Egy koncepció nélküli ország

Mnnyire szegények vagyunk, avagy azok, akik ma – ráadásul közgazdászként – döntési helyzetben vannak, ennyire nem tudnak számolni? Mással ugyanis aligha lehet magyarázni azt az előnytelen szerződést, amit a magyar állam 21 milliárdért, 40 százalékos résztulajdon vásárlásával, majd hosszú esztendőkre évente 16–24 milliárd forint bérleti díj megfizetésével hamarosan megköt az M5-ös autópályára. Aki már lakott valaha albérletben, az pontosan tudja: az ilyen albérlet mindig a lehető legrosszabb, legjövőtlenebb és legköltségesebb megoldás. Az állam pedig, mivel korábbi, jólétinek tartott túlköltekezése miatt most nem volt pénze arra, hogy az egészet megvegye, a jövőben alig néhány év alatt majd annyit fizet ki a bérleti díjra, amenynyiért több tíz kilométernyi új autópályát építhetett volna. Sőt, idővel bérleti díjként kifizetheti akár a mai teljes vételárat is, anélkül, hogy az M5-öst megszerezné.
A számokkal azonban elejétől fogva baj van. Kezdődött azzal, hogy 2002 kora nyarán, híreszteléseik szerint, üresen kongó államkasszát vettek át. Mégis, már az őszi önkormányzati választásokra készülődve, ne feledjük az európai demokráciákban (jogilag is) elfogadhatatlan jelszót: „Több pénzt az önkormányzatoknak, több pénzt az embereknek! ”, a Pénzügyminisztérium hűvös folyosóinak zugaiban hirtelen találtak 350 milliárd forintot a száznapos ígérethalmaz beváltására. A talált pénz egyetlen szépséghibája, hogy az államháztartás ezt az évet 9,6 százalékos rekordhiánynyal zárta.
Aztán tavaly nyáron a fél ország azzal múlatta a drága időt, hogy találjon mintegy hatvanmilliárd forintot az szja-kulcsok leheletnyi csökkentésének ellensúlyozására. Láss csodát: megint találtak pénzt. Igaz, ennek fejében jó néhány termék forgalmi adója növekedett, de fizessenek csak a gazdagok, ha már fogyasztanak. A nyári fülledtségben és a külföldre utazgató magyarok kedélyállapotának javítására még bejelentették, hogy 2008-ban már itthon is euróval fizethetünk. A piacok azonban ezt a számot ősszel a forint drasztikus árfolyamesésével díjazták, így azóta újabb bevezetési dátumként már valahol 2010-nél tartunk.
Majd jött 2003 telén a költségvetés, és itt már igazi matekfeladvánnyal van dolgunk. Vegyünk egy pénzügyminisztert és egy parlamenti többséget, amely a költségvetés elfogadásakor a tervezett kiadások és bevételek egyenlegeként keletkező hiányt 2004-re a bruttó hazai termék 3,8 százalékában állapítja meg. Pihenjünk kicsinykét szilveszter táján, majd az új évet kezdjük egy újabb, ugyan másfél hónapig jogilag nem igazán pénzügyminiszterrel, aki azonnal csökkenteni szeretné a kiadásokat 120 milliárd forinttal. A tetemes kiadáscsökkentés következtében azonban, ellentétben azzal, amit a józan ész diktál, és azzal, hogyha valóban igaz lett volna a költségvetési törvényben 2003 decemberében elfogatott 3,8 százalékosra tervezett deficit, mégsem csökken a hiány. Ellenkezőleg: 4,6 százalékra emelkedik. Persze a 120 milliárd sem 120, hanem 155, de hallani már 185 milliárdról is. Merthogy ezt nem nettó kell ám számolni, hanem bruttó, áfával és miegymással együtt. Akinek volt már valaha dolga e hazában mesteremberrel vagy szerelővel (amitől a Jóisten mentsen meg mindenkit), az pontosan tudja, hogy az első kérdés így hangzik: számlával és áfával vagy számla nélkül? Szinte feltételezni sem merem, hogy éppen az illetékes helyeken ne ismernék az áfát.
A hétfői országértékelő beszédtől újabb számunk van. A feltupírozott Európa-terv 2004-től 2006-ig terjedő időszakra szóló 1350 milliárd forintja. Úgy tűnik, most már emlékezet-kihagyásunkra játszanak. Hiszen ez gyakorlatilag nem más, mint az uniós források fogadására már jóval korábban kidolgozott, 2002 végén Brüsszelbe benyújtott, 2003-ban tárgyalt és pontosított Nemzeti fejlesztési terv. Az 1350 milliárdos fejlesztési öszszeg pedig úgy jön össze, hogy az Európai Unió a strukturális alapokból és a Kohéziós Alapból évente biztosít mintegy 220-240, azaz a három évre összesen közel 700 milliárd forintot. A többit, vagyis a számla majdnem másik felét, mintegy 650 milliárd forintot, az állami költségvetés, a vállalkozók, az önkormányzatok és a civil szervezetek állják. Durván számolva ebből a 650 milliárd forintból a magyar államra évente mintegy 100 milliárd, a három évre összesen 300 milliárd forint jut. (Csupán összehasonlításként: a Széchenyi-terv is ennyit fordított gazdaságfejlesztésre, de nem három év alatt összesen, hanem évente.) Ráadásul ez az 1350 milliárd forint, amely tehát együttesen tartalmazza a hazai és az uniós forrásokat, csak ígérvény. Keret, amit majd projektekkel kell kitölteni.
Ám ennél is nagyobb gond, hogy mire nagy nehezen megkapjuk az uniós forrásokat, azok nem friss többletet jelentenek majd a magyar gazdaságnak, hanem csupán pótolják azt, amit a magyar állam a költségvetési hiány miatt nem költ el gazdaságfejlesztésre. Mindez természetesen szembenáll az unió előírásaival, amelyek kifejezetten tiltják, hogy az uniós források hazai fejlesztési forrásokat váltsanak ki, hogy miután az állam a pénzét másra költi, azokat helyettesítse. Az unió alapelve az addicionalitás, vagyis támogatásának szigorúan többletnek, plusznak kell lennie azokhoz a fejlesztési forrásokhoz képest, amelyekhez képest az illető ország az uniós források megjelenése előtt támogatta gazdaságát és fejlesztéseit. Ám hogyan is lehetne az uniós forrás pótlólagos fejlesztési többletforrás, ha például a turizmus az idén uniós forrással együtt is csak harmadannyi támogatásban részesül, mint a 2000 és 2002 közötti években? Természetesen az uniót politikai érvekkel talán megnyugtathatják az illetékesek, ám mindez nem változtat a mi helyzetünkön: a korábbi időszak jóléti osztogatásával egy felzárkózó ország eljátszotta annak lehetőségét, hogy szűkös fejlesztési forrásait a korábbiakhoz képest kívülről kapott többlettel fejelje meg, és ezzel tegye gyorsabbá felzárkózását. Mindezt Európa-tervként eladni pedig nemcsak az unióval, de a hazai vállalkozókkal és önkormányzatokkal szemben is álságos dolog.
A számokkal tehát egyfolytában baj van, és valójában minden egyéb bajnak ez az alapvető forrása. A piac ugyanis mindössze két dologra vár. Egyrészt arra, hogy végre legyen már olyan szám, amit eltalálnak a pénzügyek és a gazdaságpolitika irányítói. Másrészt pedig arra, hogy legyen valamilyen pénzügyi-gazdasági koncepció is a szám mögött, amely garantálja: ezt a számot nem merő véletlenségből találták el. Ma már ott tartunk, szinte mindegy, hogy mit: a bruttó hazai termék növekedési ütemét, a külkereskedelmi mérleg hiányát vagy az államháztartás deficitjét, csak végre mondjanak ma egy olyan számot, amit legalább három hónap múlva a valós tényadatok is visszaigazolnak. Addig pedig, amíg ilyen szám nem akad, nem lehet visszahozni a piac és a befektetők bizalmát, és nem lehet mérsékelni a jelenlegi magas kamatszintet sem.
Politikai felhangokkal színesítve gyakran elhangzik: nincs itt semmi probléma, ha van, csak azért, mert a jegybank túlságosan magasra emelte a kamatokat. A gondolatmenet hívei azonban, különösen akkor, amikor a jegybank elnökére utalva Járai-adóról és egyéb badarságokról beszélnek, nemcsak fordítva ülnek a lovon, de alapvetően félreértik a gazdasági összefüggéseket is. Nem azért magas a jegybanki alapkamat, mert a jegybank vezéreinek úri kedve ezt tartja jónak, hanem azért, mert az elmúlt lassan két esztendőben az állam vészesen túlköltekezett, a túlköltekezés mértékéről napról napra ellenkező számokat mondott, ami megingatta a külföldi befektetők bizalmát. Hogyan higgyen bárki is a magyar gazdaság- és pénzpolitika hitelességében, ha két nap leforgása alatt egy régi és egy hivatalába még nem lépő új pénzügyminiszter a hiány várható mértékéről két különböző számot mond? A bizonytalanságnak viszont ára van, a külső befektetők csak magasabb kamat mellett hajlandók finanszírozni az állam adósságát. Ebből pedig logikusan következik: a kamatok addig nem csökkennek hazánkban, amíg a piac viszsza nem nyeri bizalmát a pénzpolitikában, amíg nem hallunk egy hiteles számot.
Ez természetesen csak akkor lesz hiteles, ha az állam megmondja azt is, miként jött ki az adott szám, milyen koncepció áll mögötte. Ám mit várjunk a pénzügyek irányítóitól, ha másfél hónapos pihentető felkészülés után sem tudtak más elképzeléssel kijönni, mint egy 120 (?), 155 (?), esetleg 185 (?) milliárdos megszorító csomaggal? Ezzel a 120/155/185 milliárdos megtakarítással is az a baj, hogy nincs mögötte semmi koncepció. Egyrészt eddig semmi magyarázatot nem kaphattunk arra, hogy miért éppen ennyi. Másrészt az az áldemokratikus játék, hogy telefonon és elektronikus levélben küldjük el spórolási javaslatainkat, nemcsak nevetséges, de a legpőrébben mutatja a koncepció teljes hiányát is. Harmadrészt, az elvonás, ami természetesen minisztériumi alkuk tárgya, szintén nélkülöz mindenféle modernizációs elképzelést, hiszen nem egy végiggondolt és társadalmilag egyeztetett modernizációs lépéssorozat eredményeként csökken majd a minisztériumok kiadása, hanem azért, mert a költségvetés hiánya miatt kell lefaragni a költségeket.
Sajnos koncepcióval a hétfői évértékelő óta sem lettünk gazdagabbak. Koncepció nélkül pedig nem megy. Tudomásul kellene venni végre, hogy a globalizáció korában ahogyan a vállalatok, ugyanúgy a nemzetgazdaságok is versenyeznek egymással. A vállalatok erőforrásaikkal, tudásukkal és tőkéjükkel, a nemzetállamok gazdaságpolitikájukkal. De ha egy országnak nincs gazdaságpolitikája, és ezt legjobban éppen a számok zűrzavara mutatja, akkor annak az országnak nincs mivel versenyeznie. Talán megbocsátja Fricz Tamás az enyhe áthallást: ha Magyarország közpolitikailag következmények nélküli ország, akkor gazdaságpolitikailag minden bizonnyal koncepció nélküli ország.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár