A kormány eladhatná akár az Országházat is

A pénzügyminiszter az állampolgárokhoz fordult: adjanak ötleteket a költségvetési hiány csökkentésére. Én is az állampolgárok közé tartozom, így felhívását személyes megtiszteltetésnek tekintem. Törtem a fejemet, hogyan segíthetnék neki országunk e kényes helyzetében, amikor a költségvetési hiány az EU-csatlakozás esztendejében nem akaródzik közeledni a maastrichti három százalékhoz. Újra elolvastam Bokros Lajos 130 pontját (Élet és Irodalom, 2003. december 19.), amely e téren – emlékezetes csomagja szellemében – számos hasznos elgondolást tartalmaz, illetve inspirál: tandíj bevezetése az egyetemeken és a középiskolákban; néhány tucat iskola bezárása; kórházak eladása. (Ezt a törvény már lehetővé teszi, de nem kellenek senkinek. Addig is, míg akad érdeklődő, meg lehetne szüntetni újabb néhány ezer ágyat függetlenül attól, hogy, míg az iskolákban a tanulók létszáma csökken, az ápolásra szoruló öregek száma nő.) Gyes, gyed? Családi pótlék? Tudományos kutatás? Kultúra? Sport? (Az olimpia évében vagyunk, de itt most magasabb célról van szó, mint néhány aranyérem. Nem engedhető meg, hogy elveket áldozzunk fel a nemzeti dicsőség érdekében!)
Megnéztem a számokat és hamarosan rájöttem: ezeken a területeken, népiesen szólva, csak pitiáner megtakarításokról lehet szó: egymilliárd forint itt, ötmilliárd ott, tízmilliárd amott, amikor százhúszmilliárdra volna szükség. Kitűnő ötletnek tartom viszont az Országház magánosítását. A piacgazdaság sarkalatos tétele, hogy a magánszektor sokkal hatékonyabb, mint az állami szektor. Az Országházat is hatékonyabban üzemeltetné egy kft., mint az államkincstár. Nem tudom, mennyi manapság egy Országház piaci ára, de biztos vagyok benne, hogy százmilliárdos tételről van szó. Végtére telekként hozzátartozna a Kossuth tér elkerített része a pénzért hasznosítható parkolóval. (Csak Rákóczi, Kossuth, József Attila és Károlyi Mihály maradna meg állami tulajdonban.) Műemlék, el nem vehető kilátás a Dunára és a budai Várra…
Az állam eladja, majd bérbe veszi a vevőtől. Ha ez Gyurcsány üdülője esetén jövedelmező üzlet volt az állam számára, akkor jövedelmező lenne az Országház esetében is. Talán maga Gyurcsány is érdeklődne a tranzakció iránt. (Abba azért ezúttal ne menjen bele az állam, hogy Gyurcsány a bérleti díjból törlessze a vételárat.) De még jobb lenne, ha az Országházat külföldi venné meg. Az éves bérleti díjak ugyan a jövőben költségvetési tehertételnek számítanának, de az egy tételben és devizában befolyó vételár egyszeriben rendbe tenné mind a 2004-es költségvetést, mind pedig a 2004-es fizetési mérleget.
De talán még ennél is jobb megoldás volna – és itt már félreteszem az iróniát –, ha a kormány beszüntetné annak a nemzeti banki követelésnek (hitelnek) a tőketörlesztését és kamatfizetését, amelyhez a Magyar Nemzeti Bank csalás útján jutott hozzá.
A történet hosszú és bonyolult, de tanulságos és izgalmas. A hatvanas évek végén kezdődik. Akkor kezdett a Nemzeti Bank a nyugati tőkepiacon kölcsönöket felvenni nagy tételben az államháztartás számára. Az MNB a felvett hiteleket tovább kölcsönözte részben a költségvetésnek, részben vállalatoknak. Továbbkölcsönözte forintban a kedvezményes kamatra.
Amikor az MNB a felvett egymillió dolláros devizahitelt az akkori árfolyamon átszámított forinthitelként az év elején tovább kölcsönözte – legyen az árfolyam 50 forint/USA-dollár –, akkor év végére, 15 százalékos leértékelés esetén, a kölcsönvett egymillió dollár forintértéke ötvenmillióról (50x1,15=) 57,5 millióra nőtt. A magyarországi forintkövetelés azonban változatlan maradt. Vagyis az árfolyam leértékelése következtében a MNB tartozása 57,5 millió lett, követelése viszont ötvenmillió maradt. Ezt a 7,5 millió forintos tartozásnövekedést valahol ellentételezni kellett a követelési oldalon, hiszen a mérleg két oldalának még a szocializmusban is egyeznie kellett.
Valakinek – talán még a hetvenes évek elején – az az ötlete támad, hogy nyisson az MNB külön számlát, amelyben a költségvetéssel szembeni kamatmentes, lejárat nélküli követelésként ellentételezi az árfolyamváltozásból származó tartozásnövekedést. (Az a valaki, aki ezt kitalálta, valószínűleg nem sejtette, hogy ebből később mi fog kikerekedni.) Ez a tétel az évek során a forintárfolyam leértékelése következtében évről évre nőtt, s 1990 végén már 519 milliárd forint (8,4 milliárd dollár), 1995 végén pedig 2023 milliárd forint (14,5 milliárd dollár) volt.
Ez az óriási összeg nem jelentett problémát, hiszen a magyar gazdaságra – kamatmentes, lejárat nélküli lévén – nem rótt semmiféle terhet. Egyszerű könyvelési tétel volt a Nemzeti Bank mérlegében. Ezt változtatta át az MNB és a kormány közös megegyezéssel és az Országgyűlés hozzájárulásával kamatozó, meghatározott lejáratú adóssággá. 1996-ig 536 milliárdot állampapírrá, 1997 január elsején pedig a maradékot, valamint a kötvényekből 205 milliárdot, összesen 1768 milliárdot a költségvetésnek a Nemzeti Bankkal szemben fennálló devizaadósságává.
Az adósságátminősítésnek volt az eredménye az, hogy, az államháztartás kamatozó adóssága 1995 és 1997 között a bruttó hazai termék 50 százalékáról annak 67 százalékára növekedett.
Itt két kérdés merül fel: miképpen számította a Magyar Nemzeti Bank az árfolyamváltozásból származó költségvetéssel szemben fennálló kamatmentes, lejárat nélküli követelés éves növekedését, hiszen csak a devizára átváltott 1768 milliárd forint 10,7 milliárd dollárnak felelt meg, holott az MNB nettó külföldi adóssága akkor csupán 6,4 milliárd dollár volt. Fontos hangsúlyozni, hogy csak a nettó adósság jöhet számításba. (Nettó adósság: összes külföldi tartozás, mínusz összes külföldi követelés, vagyis az ország devizatartalékai.) A devizatartalékok feltöltésére felvett külföldi hiteleket a Nemzeti Bank nem kölcsönözte tovább, így abból (elvileg) nem keletkezhetett árfolyamváltozásból származó követelés a költségvetéssel szemben.
A másik kérdés: miért kellett az átváltásnak éppen 1997 januárjában megtörténnie, holott addig eme ártalmatlan könyvelési tétel kérdését senki sem feszegette.
Az első kérdésre többé-kevésbé választ ad a számítási módszer jellegzetessége.
1. Bár az MNB a külföldön felvett hiteleket részben a költségvetésnek, részben vállalatoknak kölcsönözte forintban, mindkét kölcsön árfolyam-különbözetét a költségvetés terhére írta. (Ezt az MNB-nek az a szakértője, aki a kérdést talán a legjobban ismeri, megerősítette. Azt mondta: akkoriban nem volt értelme különbséget tenni az állam költségvetése és az állam tulajdonában lévő vállalatok költségvetése között.)
2. A költségvetés és a vállalatok a forintban felvett kölcsönöket (forintban) törlesztették a Nemzeti Banknak. Az MNB azonban, deviza híján, nem tudta törleszteni a külföldi hitelezőknek azt a devizahitelt, amelyből az eredeti forintkölcsönt folyósította. Az esedékes tőketörlesztést újonnan felvett külföldi hitelekből fizette, s így az adósságot görgette. Nettó törlesztés nem történt. Az előbbi példához visszanyúlva, amikor a belföldi adós letörlesztette a kölcsönvett ötvenmillió forintot, a Nemzeti Banknak továbbra is megmaradt az egymillió dollár külföldi tartozása, amelynek forintértéke az árfolyamváltozás következtében évről évre nőtt. 1995 végén például az MNB-nek a vállalati szektorral, valamint a költségvetéssel szembeni kamatozó hitelkövetelése összesen csak 716 milliárd forint volt, szemben 1089 milliárd forintos nettó külföldi adósságával.
Az MNB az árfolyam-különbözetből származó forintadósság növekedését azután is teljes egészében a költségvetés terhére írta, miután a költségvetés a neki továbbkölcsönzött összegeket már részben vagy egészben visszafizette. (Az MNB szakértője ezt nem erősítette meg, de nem is cáfolta. Körülbelül azt mondta, hogy a bankokban, így a Nemzeti Bankban is, a hiteleket nem párosítják a nekik megfelelő tartozásokkal, hanem a követelések öszszegét vetik össze a tartozások összegével.)
3. Az adatok vizsgálata arra utal, hogy voltak évek, amikor az MNB az árfolyam-különbözetet nem nettó külföldi adóssága után számította, hanem a bruttó külföldi adóssága után. Ez azt jelentené, hogy olyan külföldi adósság után is számított árfolyam-különbözetet a költségvetésnek, amelyet nem kölcsönzött tovább sem a költségvetésnek, sem a vállalatoknak.
Természetesen az adósságnak abból a részéből, amelyet az MNB a devizatartalékok feltöltésére vett fel, nem származhatott a mérlegben egyensúlyhiány, hiszen a forintban számított árfolyamváltozásból származó tartozásnövekedést egy az egyben ellentételezte a külföldi követelések forintértékének árfolyamváltozásból származó növekedése. Amikor tehát az MNB a forintadósság-növekedést bruttó adóssága után számította, akkor a devizatartalékokkal egyenértékű adósság forintértékének árfolyam-leértékelésből származó növekedését a követelt oldalon kétszer számolta el, vagyis, finoman kifejezve, költségvetési támogatást utalt ki önmagának. Kevésbé finoman kifejezve: csalt.
Ez hihetetlennek tűnik, a számok azonban érdekesek. A számítások technikai természetűek, így itt nem közöljük azokat. Megtalálhatók azonban a Mindenkinek: a rendszerváltás gazdaságpolitikája című könyvemben (Belvárosi Kiadó, 2001.).
Kitűnik, hogy a Magyar Nemzeti Bank a hat év során öt évben csalt. Az öntámogatás összege hat év alatt 566 milliárd forintra (5,47 milliárd dollár) rúgott. Könnyen meglehet, hogy a csalás már a hetvenes évek elején megkezdődött. Vajon mennyi volt azóta összesen 1995-ig? 1000-1200 milliárd? Ennek csak a Magyar Nemzeti Bank a megmondhatója. Jó lenne tudni.
Annyi bizonyos, hogy 1995-ig a csalás teljesen elméleti volt (kegyes csalás). Két könyvelési tétel: követelés az MNB mérlegében, és tartozás a költségvetési adósságkimutatásban. Főként a MNB mérlegének a szépítésére szolgált. 1996/1997-től kezdve az ártalmatlan könyvelési tétel nagyon is valós adóssággá változott.
Következzék a második kérdés: miért éppen 1997 elején történt a nagyobb arányú átminősítés? Természetesen az okot nem tudjuk, csak következtetni tudunk. 1996-ban a MNB veszteséges volt – ami jegybank esetében ugyancsak szokatlan jelenség –, és a költségvetéstől 58,1 milliárd forintnyi támogatásra szorult annak ellenére, hogy bevételeit jelentősen növelte annak az 536 milliárdos kötvénycsomagnak a kamata, amely a lejárat és kamat nélküli adósság első részletének átminősítéséből származott.
1996 második felében előrelátható volt, hogy az MNB 1997-ben ismét veszteséges lesz, méghozzá jóval nagyobb mértékben, mint 1996-ban. Akkorra ugyanis már kiderült, hogy 1997-ben a mérlegben fel kell tüntetni a bank bécsi leányvállalatának (Central Kredit Wechselbank) akkori árfolyamon 85 milliárd forintra becsült veszteségét is.
A Magyar Nemzeti Bank akkori elnöke, Surányi György tehát meggyőzte Magyarország akkori pénzügyminiszterét, Medgyessy Pétert, hogy a veszteség elkerülésének legjobb módja a teljes egészében megkérdőjelezhető, részben kétes számításokból eredő, részben pedig csalásból származó lejárat nélküli, kamatmentes forintadósság maradékának piaci kamatú, tízéves lejáratú devizaadósságra való átváltása. Az átváltás 1997. január 1-jén megtörtént. (Abban az évben az MNB 158,6 milliárd forint kamatot kapott az átváltott összeg után és még így is csak hatmilliárd nyereséget tudott felmutatni.) Azóta a költségvetés fizeti az éves tőketörlesztést és a kamatokat. Csupán az utóbbiak az akkori előrejelzések szerint 1998-ban, 1999-ben és 2000-ben 175, 189 és 202 milliárdra rúgtak. (Ehhez járul természetesen az 1996-ban államkötvényre váltott adósság kamata.)
Hasonló nagyságrendű kamatokra még sok évig kell számítani. A költségvetésnek ugyan 1997-re le kell törleszteni ezt a Nemzeti Bankkal szemben fennálló adósságát, de nemigen törleszti, inkább görgeti, vagyis kötvényeket bocsát ki a nemzetközi tőkepiacon, s ezek hozadékából fizeti tőketartozását a Magyar Nemzeti Banknak. Így 1997 decembere és 2003 novembere (utolsó adat) között a költségvetésnek az MNB-vel szemben fennálló devizaadóssága 1298 milliárd forinttal csökkent, viszont a külföldön kibocsátott kötvényadósság 1470 milliárddal nőtt. (Vagyis a kormány nemcsak az MNB-vel szembeni tőketörlést finanszírozta külföldi kötvénykibocsátással, de 172 milliárd forint értékben egyéb törlesztési kötelezettségét is.) Így a költségvetés az átminősített adósság kamatait tovább fizeti: egyre kevesebbet a Nemzeti Banknak, egyre többet a külföldi hitelezőknek.
A Országgyűlés több mindent tehetne.
Felülvizsgálhatná, hogy a kamatmentes lejárat nélküli forintadósságnak kamatozó, fix lejáratú devizaadóssággá való átminősítése volt-e a magyar társadalom szempontjából a legelőnyösebb módja az MNB pénzügyi nehézségei rendezésének.
Ezen belül felülvizsgálhatná az említett forintadósság éves növekedésének számítási módját.
Ha megállapítja a magyar nép érdekeinek sérelmét, ha hibás számításokra, ha csalásokra bukkan, felelősségre vonhatná az illetékeseket, elsősorban az egymást követő nemzeti banki elnököket, köztük elsőként Surányit, valamint Medgyessy volt pénzügyminisztert, aki az átváltáshoz hozzájárult, méghozzá az adatok ellenőrzése nélkül.
Ez történne Nyugaton, ahová fel akarunk zárkózni. (Clinton elnök arkansasi telekspekulációit nyolc évvel később feszegette az amerikai kongresszus. E feszegetés során derült ki Clinton kapcsolata Monica Lewinskyval. Alain Juppé volt francia miniszterelnököt néhány hete ítélte el a bíróság olyan korrupciós bűncselekmények miatt, amelyeket a kilencvenes évek elején követett el.)
Ez azonban nem Nyugat, hanem a fel nem zárkózott Magyarország. Itt nem 8 év, de 8 hónap után már ízléstelen, izgága okvetetlenkedés a felelősség felvetése. Okvetetlenkedés akkor is, ha ennek az ugyancsak kétes ügyletnek csupán a kamata hozzávetőleges és nagyon óvatos becslés szerint 1997 óta eddig minden magyar háztartásnak átlag 250 ezer forintjába került, és ezután is meghatározatlan ideig minden évben 36 ezer forintjába fog kerülni.
És a lényeg? Vissza lehet-e tenni az adófizetők zsebébe azt a sok száz milliárdot, amellyel 1996 óta támogatták az MNB rossz gazdálkodását? A válasz: nem lehet. Akkori vezetőink egy elméleti forintadósságból csináltak egy 10,7 milliárd dolláros devizaadósságot, amelyből csaknem hétmilliárd, a Nemzeti Banknak fizetendő tőketörlesztésre felvett kötvényadósság, immár az ország valós külföldi adóssága, akár a Nemzeti Bankban van elkönyvelve, akár az államkincstárban. Az MNB-nek hét év alatt kifizetett kamatnak is bottal lehet ütni a nyomát, hisz e támogatás nélkül az MNB minden évben súlyosan veszteséges lett volna. Ilyen körülmények között illuzórikus volna az MNB-re átírni az említett csaknem hétmilliárd dolláros kötvényadósságot, hisz az MNB úgysem tudná kigazdálkodni a kamatait, még kevésbé a tőke törlesztését.
Foglalkozzunk tehát a jövővel! Ugyanis múlt november végén az MNB-nek még mindig 919 milliárd forintnyi az adósságátváltásból származó követelése a költségvetéssel szemben: 589 milliárd devizaadósság és 330 milliárd kötvényadósság. Ha most az MNB átvállalná a devizaadósságot és leírná a kötvényadósságot, akkor 919 milliárddal csökkenne a költségvetés adóssága (BHT kb. 59 százalékáról annak 54 százalékára) és nem nőne a következő három évben 2,7 milliárd dollárral a költségvetés külföldi adóssága sem. Egyik sem elhanyagolható tétel.
Ennek a 919 milliárd forintnak az éves kamata nagyságrendileg csupán 64 milliárd. Ha hősiesen feltételezzük, hogy az MNB ki tudja gazdálkodni ezt a kamatot anélkül, hogy ugyanennyivel csökkentené a költségvetésbe befizetett osztalékot, akkor ennyivel csökkenne a költségvetés hiánya. Ez sem elhanyagolható, de még mindig messze van a keresett 120 milliárdtól.
Így hát mégiscsak el kellene adni az Országházat.

A szerző közgazdász