Iraki jelenlét: újraértékelendő kötelezettségeink

Szörnyű századunk jogtalanságainak elszenvedése után – a trianoni igazságtalanságoktól egy kulturálisan és politikailag idegen hatalom által ránk kényszerített kommunista rendszerig – kissé furcsának tűnhet, hogy katonáinknak először olyan háborúban kell szembesülniük igazi veszéllyel a világ egyetlen szuperhatalma oldalán, a világ azon részén, amelyhez – legalábbis látszólag – nem fűződik nemzeti érdekünk, amely nem a mi választásunk. A katonáink ellen szerdán intézett iraki támadás szomorú, de jó lehetőség a politikusok, valamint minden magyar számára, hogy komolyan átgondoljuk, mik az érdekeink.
Ez nem könnyű feladat. A hidegháború után maga a biztonság szó jelentése változott meg. Húsz évvel ezelőtt a biztonság szinte kizárólag katonai biztonságot jelentett. Biztosíthatta-e egy ország a túlélését olyan katonai egyensúlyban, mely a bipoláris, szövetségek közti ellentétet jellemezte? Igen is meg nem is. Való igaz, néhány országnak a nemzetközi terrorizmus fenyegetésével is meg kellett küzdenie, de ez elhalványult a nukleáris Armageddon jelentette veszély mellett.
Ezek az idők azonban elmúltak. Mit kell Magyarországon értenünk ma a biztonság vagy a védelem fogalma alatt, ha már nem beszélhetünk egy, a NATO és a Varsói Szerződés közti összecsapás veszélyéről? Ki ellen kell védekezni? A válasz igen egyszerű a mintegy 300 önkéntes katona számára, akik országunk zászlaját viselik egyenruhájuk bal ujján. Az ő ellenségük az a nyilvánvalóan növekvő számú iraki, akiket egyre több külföldi harcos támogat, és akik nem értenek egyet Irak jelenlegi amerikai katonai megszállásával, és készek erőt alkalmazni a megszálló hatalom és annak szövetségesei ellen. Bár a szerdai támadás jelentőségét nem szabad lebecsülni, Amerika többi szövetségese eddig sokkal rosszabbul járt – Olaszországtól Lengyelországig a katonai veszteségek igen magasak.
De helyes-e ez az értelmezés? Logikus-e? Elismerjük, hogy Irakban a közvetlen ellenséget azok jelentik, akik távirányítású bombákat használnak, és öngyilkos merényleteket követnek el. De mi köze van mindennek Magyarországhoz? Tényleg ők az ellenségeink? Sajnos, az elmúlt években egyetlen felelős politikus sem tudta meggyőzően definiálni: országunkat illetően mit kellene értenünk a biztonság fogalma alatt.
Az 1989–90-es rendszerváltozás után az új kormány eltökélt szándéka nyilvánvaló volt: országunk mihamarabbi hivatalos visszatérése az európai országok közösségébe. Belépésünk a modern történelem legsikeresebb nemzetközi szövetségébe, a NATO-ba biztonsági és védelmi téren ennek a visszatérésnek a szimbóluma. Az MDF, majd az MSZP, végül a Fidesz keményen lobbizott, és sikert értek el. Ma, öt év elteltével, büszkék lehetünk, hogy ennek a hidegháborút megnyerő, történelmi intézménynek vagyunk teljes jogú tagjai. Az igazság azonban az, hogy az Egyesült Államok elleni támadások óta eltelt hónapokban annyira felgyorsultak az események, hogy sajnos észre kell vennünk, sikeres csatlakozásunk kisebb jelentőségű, mint ahogy a kilencvenes évek elején és közepén gondoltuk. Mára úgy tűnik, a NATO jelentéktelenné válik – legalábbis Washingtonból nézve.
Amikor a Fehér Ház úgy döntött, hogy a washingtoni, New York-i és pennsylvaniai szörnyű események után bosszút áll az al-Kaidán és Oszama bin Ladenen, mindezt a NATO nélkül hajtotta végre. Az afganisztáni invázió és a kierőszakolt rendszerváltás szinte kizárólag amerikai akció volt (némi brit és ausztrál segédlettel). Valójában a Pentagon és a Fehér Ház szándékosan mellőzte a NATO-szövetségesek többségét, miután megvonták a korábbi, koszovói akció hadműveleti egyenlegét. Az a valódi NATO-akció számos sebből vérzett, mivel egy bizottság vezényelte le a háborút, és Amerika mind a 18 szövetségesének joga volt benne katonailag részt venni. Amerika úgy döntött, ezt még egyszer nem erőlteti. Mikor a tálibokat megbuktatták, valamint gyorsan megsemmisítették az al-Kaida-bázisokat, és miután úgy döntöttek, a következő veszélyt Irak jelenti – a NATO-t ismét figyelmen kívül hagyták. A Medgyessy-kormány mindazonáltal úgy határozott, hogy egyoldalúan támogatja az új akciót: először a taszári bázis átengedésével, aztán szállítóalakulat biztosításával a megszállt országban.
Most mindannyiunknak újra kellene értékelni kötelezettségeinket. Mik jelentenek igazi veszélyt országunk biztonságára? Az arab szélsőségesek? A tömegpusztító fegyverek elterjedése? Vagy inkább régiónk szervezett bűnözése? A közeli vagy távolabbi szomszédaink politikai elitjében újjáéledő diktatórikus tendenciák? Vagy talán a saját országunkban tapasztalt antidemokratikus irányzatok: a szavazók jogának kirívó figyelmen kívül hagyásától a közelgő EU-s választáson a politikai vezetéstől elvileg független állami intézményekre gyakorolt nyomás mértékéig? Számos válasz létezik, de csak néhány helytálló. Valakinek el kellene kezdenie e vitát, mert csak akkor fogjuk tudni, hogyan tehetjük hazánkat biztonságosabbá, és katonáinknak hol kell teljesíteni kötelességüket.

A szerző a Fejlődő Demokrácia és Nemzetközi Biztonsági Intézet igazgatója