Így robogunk az Európai Unióba

A mű még nem kész, az alkotó nem pihenhet. A köztársaság vezetői reménykedve várták, hogy a miniszterelnök napsütötten hazatérjen szilveszteri szabadságáról, s befejezze a visszarendeződés felgyorsított folyamatát. Legyen úgy, mint régen volt, álljon helyre az 1990 előtti nemesség respublikája. A kívülálló nem tudhatja, miként lehet ebbe a zárt körbe bekerülni, amely a kiválasztás elve alapján a tényleges hatalmat birtokolja. Ahogy a Habsburg királyok is osztogattak kutyabőröket a kiváltságosak rendjébe bele nem születetteknek, ennek a zárt köztársaságnak sincs meghirdetett felvételi szabályzata. Aki magyar állampolgár, az csak alattvalói jogokkal bír; a belső körbe kerülni, annak viszonosságra épülő előnyeit élvezni meghatározhatatlan, de igen hatékony kapcsolatrendszer keretében lehet. Cél: visszatérni oda, ahonnan az Antall-, majd az Orbán-kormány eltérítette az országot. Felejtsük el a rendszerváltással nyakunkba szakadt csődtömeget, a hatalmas államadósságot, a korszerűtlen gazdaságot, az elmaradott és lepusztult közlekedési hálózatot (amelynek jelképe lehetne, mint az egykori nemességnek a rozsdás kard, a rozoga, mocskos vasúti kocsi). Minden hatalmat a szakembereknek! Akiknek képességeit nem a közhasznú teljesítmény igazolja, hanem az egyéni érdekek kölcsönös támogatásának a rendjébe illeszkedés hatékonysága. Aki a marxizmus politikai gazdaságát tanulta, a legfontosabb kapcsolatok kiépítése után bankárrá változik anélkül, hogy valaha üzleti műveletek megvalósításában tapasztalatokat szerzett volna. És vissza a kilencvenes évek előtti kommunikációhoz (amit akkor még propagandának neveztek), aminek ékes példája, hogy az a miniszterelnök, akinek közreműködéséhez fűződik a jövő nemzedékeket megnyomorító – és hivatalba lépése óta ismét gyorsan növekvő – államadósság jelentős része, szavakban az eladósodás miatt aggódik, amikor csökkenti a lakástámogatást. Akik nem tagjai a köztársaságnak, meghökkenten kérdezik, hová tűnik a nemzeti jövedelem mellett az a rengeteg pénz, amit Medgyessyék kölcsönként felvesznek, és a következő nemzedék nyakába varrnak.
A magyar választó végre megnyugodhat. A mértékadó közgazdászok pártállástól függetlenül egyetértenek abban, hogy a kormány túlköltekezett. Bajba hozta magát – és az országot – azzal, hogy felemelte a közalkalmazottak fizetését. Persze az Orbán-kormány sem ártatlan, számlájára írható a túlzott bérkiáramlás. (Értsd: a minimálbérek felemelése.) Az államháztartás (és a költségvetés) szerkezetét, rendjét, a számok egymáshoz való viszonyát éppen az a Pénzügyminisztérium alakította ki, ahol Medgyessy Péter hosszú ideig vezető szerepet töltött be. Az MSZP tehát vagy becsapta választóit a pénzügyi helyzet ismeretében, vagy nem volt képes értelmezni a rendelkezésre álló adatokat. Azt ugyanis csak a hozzám hasonló kívülállók tételezik fel, hogy a magyar államháztartás rendelkezésre álló adatai nem alkalmasak a tényleges helyzet megismerésére.
Egyetértenek a közalkalmazottak is, noha ez nem kap nyilvánosságot. Abban tudniillik, hogy a 2002-es béremelések nagyon időszerűek voltak. Az európai átlagjövedelmekhez felzárkózás első lépéseként, ahogy az MSZP ígérte. Egyetértenek ebben akkor is, ha nem hittek Medgyessynek, és titokban sajnálják, hogy jövedelmük emelkedését nem írhatják az Orbán-kormány javára. E réteg a számtengerben nem igazodhat el, az ország pénzügyi teherbíró-képességét nem ismerheti. Egyikünk sem tudja, hogy a közalkalmazotti bérek miként viszonyulnak a szakértőknek, tanácsadócégeknek, ügyvédi irodáknak kifizetett – gondosan rejtegetett – tízmilliárdokhoz. És a különböző jogcímeken osztogatott sikerdíjakhoz. Aki azonban nem vak, az látja, hogy a felemelt közalkalmazotti bérek jó esetben az európai átlag egyötödét teszik ki. Látja, hogy ugyanakkor honfitársainak egy része elérte vagy megközelítette az európai életszínvonalat. Félreérthetetlenül tudatják ezt a közelmúltban épült lakópaloták, a méregdrága gépkocsik, a megvásárolt luxuscikkek, az iskolai öltözködési versenyek és a mindent elárasztó hirdetések. Ez a piacgazdaság – magyarázza a média, miközben a létfenntartáshoz szükséges élelmiszer- és ruházati kereskedelemben nem érzékelhető a verseny, a szükséges közszolgáltatások ára pedig gyorsan emelkedik.
A közalkalmazott nem az ár-, de még csak nem is a minőségi versennyel találkozik. Sokkal inkább a megkerülhetetlen feketegazdasággal és vesztegetési láncolattal. Meg kell csináltatni valamit a lakásban. Hosszan keressük a szakembert, s helyette ügyes kezű barkácsolót kapunk, akinek a menynyiért kérdésre adott válasza a számlával vagy anélkül viszontkérdéssel kezdődik. Ebből rögtön azt is tudhatjuk, hogy van, aki számlát kér, mert a háztartási munkákat is leírhatja az adójából. S van, aki a jövedelme (egy része) után nem fizet adót. Egyik sem a közalkalmazott. Közben a média híreiben csupa olyan vagyon- és pénzszerzési lehetőségekkel találkozunk, amelyek forrása valahogyan és végső soron szinte mindig a köztulajdon és a közpénz. Az egyszerű emberhez is eljutnak a hírek, s az olyan történetek, mint a libatenyésztésről szóló a Magyar Nemzet december 13-i számában. Sorjáznak a kérdések: ha a közalkalmazott nem fizet a kenyérért, nem kapja meg. Ezen a logikán érthetetlen, hogyan és meddig lehet vitatni ötmilliárd forintos kifizetés kötelezettségét. Miért nem felelős ezért a milliárdos vagyonnal rendelkező vezető, a még ennél is gazdagabb cégcsoport? Miért nem fizetnek ők, ha a cég csődben van? Miért nyilatkozhat a jól öltözött vezérigazgató-helyettes ahelyett, hogy folyósítaná a rég esedékes összegeket? A veszteség forrása üzleti titok, semmi köze az eredményért jól megfizetett eredménytelenségéhez. Miért látható úgy, hogy a hiány vagy azoknak lesz a kára, akik tenyésztettek és szállítottak, vagy az eltűnt milliárdokat – ilyen-olyan módon – ismét a köz zsebéből kell megfizetni? Többek között a közalkalmazotti béralap terhére, mint a bankkonszolidációnak nevezett pénzkidobást, a Postabank és a CW Bank vezetői által okozott kárt.
A költségvetés terhére alkalmazzák azokat a kommunikációs szakértőket, akik segítenek közölni – mondjuk – a közoktatás működtetésében elért kormányzati sikereket (amiről lehet némi tapasztalatunk). A költségvetés terhére fizetnek számtalan vállalkozást, amelynek eredményét az sem látja, aki közelebb áll az ügyhöz. Közben azonban beleütközhetünk annak a jogszabálynak a működési zavaraiba, amelynek előkészítésére milliárdokat fordítottak – a hiányokkal küszködő költségvetésből. Mibe is került az EU-népszavazás előkészítése? Mit tudtunk meg belőle, s hányunkat győzött meg legalább odáig, hogy elmenjünk szavazni? Ha kicsit figyelünk, lehetetlen, hogy ne találkozzunk hasonlóan érthetetlen kiadások áttekinthetetlen sokaságával. Az így folyósított összegek alapján megszerezhető jövedelem tíz-hússzoros nagyságrendben múlja felül a közalkalmazotti béreket. Nem abból adódik a költségvetés hiánya, hogy a kormányzat túlságosan sokat fizet ki szakértőknek, tanácsadóknak, ügyvédi irodáknak az Országgyűlés és minden demokratikus fórum ellenőrzése nélkül?
A köz alkalmazottja azt is nehezen érti, hogy aki köztulajdonban lévő vállalatnál dolgozik, az miért kerül – lényegében ugyannak a köznek a terhére – más elbírálás alá. Az itt folyósított jövedelmek nagyságrendjével ugyanis nem foglalkozik a kormány, nem is beszél róla. Itt – úgymond – piaci viszonyok érvényesülnek. Elhisszük, ha az állami (önkormányzati) tulajdonú céget jól vezetik, akkor jobban működik, s ehhez versenyképes vezetőkre van szükség. De ki van arról meggyőződve, hogy a Paksi Atomerőmű Rt., a BKV vagy a MÁV jól vezetett cégek? Arról már nem is beszélve, hogy nincs kivel versenyezniük. A MÁV szakszervezeti vezetőinek esetében legalább tudható, azért részesülnek kiemelkedő díjazásban (végső soron a költségvetésből), hogy a meghirdetett elbocsátások ellen ne szervezzenek tiltakozó sztrájkokat. A vasút katasztrofális helyzetéért a MÁV mostani vezetőit kinevező párt felelős. Gazdaságpolitikájuk eredményeként maradtak el azok a fejlesztések és korszerűsítések, amelyek a szomszédos Ausztriától a távoli Svédországig bárkinek megtapasztalhatók a gyorsabb, kényelmesebb közlekedésben. Tíz évvel ezelőtt az Antall-kormány illetékes minisztériuma kísérletet tett arra, hogy javítson a körülményeken. Bevezette az intercitynek nevezett – pótdíjas – járatokat. Akkor a Budapest–Debrecen közti 221 kilométeres út menetideje két óra tíz perc volt. A MÁV piaci szempontok szerint fizetett – nyilván sikerdíjas – vezetőinek egy évtized alatt sikerült ezt két óra negyven percre növelni.
A felelőtlen béremelésben részesült közalkalmazottnak nem lehet kétsége, ez a fejlődés jelképe lehet annak, a szocialista kormány irányítása alatt miként robog többet érdemlő országunk Európába.

A szerző egyetemi tanár, a Nemzeti Kör tagja