A filozófus császár és a magyar világ arcátlan urai

Sárgán hever itt a középkori Róma / De lángol az alkony, mint véres oroszlán / S te fenn lovagolsz még a Capitolium ősi tetőjén / Marcus Aurelius.
Nagyszerű indítása – auftaktja – ez Kosztolányi Dezső nagy versének, mely diákkorom meghatározó, útmutató élménye volt. Viszolyogtam akkoriban a nyilvános szerepléstől, de amikor rákényszerítettek, hogy egy iskolai ünnepségen kiálljak szavalni, rögtön erre a költeményre gondoltam. Úgy megtanultam, hogy még ma is el tudnám mondani, s elhatároztam azt is, hova teszem majd a hangsúlyokat. Így például: „Semmi, ami barbár nem kell soha nékem, semmi ami bárgyú”, aztán: „csürhe silányok, kik csalva, csalatva egy jelre lehullanak” és: „Nem kancsal apostol, nem zagyva keletnek elmebetegje”. Végül, amit magamra nézve a legtalálóbbnak éreztem: „Álarcomat itten elvetem, aztán újra felöltöm / s járok mosolyogva / tanulva a tűrést, a hosszú alázat gőgös erényét / Szenvedve a mocskot / Rejtve riadtan rongyokra szakított császári palástom”.
Tanárom és osztályfőnököm, Cieu (egykori sárospataki diákok, sokan emlékeznek még Hegyi Gyula tanár úrra) dünnyögött egy kicsit, majd legyintett, és azt mondta, nem kell fellépnem. 1952-t írtunk akkor. A filozófus császár gondolataival sokkal később ismerkedtem csak meg. Antikváriumokban böngésztünk, vásároltunk akkoriban, és nem csak a használt könyvek olcsósága miatt. Kincseket lehetett itt találni, s bár személyemhez semmi köze, megemlítem, hogy a papírkötésű angol detektívregények között egy ízben rábukkantam Milovan Djilas Beszélgetés Sztálinnal című, nyomatékosan tiltott művére is – 15 forintos áron. Egy napon kezembe került a Marcus Aurelius elmélkedéseit tartalmazó kötet is, Huszti József fordításában. Nem nagyon hatott rám. Emlékeim szerint futólag kalapot emeltem, és rohantam tovább újabb szellemi és testi izgalmak után.
Úgy látszik, meg kell érni és meg kell szomorodni ahhoz, hogy az ezernyolcszáz évnél is régebbi gondolatok relevanciáját felfogjuk. Ezen a télen, álmatlan medveként dirmegve-dörmögve, előkerestem a kis kötetet. Micsoda megkönnyebbülés, az akkori világ ura meg sem kísérli, hogy egy bölcseleti rendszert, egyedül üdvözítő tant rám tukmáljon. Önmagával beszélget és önmagát bírálja, néha túl keményen is: „Csak piszkold magad, piszkold magad, lelkem! Nem sokáig lesz módod önmagad tiszteletére.” Ilyesmit nem szán az ember a nagy nyilvánosságnak, és valóban, a feljegyzések eredeti címe: M. Aurelius imperator ad se ipsum. Vagyis önmagához.
Nagyszerű ember és jó császár volt Marcus Aurelius, de vajon üzen-e valamit a ma emberének? Kosztolányi Dezső antennái még vették az adást, de azóta is mi minden történt velünk! Azért lapozzuk csak fel a VII. könyv 12. pontját: „Egyenesnek kell lenni, nem pedig kiegyengetettnek.” Nyájas olvasó, ez telitalálat, süllyed a hajó! Közéletünk tele van girbegurba, de látszatra kiegyengetett emberekkel. És nem a kommunista múltjukat vállalókra gondolok, hanem az úgynevezett technokratákra, állami vállalatok egykori vezérigazgatóira, a szellemi élet, sőt az egyházak bizonyos vezéralakjaira, az ő mai dölyfösségüket nehéz elviselni. Hazánk sok bölcse bizony megszégyenülne, ha létezne ma közéleti erkölcs (és tárva lennének a levéltárak). Indulatainkat talán csillapíthatja a következő idézet (IX. könyv, 42.): „Ha megütközöl valakinek az arcátlanságán, tüstént tedd fel magadnak a kérdést: Lehetséges-e, hogy ne legyenek arcátlanok a világon?
Nem lehetséges. Ne kívánj tehát lehetetlent. Mert ez az ember is azok közé tartozik, akik szükségképpen vannak a világon.” Gondolkozzunk el ezen. Marcus Aureliusnak nyilván igaza van, és tapasztalatai is bőven lehettek, de vajon helyeselné-e, hogy egy országban az arcátlanok gyakorolják a teljhatalmat? Lapozzunk fel még egy idézetet: „Milyenek az emberek, ha esznek, alusznak, szerelmeskednek, szükségüket végzik? Aztán milyenek, ha adják a hatalmast, ha büszkélkednek, haragusznak, felülről lefelé rendreutasítanak? Nemrégiben még hány embernek szolgáltak és milyen okokból? S nemsokára milyen állapotban lesznek?” (X. könyv, 19.) Igen, igen! Hány embernek és milyen okokból! Nemsokára hullák lesznek, de addig is ők a magyar világ kiskirályai. A filozófus császár, mint magasban keringő sas, mindezt távolról és türelmesen szemlélte. Van azonban egy minden összefüggéstől független mondata, ami arra vall, hogy ő sem volt indulatoktól mentes (VI. könyv, 34.): „Milyen élvezeteket habzsoltak a rablók, kicsapongók, apagyilkosok, zsarnokok!”
Thaiföld, Kenya, Kuba, szép országok, a televízióból tudom (magam 58 éves koromban kaptam először útlevelet – fődszegényen, de ez magánügy), s ha egy gazdag ország fele a Távol-Keleten kívánja masszíroztatni magát, nincsen abban semmi rossz. Amikor azonban egy tiszta tekintetű, teljesen normális asszony (tejtermelő a szerencsétlen) a képernyőről az arcomba mondja, hogy ő bizony fegyvert is fogna, s lelőné az ország főembereit, akkor legfeljebb Bükkfürdőre vagy Harkányba járnék ejtőzni. Rossz a kormányzat, és még erőszakos is. Ha itt valahol, ott valahol négy-öt magyar összehajol, felmerül a forradalom vagy legalább egy grúziai jellegű megoldás lehetősége. Hiú ábránd ez, se az egységet nem érzem, se a revolúció szellőjét-szagát. Véres, értelmetlen kis polgárháborúknak pedig nincs nálunk hagyománya.
Engedjék meg, hogy végezetül Caius Sallustius Crispusnak a Catilina-féle összeesküvésről írott művének utolsó sorait idézzem. Catilina és minden harcostársa halálát lelte a döntő csatában – „De a római nép hada sem nyert örvendetes és vér nélküli diadalt; mert a legbátrabbak vagy elestek a harcban, vagy súlyosan sebesülve kerültek ki belőle. És sokan, akik kíváncsiságból vagy zsákmányért mentek ki a táborból s hanyatt fordítgatták az ellenséges hullákat, ott találták ki barátját, ki vendégét, ki meg rokonát; egyesek meg éppen személyes ellenségeikre ismertek. Így az egész seregen végig vígság és szomorúság, gyász és öröm váltakozott.” Mérlegeljük tehát gondosan, mikor válik elkerülhetetlenné, hogy „falon függő rozsdás kardunkat a kezünkbe ragadjuk”.

A szerző a TIB alelnöke