőjét, a ma is nyíltan uszító Adrian Paunescut), a másik pedig Tőkés László tiszteletbeli elnökségének megszüntetése.
Mindezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy Takács Csaba ügyvezető elnök végképp elvetve a sulykot, a Fidesz–EMNT-tengelyt Kárpát-medencei Kominternnek nevezi, vagy hogy Markó Béla azt próbálja elhitetni, hogy az EMNT árt az autonómia ügyének. (Nem állom meg, hogy Takács kijelentésére egy mondatban ne reagáljak. Ha Tőkés Lászlónak és Orbán Viktornak, a rendszerváltozás két meghatározó alakjának a szövetsége a Kominternre emlékezteti Takács Csabát, akkor milyen asszociációkat kelthet a választókban a Bugár Béla – Kasza József – Markó Béla – Kovács László – Medgyessy Péter-tengely?) Ami végül az autonómiát illeti: e célkitűzés, amely a nemzeti önrendelkezés alapján igényelhető saját államisághoz képest az erdélyi magyarság számára eleve kompromiszszum, a minimumfeltétele a nemzeti megmaradásnak. Ennél kevesebbért nem érdemes harcolni, a konfrontációmentességre törekvő kicsinyes alkupolitika mellett tíz év alatt kétszázezer lelket vesztettünk. Az autonómia pedig természeténél fogva nem valósulhat meg lépésről lépésre suttyomban, mint ahogy Markóék azt elhitetni próbálják. Közjogi jogosítványokkal akkor fog rendelkezni az erdélyi magyarság, ha ezt a román parlament megszavazza. Ami csak abban az esetben fog megtörténni, ha ilyen irányban nyomás éri. E nyomást az RMDSZ, valamint az általa informált és motivált nemzetközi fórumok kellene kifejtsék. Nos, a Markó-féle politika ahelyett, hogy ezt a nyomást generálta, növelte és megfelelő irányba kanalizálta volna, a szó szoros értelmében megszüntette a román kisebbségi modell hazug mítoszának megteremtésével és táplálásával. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács hatalmas feladatot vállalt magára: leépíteni a hamis látszatra épülő nemzetközi előítéleteket, az európai köztudatba bevinni az erdélyi magyarság sorsának megoldatlanságát és még Románia EU-integrációja előtt, vagyis a nyugati irányban való bizonyítási kényszer megszűnése előtt el kell érni az autonómiát, azt, hogy az erdélyi magyarság sorsáról ne bukaresti magyarellenes bürokraták, hanem maga a közösség döntsön.

A szerző politológus