Pedagógiai programról programra bukdácsolva

Az európai államok vezetői jó 250 évvel ezelőtt felismerték, hogy az iskolaügy az egyik legfontosabb hatalmi ágazat, minthogy az iskola falai között formálódik a jövő. Aki az iskola fölött rendelkezik, az a jövőt tartja kézben. A hatalom gyakorlói az évszázadok során ezért sokféle eszközt megragadtak a befolyásuk érvényesítésére: törvényekkel szentesített tanterveket és nevelési célokat, pedagógiai módszereket, iskolai rendtartásokat, központilag előírt kötelező világnézetet, szigorú ellenőrzést és így tovább. Az iskola viszont – bizonyos fokig – mindig ellenállt ezeknek a külső kényszereknek. Azért, mert a szellem szabadsága (nem árt tudatosítani: a tanárok a szellem emberei) egyetlen korban sem tűrte tétlenül a szárnyalását akadályozó béklyókat. Ellenállásának mértékét mindig az szabta meg, hogy spirituálisan mennyire azonosult a mindenkori hatalom által képviselt és előírt eszményekkel.
Az iskolaügy a politikusok számára tehát a legkényesebb hatalmi kérdés. Az állam polgárainak pedig – akár érzékelik ezt, akár nem – a legsúlyosabb sorskérdések egyike. Különösen azzá válik átmeneti korokban. Amikor a régit a maga könyörtelenségével felváltja az új, és az átrendeződés nem kíméli sem az értékrendet, sem az elmélet- és jogalkotást, sem a szokásokat szentesítő gyakorlatot. XX. századi történelmünk bővelkedett ilyen átmeneti időszakokban. A példa kedvéért megemlítünk egyet közülük: a 20-as éveket. Azért ezt, mert kivételes pozitív korszaka ez neveléstörténetünknek. Akkor a Trianon után kivérzett nemzetet egy elkötelezett és szakszerűen irányított kultúrpolitikai reform, benne a valóban sorskérdésként kezelt iskolaügy hozta vissza tetszhalott állapotából. Nyolc évtizeddel ezelőtti elődeink – gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszternek hála – kitűnő választ adtak a történelem kegyetlen kérdésére.
Az ezredforduló éveiben ismét átmeneti korszakban élünk. A viharos átalakulások nem kímélik az iskola világát sem: külső környezete és belső élete robbanásszerűen változik a rendszerváltozás kezdete óta. Az Európai Unióhoz történő csatlakozás pedig újabb lökést ad az elmozdulásoknak. Az információzuhatagban fuldokló emberek megadóan tudomásul is veszik ezt a tényt mint kényszerítő körülményt.
Közoktatás-politikánk egyik ügyesen előadott szemfényvesztése éppen ezeknek a kényszerítő körülményeknek az emlegetése. Tudni kell ugyanis, hogy az EU-ra történő hivatkozás a közoktatásban a legtöbbször nélkülözi a valós alapot. Akár tudatlanságból, akár a megtévesztés szándékából táplálkozik, kártékony, mert valótlanság. Az unió tudniillik nem alkotott kötelező érvényű szabványokat a közoktatásra. Az iskolaüggyel kapcsolatos tartalmi, szerkezeti és irányítási kérdések eldöntését meghagyta a nemzeti parlamentek döntési hatáskörében. Mindazért tehát, ami napjainkban az oktatási ágazatban történik, nem az uniót, hanem csakis a hatalmat jelenleg gyakorlókat illetheti bírálat.
Az új gazdasági és politikai elit ugyanis – az abszolút monarchiák felismerését magáévá téve – most nagy erőkkel próbálja meg az iskolát újból a maga érdekei alá rendelni. És e törekvéséhez előszeretettel használja érvként és hívó szóként az európai csatlakozás – úgymond – kényszerpályáit. Amelyek pedig, legalábbis a jogalkotás szintjén, nem léteznek.
De erős pressziót gyakorol a (hazai és nemzetközi) pénzvilág az iskolára. Egyebek mellett azzal, hogy megüzente, milyen emberkép szolgálatát várja el tőle. Nos, a globalizáció gazdasági szuperhatalmainak és kiszolgálóiknak embereszménye a hiba nélkül termelő és készségesen fogyasztó egyenember. Nevelési törekvéseiket ez a fantom uralja. A bankárok pedagógiájában a mindenek fölé emelt nevelési cél az, hogy a fiatalok tudjanak értően olvasni (azaz legyenek képesek felfogni a munkavégzésre és a jogszabályokkal körülbástyázott állampolgári létre vonatkozó utasításokat), beszéljenek több nyelvet, használják anyanyelvi fokon az informatikai eszközöket, és legyenek képesek konfliktusmentes együttműködésre, vagyis termeljenek békésen és minél eredményesebben a bonyolult, kooperációt igénylő technológiai folyamatokban. Emellett valósítsák meg önmagukat, legyenek sikeresek, mert hiszen a siker még jobb termelésre ösztönzi a munkavállalót.
Nem is kérdőjelezzük meg persze ezeknek a céloknak a helyességét. Tudjuk, hogy fontosak, hiszen a termelés, vagyis a munka az emberi jólétet szolgálja. Nézzük azonban tovább, milyen eszményeket bálványoz még a pénzvilág. Nos, a mai gyermeknek nemcsak jó termelővé, hanem majdan engedelmes fogyasztóvá is kell válniuk. Mi jellemzi hát az eszményi fogyasztót? Az, hogy kritika nélkül engedelmeskedik a reklámok diktátumainak. Nem lát át az erőszakos marketing csalfaságain, mert a tudása felszínes. Nincsenek alapos ismeretei, és nélkülözi az ezek rendszerbe foglalását és értő alkalmazását jelentő műveltséget. Nincs szilárd értékrendje, amely szuverén döntésekre nagykorúsítaná. Nem ismeri alaposan sem saját nemzetének, sem másokénak múltját, irodalmát, művészetét. Ez utóbbit is inkább érzékszervei igényeinek kielégítésére, mintsem a transzcendens világgal való kapcsolatteremtésre használja. És miután az emberi létet meghaladó egyetemesség iránt sem kíváncsiság, sem fogékonyság nincs benne, életének kizárólagos céljává válik, hogy minél többet és minél jobbat szerezzen magának itt és most, bármi áron. Közösségekhez nem tartozik. Személyiségi jogainak csorbításaként éli meg az erkölcsi normák korlátait, ennélfogva öntörvényű, értékrelativista, önző. Végső soron magányos, tehát boldogtalan. Aminek ellensúlyozására ismét csak fogyasztásba menekül.
A tisztelt olvasók bizonyára emlékeznek még rá, hogy tavaly szeptemberben úgyszólván valamennyi sajtóorgánum visszatérően tárgyalta az elkészült és bevezetés előtt álló új Nemzeti alaptanterv tervezetét. Ez a – látszólag szakmai – kérdés azért válhatott a napi hírek tartós témájává, mert kiderült, hogy jelentős erők (számos pedagógus szakmai szervezet, a Magyar Tudományos Akadémia több osztálya, értelmiségiek, szülők szervezetei stb.) elfogadhatatlannak tartják, az oktatásügy irányítói pedig a modernizáció jelszavával mégis be kívánják vezetni. Mi volt az ellenállás oka, mi az ellenvélemények közös eredője? Ismervén és osztván az alaptantervet elutasítók érveit, kijelenthetjük: nem más, mint az az emberkép, amely kirajzolódik pedagógiai céljai mögül. Az az embereszmény, amelyet a dokumentum sejtet és szolgál. Az önérvényesítő, hézagos ismeretekkel rendelkező, ám a semmiről is látványosan kommunikáló, korlátlanul fogyasztó korunk hőse. A pénzvilág ideáltípusa. Ezt az eszményt transzformálta pedagógiai célokká a Nemzeti alaptanterv, amely eltekintett attól, hogy meghatározza a Magyar Köztársaság iskoláiban tanítandó ismeretek körét. A kormány tehát megtagadta, hogy gondoskodjék az egységes nemzeti alapműveltség utódainknak történő továbbadásáról. Mert decemberben szép csendben mégiscsak kiadta a dokumentumot.
Mi következik most már az iskolákban? A tanári karoknak – immár ki tudja hányadszor – ismét át kell írniuk saját pedagógiai programjukat, hogy az céljait és eszközeit tekintve megfeleljen az alaptantervnek. A helyi tantervüket is fokozatosan át kell alakítaniuk ugyanilyen oknál fogva. Ez utóbbiakban kell rendelkezniük arról, hogy voltaképpen mi is legyen a tananyag, mit tanítsanak a saját iskolájukban. Mi legyen az a műveltségtartalom, amelynek átszármaztatását fontosnak gondolják. Ezt ezentúl – legalábbis addig, amíg a közoktatás-irányítás meg nem változik – az egyes iskolák tanári karainak kell eldönteniük.
Óriásira nőtt tehát az iskolákat teremtő pedagógusok felelőssége, de egyben a lehetősége is. Valódi sorskérdésben kell a közeljövőben felelős értelmiségihez méltó döntést hozniuk. A helyi tantervükben mostantól fogva ugyanis a tanári karok döntenek arról, hogy a nemzeti és az egyetemes műveltségből mit akarnak továbbadni a fogyatkozó számú magyar gyerekeknek. Hogy a fogyasztói társadalom pénzmágnásai által sulykolt bálványnak hódolnak-e, avagy továbbviszik azokat az értékeinket, amelyek a magyar iskolát évszázadokon keresztül Európa élvonalába emelték. Semmi sem akadályozhatja meg őket ebben. Mert – szerencsére – a Nemzeti alaptantervben nem az a rossz, amit tartalmaz, hanem az, ami hiányzik belőle. Ezt azonban a törvény értelmében pótolhatják a tanárok. Ha tudnak és ha akarnak élni a szabadságukkal. És ha a társadalom, jelesül a szülők, akiknek véleményére az iskola élénken figyel, támogatásukról biztosítják ezt az értékőrzést. Egyedül ez az összefogás lesz képes megakadályozni a magyar iskola, benne a fiatalok, tehát a jövő szellemi elsivárosodását.

A szerző egyetemi docens