Két beszéd, két szónok, két Magyarország

Az éve eleji országértékelő beszédek lassan a hazai politikai élet legfontosabb szertartásaivá nemesülnek. Orbán Viktor volt miniszterelnök február 10-én immár hatodszor szólította meg a magyar társadalmat, míg Medgyessy Péter idén második alkalommal szállt ringbe. Orbán Viktor beszédei minden esetben a Parlament falain kívül hangzottak el: legutóbb az ELTE kongresszusi központjában, korábban pedig a Pesti Vigadóban – ezzel szemben Medgyessy az Országház üléstermében maradt.
Mindezek figyelembevétele után nézzük a két beszédet. Nincs értelme annak, hogy összeszámoljuk, a Mikszáth Kálmánként adomázó Orbán Viktor mennyi poént sütött el, és azt sem fogjuk méricskélni, Medgyessy hány önkritikus mondatot mondott el kormányáról, hogy aztán minden egyes ilyen megnyilvánulása után piedesztálra emelhesse Draskovics Tibor pénzügyminisztert.
Orbán Viktor az Európai Unióról az alábbi kijelentéseket tette (természetesen nem szó szerint idézve): az EU része lett az életünknek, ám nem több, mint egy lehetőség ahhoz, hogy segítséget nyújtson egy jó kormány eredményes döntéseihez. A jelen gondjainak megoldását nem lehet elodázni a jövő terveinek ismételgetésével, főleg azért, mert a gondok túlnőtték a jövőbeli lehetőségeinket. Medgyessy Péter ugyanezt a kérdést az alábbi módon taglalta beszédében: ki kell teljesíteni az Európa-terv továbbfejlesztését, ami szerinte a nemzet fejlesztési terve. Ennek forrását Magyarország és az EU közösen biztosítják, ez pedig 1350 milliárd forintot tesz ki.
A probléma sajnos az, hogy ez a szépen csengő összeg Brüsszelben van, és semmi garancia arra, hogy a sorban álló pályázók közül éppen mi kapjuk meg. Az esélyeinket az is csökkenti, hogy az ország pályázati képességei finoman szólva hagynak maguk mögött némi kívánnivalót. Már második esztendeje a Medgyessy-kormányt terheli ezért a felelősség. Az sem adhat felmentést, hogy az elődöknek is voltak mulasztásai ezeken a területeken.
Orbán Viktor szerint a sorsunkról mindig a nagyhatalmak döntöttek, amiket mi csupán elszenvedtünk. Nem tudunk megszabadulni ettől az önbizalmat emésztő gondolattól: nem érdemes cselekednünk, mert a jövőnk úgyis az Európai Unió meg a világgazdaság kezében van.
Kifejtette, hogy ezt a negatív tendenciát az is erősíti, hogy sikereinket a második világháború előtti területgyarapodástól kezdve a kommunizmus megszüntetéséig mindig annak köszönhettük, hogy a világ vezető hatalmi tényezői a kezünkbe adták ezeket, hogy aztán más hatalmak később elvegyék tőlünk. A magyarságnak nagyon ritkán adatott meg az a lehetőség, hogy értékeit ne készen kapja, hanem önerejéből szerezze meg. A magyar társadalomban ez hoszszú évtizedek alatt kifejlesztette azt a gondolkodásmódot, hogy úgysem érdemes fáradozni, a jövőnk nem rajtunk múlik, ha pedig szükségünk van valamire, akkor a fölöttünk álló hatalomgyakorlóktól megkapjuk.
Medgyessy Péter kijelentései egyértelműen azt sugallták, hogy nem voltak alaptalanok a Fidesz elnökének előbb említett gondolatai. „A térség regionális szolgáltatóközpontjává kívánunk válni – mondta évértékelőjében a kormányfő. Százhatvanmilliárdot adunk a középvállalkozásoknak, és 200 milliárdot fordítunk a mezőgazdaság fejlesztéseire. Sőt, 2010-re három évvel növeljük a magyar emberek várható átlagéletkorát! Építünk kórházakat. Lesz matricás autópályánk a Dél-Alföldön, mert aki korrekt módon tárgyal, és a piac szabályait is ismeri, az sikerre jut.”
A baloldali kormány fejének az ígéretei között kivétel nélkül olyan pontok szerepeltek, amelyek azt fejtegették, hogy a vállalkozókat és a mezőgazdasági termelőket a továbbiakban is a kormány adományai segítik. Nem az a fő cél, hogy olyan környezet jöjjön létre, amelyben maguk dönthetik el, milyen irányba fordítsák jövőjüket. Az olyan voluntarista kijelentéseket pedig, amelyek már most meg akarják tervezni, hogy mekkora legyen hat év múlva az átlagéletkor, kár is minősíteni, mert ezek a jövő építésének már abba a tartományába esnek, mint a honi gyapot- vagy narancstermesztés az ötvenes években. A kórházépítés szép gondolat, de egy olyan országban, ahol inkább a bezárások, leépítések, értelmetlen privatizációs törekvések uralják az egészségügyet, nem az a legvonzóbb cél, hogy majd hosszú évek múlva gyógyítani fognak a Honvéd Kórházban, és a Medgyessy kedvencévé előlépett kazincbarcikai kórház vízköves csöveit is kicserélik.
Orbán Viktor szónoklata ebben a problémakörben világos és egyértelmű szavakkal nyilatkozott meg: „Aki most beteg, és most lenne gyógyszerre szüksége, annak nem jó vigasz, hogy majd az elosztórendszerek reformja után meg tudja fizetni a költségeit.” A sokat vitatott M5-ös autópályával kapcsolatban is egyértelmű volt, hogy a nagy dérrel-dúrral bejelentett, kivásárlásnak nevezett pénzpocséklást nem tartja megfelelő lépésnek. Szerinte már az is hiba volt, hogy az autópálya-hálózatnak ez a része magántulajdonba került, és nem dicsőség az, ha csupán azt kapjuk vissza, ami amúgy is a miénk volt, ráadásul óriási felárral és kedvezőtlen tulajdonosi szerkezettel.
Medgyessy Péter szerint nagyobb sebességre kell kapcsolni a modernizációs programokat. Halaszthatatlan a túlméretezett bürokratikus rendszer lebontása és a közterhek csökkentése. Szerinte az előző kormány is tudta ezt, mégis halogatta a döntéseket, mivel csak a kiválasztottaknak akart adni. Az MSZP–SZDSZ-koalíciónak köszönhetően viszont soha nem látott mértékben nőtt a bérek és a nyugdíjak vásárlóértéke. Ez a kormány nagyobb lépéseket tett meg, mint amekkora az erejéből tellett.
Bár rokonszenvesen csengenek ezek a szavak, a mögöttük lévő tartalom sajnos hamis. Nem szükséges visszaidéznünk válaszként a Fidesz első emberét, hogy milyen mértékben növekedtek az elmúlt két évben a belső és külső adósságterhek, hogyan alakult az inflációs ráta, és milyen árat kell az országnak fizetnie azért, mert az előző ciklus öszszes kreatív szellemű kezdeményezését leállították. Az adóterhek az ígéretekkel ellentétben növekedtek a Medgyessy-kormány politikájának köszönhetően. Bizonytalanná vált a munkavállalók helyzete, félniük kell a nyugdíjasoknak, hogy a megemelt fűtésszámlákat és gyógyszerárakat nem lesznek képesek kifizetni. Egyre több ember kénytelen szorongani. A felnőttoktatás támogatásáról és a bürokrácia hibáiról szóló kormányfői elmélkedés már előrevetíti a készülő brutális méretű leépítési hullámot a közszférában.
Hiába halljuk a kormányzati önünneplést a soha nem látott mértékű reálbér-növekedésről, a korábbi, amúgy is törékeny létbiztonság mégis megingott. A tudományos-fantasztikus jövőbe vetített ígéretek nem jelentenek megnyugtatást azoknak a vállalkozóknak és gazdálkodóknak, akiknek a lába alá most kellene talaj. Egy olyan országban, ahol a miniszterelnöki évértékelés napján több tízezer gazdálkodó tüntet az utakon a mezőgazdaság drámai mértékben romló helyzete miatt, több mint cinikus az a kijelentés, amelyik az állítólagos újlengyeli gazda bölcsességéről szól, aki Medgyessy Péter példatárában átvette a tavalyi dunaújvárosi kislány szerepét.
A miniszterelnök védelmében azért el kell mondani, hogy bevallotta: a koalíció túlbecsülte a gazdaság teljesítőképességét, és alábecsülte az európai gazdaságnak, Magyarország legfőbb felvevőpiacainak nehézségeit. A kormányzati takarékosságra valóban szükség van (mint ahogyan korábban sem ártott volna nagyobb önmérséklet a kiadások tervezésekor). Az új pénzügyminiszter, Draskovics Tibor kötéltáncra készül, és munkájához kötélidegek kellenek majd – ebben is egyetérthetünk a kormányfővel. A 185 milliárd forintos takarékossági program viszont – és ezt is be kellett volna vallani – nem gazdaságpolitikai fordulatot jelez, hanem a lyukak betömködését, Bokros Lajost idéző módszerekkel. Orbán Viktor beszédében hangzott el az a szófordulat, hogy lyukas hajóval nem lehet partot érni. Sajnos, a néhány nappal későbbi miniszterelnöki évértékelés visszaigazolta Orbán álláspontjának helyességét.
Mindenki tudja, aki két éve odaadta a bizalmát a szocialistáknak, hogy visszaéltek vele. Lassan mindenki a bőrén érezheti, hogy milyen következményei vannak a kedvező folyamatok megtörésének. Hosszú évek után újra nőtt az infláció, gyárakat zártak be, növekszik az ország adósságállománya. A lassan kimondott, mindenki számára érthetően közölt ígéretek semmivé váltak. Az Európa-terv a korábbi Széchenyi-tervnek mindössze gyenge másolata, amelynek kommunikációs füstje mögött csak haloványan fénylik némi parázs.
Medgyessy Péter azon érvelése, mely szerint a bajok legfőbb oka a korábbi kormánytól örökölt, eddig rejtve maradt 900 milliárd forintos hiány, ma már kacagtató. Minél messzebbre távolodunk a 2002-es kormányváltástól, annál hiteltelenebb az ilyesféle visszamutogatás, még akkor is, ha a 2002-es költségvetési év csaknem tízszázalékos mérleghiányáért valóban terheli némi felelősség az előző kormányt is.
A bankárészjárás újra és újra kiütközik a kormányon. Csak makrogazdasági mutatókban, elvonásokban, hitelekben tudnak gondolkodni. Átgondolt gazdaságstratégia helyett csak kósza ötletek vannak, cselekvőképes kormánytagok helyett engedelmes hivatalnokok. Az állami vagyonnal való gazdálkodás csődjét jól mutatja az M5-ös autópálya kivásárlása, amely könnyen válhat olyasfajta kormánybuktatóvá, mint az előző évtizedben a bős–nagymarosi vízlépcső.
Bár Orbán Viktor sem tudott évértékelésében elszakadni a közhelyes megfogalmazástól, és valóban adós maradt – reméljük, csak egyelőre – a megoldás receptjével. Mindenesetre örvendetes az, hogy a munka és a tanulás becsületének megőrzésére helyezte évértékelőjében a hangsúlyt. Őszintén elismerte, hogy hibás volt pártjának korábbi nézetrendszere, amely sokszor szűk látókörűen és differenciálatlanul ítélte meg az 1990 előtti évtizedeket, akaratlanul is megbélyegezve azokat, akik még ma is éreznek némi nosztalgiát a Kádár-rendszer iránt. Orbán beszédében arra is fölfigyelhettünk, hogy következetesen a jelenlegi Magyar Köztársaság értékrendszere mellett foglalt állást, és minden egyes szava azt sugallta, hogy alapértéknek tartja a meglévő alkotmányos rendet.
A feltűnési viszketegségben szenvedő Medgyessy Péternek viszont néhány perc alatt sikerült padlóra küldeni mindazokat a régebbi fogadkozásokat, amelyekben kormányát a köztársaság legfőbb őreként mutatta föl. Ha már a gazdaság és a társadalom problémáinak taglalásakor nem tudott olyan tényeket mondani, amikre még két perccel az elhangzásuk után is emlékezne a hallgatóság, nem maradt más választása, mint a közjogi felépítmény működésével kapcsolatban tenni néhány bombasztikus bejelentést.
Az 1989-ben kikiáltott köztársaság többek között azért bizonyult sikeres politikai rendszernek, mert alapértékeit és intézményeit eddig minden hatalmat gyakorló fél tiszteletben tartotta. A köztársasági elnöki intézmény például azzal vívott ki magának tekintélyt, hogy az Országgyűlés komoly és elismert személyiségeket ültetett az államfői székbe. A magyar közjogi hagyományokban az állam fejét mindig a törvényhozás választotta. Akár fejedelemnek, akár kormányzónak, akár elnöknek nevezték az alkotmányos rend legfőbb őrét, a hivatali működése és az utódlás módja kiszámítható volt, és konszenzuson alapult. Semmi sem árt többet a magyar államiság tekintélyének, mint amikor egy bukás szélén álló, posztjára alkalmatlan miniszterelnök ötletszerűen dobál be a köztudatba a változtatással kapcsolatos vágyakat. Nincs kőbe vésve ugyan, hogy nem lehet változtatni az elnökválasztás rendjén, de az ilyen javaslatokat nem előszobában fogalmazott szónoki fogásként kell a nyilvánosság elé vinni.
Hasonló a helyzet a 250 fős parlamenttel. A cél helyes, de a létrehozása alkotmányosan nehezen kivitelezhető, különösen a 2006-os választásokra. A javaslat komolyságát az is megkérdőjelezi, hogy Medgyessy Péternek már nem ez az első ilyen jellegű ötletpatronja: emlékezzünk vissza a 2002-es választási kampányra, amikor a változatosság kedvéért a kétkamarás parlament víziójával állt elő. Az is szépen csengő szólam volt, csak éppen semmi nem történt a megvalósítása ügyében.
Zárásképpen pedig vegyük terítékre minden idők egyik legkétszínűbb deklarációját, az európai parlamenti választásokon állított közös, négypárti listára vonatkozó javaslatot. Joggal példálózhatunk a Hazafias Népfronttal, és azzal, hogy a kormány azért menekül egy ilyen esztelen terv mögé, mert közeleg a számára kínos végeredményt tartogató júniusi EP-voksolás. A közös lista terve elhárítaná egy súlyos MSZP-s vereség közvetlen veszélyét, s az országban kialakult közállapotok miatti politikai felelősséget – fele arányban – az ellenzék nyakába varrná. A történelem sajnos ennél szomorúbb példákat is fel tud mutatni, ráadásul nem kell túlságosan mélyre ásni a levéltárakban. Az alábbiakban összefoglaló idézet következik Salamon Konrád, az ELTE tanszékvezető tanára által írt tankönyvből:
„1945 őszén a fővárosra korlátozódó helyhatósági választáson a kisgazdapárt megszerezte a szavazatok több mint 50 százalékát. A kommunisták balfogását Vorosilov marsall próbálta helyrehozni. Azt javasolta, hogy a november 4-i, nemzetgyűlési választáson induló négy legjelentősebb párt (FKGP, Magyar Kommunista Párt, Nemzeti Parasztpárt, Szociáldemokrata Párt) közös listán szerepeljen, és előre meghatározott arányban osztozzon a közösen szerzett szavazatokon. A kisgazdák, a parasztpárt és a szociáldemokraták – de a nyugati szövetségesek is – ellenezték a tervet. Az egyöntetű szembeszegülés hatására Vorosilov sem erőltette a javaslatát. Ezután már nem okozott meglepetést, hogy az 1945 novemberében rendezett első – és 1990-ig utolsó – szabad választáson a Független Kisgazdapárt megszerezte a szavazatok 57 százalékát.” (Salamon Konrád: Történelem 1914–1990, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1995, 169 oldal.)
Ennyi. Nincs értelme kommentálni. Medgyessy Péter miniszterelnök negédes jelzők mögé bújtatott javaslata olyan támadást jelent a versengő többpártrendszer elve ellen, amelyet többpárti viszonyok között utoljára Kliment Vorosilov és Rákosi Mátyás kísérelt meg. A nemzeti egységet elsősorban az erősíti, hogy a választópolgárok egyfajta íratlan konszenzus alapján döntik el: a demokratikus értékrendet valló pártok közül melyiknek a jelöltjei a legalkalmasabbak az ország irányítására. Nem látszategységre és totális diktatúrákból vett mintákra van szükség, hanem egy olyan politikai klímára, ahol kiszámítható viszonyok között mindenki önállóan méretheti meg magát az urnák előtt, és az emberek is megkapják a lehetőséget, hogy válasszanak a jövőképek között.
Azt természetesen nem állítjuk, hogy Medgyessy Péter és kormánya a kommunista rezsim restaurációjára készülne. Azt viszont igen, hogy ezzel a bejelentésével tovább növelte az országban uralkodó demokratikus deficitet. Ha felelős államférfi lenne a jelenlegi miniszterelnök, akkor inkább azt jelenti be hétfőn, hogy milyen azonnali és konkrét intézkedéseket hoz az országot bénító gazdasági válság, az agrárkrízis elhárítása érdekében, hogy fog gondoskodni a jelenleg csupán tíz fővel működő Alkotmánybíróság létszámának kiegészítéséről, és kormánya a továbbiakban változtat a Magyar Nemzeti Bank, a Magyar Rádió, a PSZÁF és a Legfőbb Ügyészség ellen tanúsított magatartásán. Ha pedig tényleg konszenzust akart volna, akkor inkább arról kérdezi meg az ősz folyamán az ellenzéki pártokat, hogy kiket jelöljön Magyarország az Európai Unió nekünk juttatott vezető pozícióiba, kik képviseljék az országot Brüsszelben.
Ezek lennének most a Magyar Köztársaság legégetőbb problémái. A hétfőn hallottak alapján sajnos azt kell mondanunk, amíg a jelenlegi kormány gyakorolja a hatalmat, nem is lesz változás ezen a téren.