A cigány kirakatpolitika kommunista öröksége

Sokan bírálják az 1989–90-es rendszerváltozás óta a kormányokat, amelyek ha csak spontán váltogatnák egymást, talán még akkor sem lennének elviselhetők. Ferge Zsuzsát Baló György kérdezte február 11-én este a Magyar Televízióban a szegénységről és az azt vizsgáló szociológia kapcsolatáról. Ferge Zsuzsa professzor asszony nem érti, miért szakad át állandóan most már 13. éve a társadalmunkat átszövő szociális háló. Én is és még sokan vagyunk ezzel így – de legalább másfél millió szegény nagyon –, akik csóváljuk a fejünket, ha ezt halljuk. Ez a kormány sok jó dolgot tett – Ferge Zsuzsa mondta –, olyan sokat, hogy még maga sem tudja, mennyit, nyilatkozta. Lehet, de mindez a másfél millió ember sorsán egy jottányit sem mozdított. Emlékszem, 1990-ben, amikor a professzor asszony hazajött svédországi tanulmányútjáról, és nagyon el volt ragadtatva a svéd modelltől, megjelent A harmadik út című tanulmánya. Ez a szocializmusban élő embereknek egy könnyedebb kiutat jelentett a szocialista tervgazdaságból a Magyarországot megmentő kapitalista piacgazdaságba. Ma már a piac, a mindenáron való piacorientáltság csapdájáról beszél igen finom óvatossággal, iróniával.
Nos, így vagyok én is a magyarországi szegénységgel, amelynek egyik szegmense a fejlődő populációt mutató cigányság, amely réteg – kisebbség, ahogy sokan szeretik nevezni – a szegényügytől sohasem volt különválasztva a régmúltban sem, a közelmúltban sem, de sajnos még a jelenben sem. Az 1989-es váltáskor a professzor asszony azt kérte tőlünk, végzősöktől, borítékoljuk, hogy szerintünk melyik párt fogja megnyerni a parlamenti választásokat. Én, a „harmadik utas”, igen melléfogtam, mert a szociáldemokráciára voksoltam. Csoda ez, ha olyan professzoraim voltak, mint Márkus László, Talyigás Katalin, Csepeli György, Tausz Katalin, hogy csak egy pár nagy személyiséget említsek a teljesség igénye nélkül?
Aztán minden választás után következtek a magyarázkodások, az egymásra mutogatások, melyik párt mit hagyott maga után, s melyik kormány hogyan szipolyozza ki a vérünket. Láthatóvá vált az is, hogyan gazdagodtak meg a trabantos honatyák, miniszterek, államtitkárok és hozzátartozóik. És mi van most, az uniós választások előtti pillanatban? A szegénységet a sarokpontok megerősítése nélkül nem lehet legyőzni. Az a bizonyos szociális háló azért szakad be, mert a sarokpontokat tartó pillérek és az egész felépítményt tartó alap nem stabil. Egyre nagyobb a szegénység, és sajnos évről évre egyre vékonyabbnak bizonyul a szociális háló, mert az egészségügy, a gazdaság, a megszorító intézkedések s az ezekből adódó egyre növekvő munkanélküliség nehéz helyzetet teremt. Végül megfojt minket a szociális háló zsinegje.
Mire a nagy sietség? Az ezermilliárdos eladósodásunk erre egyáltalán nem jogosít fel, s ráadásul ott van az európai uniós tagsági díj, amely még jobban tetézi elszegényedésünket, de nem számít, csak az a fontos, hogy az utópista szocialistáink ott feszítsenek az Európai Parlamentben. Tehát futunk a piacra üres kosárral! A magyar gazda áruja nincs kellőképpen támogatva, hogy az az unióban versenyképes legyen. De fogalmazhatok úgy is, hogy mire odaérünk a piacra, addigra a magyar gazda áruja piacképtelenné válik. Ez a kormány, ha olyan sokat tett országunk felvirágoztatásáért, akkor hogyhogy nem figyel a magyar gazdaságra? Miért tette azt tönkre? Kinek az érdeke kívánta azt, hogy a magyar gazda az unióban csak cseléd lehessen, legjobb esetben megtűrt napszámos? És akkor még nem is említem a cigányságot és a hajléktalanokat. Rájuk milyen sors vár ebben a konstellációban?
De el ne felejtsem, ez a jó kormány azt is meglépte, legalábbis a miniszterelnök és baráti köre, hogy az esélyegyenlőségi miniszter asszonyt jelöli az unió parlamentjébe, mert az jár neki, Kóczé Angélát, a cigány származású szociológust, szakembert meg hátradobta a saroglyába a tizennyolcadik helyre. Ez a példa jól jellemzi a baloldali kormány szegénységet balul kezelő szakmaiságát és érzékenységét. Ugyanilyen hebehurgya módon hozták létre a cigánypolitikai államtitkárságot és az Országos Cigány Önkormányzatot is. Horváth Aladár Medgyessy Péternek csak addig volt fontos, míg baráti és családi köre hozzásegítette a hatalomhoz. Jellemző, hogy Horváth Aladár beérte a hatalomból való távozását annak ellensúlyozásával, hogy alapítványa az idén is, mint minden évben, busás támogatást húz a Soros Alapítványtól és a szponzoroktól.
A baloldali kormány a cigányság ügyét őszintén sohasem akarta megoldani. A kádári érára is ez volt a jellemző, hiszen 1957–61-ig működtettek egy cigányszövetséget, de ez csak arra volt jó, hogy eltereljék a figyelmet az ’56-os forradalomban részt vevők akasztásairól és bebörtönzéséről: íme, Magyarországon még a cigányság is gyakorolhatja emberi jogait. Ma is így vagyunk, mutogatnak minket a kormány és a hozzá közel álló bankári körök megszervezésében. Nemzetközi konferenciákat szerveznek, cigánypolitikai államtitkárral az élen, akinek csak az a fontos, hogy ő és szűk családi köre a csúcson legyen. A múltban a cigányság csupán potenciális gyógypedagógiai helyet foglalt el az oktatásban, ha azon felül nőtt ki valaki a csalánból – művészek, írók, újságírók, zenészek, képzőművészek –, csak arra voltunk jók, hogy a kommunista kormány kisebbségi kirakatpolitikáját legitimizálja velünk az emberi jogok területén. Orbán Viktor évértékelő beszédében azt mondta nekem, amit saját bőrömön és környezetemben is régóta érzek. Félelemben él az ország, mert kiszámíthatatlan a jövőnk és bizonytalan a jelenünk. Ez így igaz. Már csak abban bizakodhatunk, megfélemlítettek, magyarok, cigányok, szegények, hajléktalanok és idősek egyaránt, hogy nem tart már sokáig ez a félelem és kiszámíthatatlanság.
Már csak az a kérdés, meddig kell még kicsinek lenni és félni. Hogy aztán annál nagyobbak lehessünk és szabadok.

A szerző szociológus, újságíró