Világhírű földrajztudós az utókor mérlegén

Gyakran került a közérdeklődés fókuszpontjába az utóbbi hetekben a tragikus sorsú miniszterelnök, Teleki Pál. Örvendetes, hogy egy tervezett szoborfelállítás ügyében ilyen sokan ilyen sokféle véleményt fogalmaznak meg, utalva arra, hogy nem vagyunk közömbösek múltunk iránt.
A történelmi személyiségek szerepét az osztályszemléletben edződött történelemfelfogás képviselői gyakran lebecsülték, jelentéktelennek ítélték. Igen érdekes, hogy ezen törekvések ellenében sem sikerült elfeledtetni az embert, aki az eseményeknek nemcsak szemlélője vagy elszenvedője, hanem olykor alakítója is.
Sajnálatos egyoldalúságnak tartom, hogy Telekiről kevés tényt, de annál több indulatot és elfogultságot tartalmazó vélemények kapnak nyilvánosságot, pedig a halála óta eltelt több mint hat évtized ad olyan távlatot, hogy tárgyilagosabban ítéljük meg törekvéseit. Elsősorban a politikust látják ma is Telekiben, és kevesen tartják számon, hogy életművének legértékesebb része tudományához, a geográfiához kötődik. Két nagyon nehéz időszakban, 1920–21-ben és 1939–1941-ben vállalt miniszterelnöki posztot, olyan vészterhes időkben, amikor ez a feladatkör különösen sok teherrel és felelősséggel járt. Ez a mindössze harmincnégy hónapos időszak váltja ki a legtöbb vitát, és szinte teljesen elsikkad az a három és fél évtized, amit a tudomány szolgálatában töltött. Engedtessék meg néhány vázlatos ecsetvonás a földrajztudós portréjához.
Teleki Pált nagybátyja, a híres Afrika-kutató, földrajzi felfedező utazó, Teleki Sámuel példája irányította a geográfia felé. Első tudományos dolgozatait az ázsiai felfedező utazások történetéről tartotta meg a Magyar Földrajzi Társaságban. Tanárai, Lóczy Lajos és Cholnoky Jenő ösztönzésére kezdett el Kelet-Ázsia térképtörténeti kérdéseivel foglalkozni. Első nagy műve: Atlasz a Japán-szigetek cartographiájának történetéhez címmel Genfben 1909-ben, a nemzetközi földrajzi kongresszuson nagy sikert aratott, s az ifjú tudóst a Francia Földrajzi Társaság Jomard-díjjal tüntette ki.
Teleki Pál a Magyar Földrajzi Társaság főtitkáraként előadásaival, tanulmányaival jelentős nemzetközi tekintélyre tett szert. 1912-ben meghívást kapott az Amerikai Egyesült Államokba, és tanulmányútja során szerzett tapasztalatai hatására hazatérve megszervezte a gazdaságföldrajzi kutatásokat. Az amerikai geográfusokkal való kapcsolata később sem szakadt meg. Angol nyelven kiadott könyvei, tanulmányai eredményeként 1936-ban a Columbia Egyetem díszdoktorává avatta. Az első világháborút lezáró békekötésekre készülve, munkatársaival megszerkesztette a Kárpát-medence nemzeti kisebbségeinek területi elhelyezkedését mutató híres úgynevezett vörös térképet, amely szakmai körökben módszerei miatt nagy elismerést váltott ki.
Teleki Pál a tudomány fegyverével küzdött a trianoni békediktátum ellen. A Kárpát-medence területi egységének megőrzése érdekében írt tanulmányai, térképei szemléletmódjukat tekintve ma is tanulságosak. A Kárpát-medence folyóinak vízrendezése kapcsán kifejtett gondolatai ma is időszerűek. Az államhatárokon túl eredő Tisza mellékfolyóinak áradásait mérsékelni lehetne, ha egységes szempontok alapján kezelnék a vízgyűjtő terület teljes egészét, s nem hagynák, hogy az árvizek az alacsonyabb térszínen található magyarországi alföldi területekre zúduljanak.
A Szamos, a Körösök és a Maros mellékén élők az előző évtizedekben gyakran megtapasztalhatták, hogy mit jelentenek az árvizek pusztításai. Az államiságában feldarabolt Magyarország olyan vízügyi és környezetvédelmi problémák megoldásával került szembe, amelyekért nem a mai, itthoni döntéshozók a felelősek, de nekik kell megoldást találniuk az elődök mulasztásaira.
Teleki Pál tudományos munkásságának fontos része A földrajzi gondolat története című könyve, amely akadémiai székfoglalójául szolgált, s tükörként mutatja szerzője rendkívüli műveltségét, a történelemben, a geológiában, a filozófiában, a botanikában és a zoológiában való tájékozottságát. Egyik tanítványa, Kádár László professzor szerint Teleki Pál a földrajzi szintézisalkotás mestere volt.
A nemzetiségi és a kisebbségi kérdések szakértőjeként a Népszövetségtől 1924-ben megbízást kapott, hogy a Törökország és Irak között lévő határvidék ügyében adjon szakvéleményt. Személyében az első világháborúban legyőzött ország fiát elsőként bízták meg ilyen nagy jelentőségű nemzetközi feladattal.
Teleki Pál tudományszervező munkássága szinte teljesen feledésbe merült, pedig az általa létrehozott Államtudományi Intézet Közép-Európa atlasza korának kimagasló alkotása. Tanítványa, Rónai András Térképezett történelem című könyvében mutatja be azt a küzdelmet, amelyet a tudomány frontján vívtak.
Teleki Pál korának számos tudósával, köztük angol, francia, német, román és szovjetunióbeli szakemberekkel tartott közvetlen kapcsolatot. Többször idézte Obruscsev és Vavilov műveit. Különösen a szerb geográfusokhoz fűzték szoros szálak. Az első világháborúban a fogságba esett Milutin Milankovicsot, a jégkorszaki klímaingadozások világhírű kutatóját kihozatta a fogolytáborból, és kollégához illő feltételeket teremtett neki, hogy folytathassa tudományos munkáját.
A magyarság és az európaiság kérdésében számos fórumon fejtette ki nézeteit, amely szerint nem az elszigetelődés, hanem az együttműködés lehet a jövő útja. Magyarország földrajzi helyzetét figyelembe véve tudta jól, hogy a sztálini Szovjetunió és a hitleri Németország közé beékelődve nagyon nehéz magyarnak megmaradni.
Az angolszász eredetű cserkészmozgalom támogatásával fejezte ki a demokrácia iránti elkötelezettségét akkor, amikor körülöttünk a totális rendszerek ifjúságát a Komszomol és a Hitlerjugend eszmeiségében nevelték. A Gödöllőn megrendezett cserkész-világtalálkozó Magyarországnak rendkívüli presztízst adott. A gazdasági élet földrajzi alapjai című munkája egyetemi előadásait foglalja öszsze, és olyan szintézisalkotó képességről tesz tanúságot, amely ma is figyelemre méltó.
A természetföldrajzi tényezők elemzésével mutatta be a gazdasági élet berendezkedésének feltételrendszerét, a termelőmunka lehetőségeit, a közlekedési sajátosságokat. Ha az 1950-es évek döntéshozói ismerték volna Teleki Pál mezőgazdasági földrajzi írásait, aligha erőltetik hazánkban a gyapot- és a narancstermesztést. Az első és a második bécsi döntés előtt nagyon sokat jelentettek azok a földrajzi, néprajzi, gazdasági és statisztikai érvek, amelyek a Felvidék és Észak-Erdély ideiglenes viszszacsatolásához vezettek. Ne feledjük, a korabeli Európában a nagyhatalmak elismerték ezeket a döntéseket, s Észak-Erdély visszacsatolását a Szovjetunió külügyminisztere, Molotov táviratban üdvözölte! Csak a világháború után kapott más értékelést ez a két döntés, amely nem a fegyverek erején alapult.
Érdemes felidézni, hogy Teleki Pál 1939 szeptemberében, Lengyelország megtámadásakor a geopolitikai realitások ismeretében tette lehetővé, hogy több mint százezer lengyel üldözött, köztük tíz-tizenkétezer zsidó kapjon menedéket hazánkban. Orlowsky lengyel követ 1940 áprilisáig budapesti állomáshelyén maradhatott. Lengyelországi utazásaim során számos olyan családdal ismerkedtem meg, amelyek az életüket köszönhették Magyarországnak és Teleki Pál bátorságának. Balatonbogláron lengyel gimnázium működött, számos szervezet nyújtott művelődési lehetőséget a hazátlanoknak, akik közül nagyon sokan később Olaszországban és a Közel-Keleten küzdöttek a tengelyhatalmak ellen.
Teleki Pál egyik mondása szállóigévé vált. Barcza Györgynek, a londoni magyar követnek jegyezte meg, hogy nagyon rossz vége lesz a Németország által kirobbantott háborúnak: „Ha Németország veszít, veszítünk, de ha Németország győz, elveszünk.”
A németekkel folytatott tárgyalások során mindig igyekezett védeni a magyar érdekeket és az ország szuverenitását. Amikor Ribbentrop német külügyminiszter kérte, hogy a Lengyelország elleni felvonuláskor adjuk át a németeknek Kassát mint vasúti csomópontot, Teleki Pál elutasította a követelést, dacára annak, hogy a Felvidék visszacsatolása a németek támogatásával történhetett meg.
Ismerte jól az egyik német napilapban megjelent térképet, amely a háború utáni rendezésre vonatkozott, s amelyen a Dunántúlt a Német Birodalom részeként, úgynevezett gauként ábrázolták. Ezért próbálta korlátozni a Volksbund tevékenységét, ezért küzdött az elvakult nyilasok demagógiája ellen.
Teleki Pál önként vállalt tragikus halála tiltakozás volt az erőszak ellen, s ezt a figyelmeztetést a világon mindenütt megértették. Winston Churchill brit miniszterelnök nagyra becsülte Teleki Pált, s úgy vélte, ezen tette miatt a második világháborút követő béketárgyalásokon egy széket majd üresen kell hagyni számára.
A Nobel-díjas Churchill a múlt évben szobrot kaphatott a budapesti Városligetben, s mint konzervatív politikus és messzire tekintő államférfi, megérdemli ezt az elismerést. A szoboravatáskor senki nem kérdezte, hogy Churchill vajon mit tett Budapestért. Pedig a második világháború során a brit légierő az ő miniszterelnöksége alatt bombázta Budapestet, ahol nemcsak vasúti csomópontok, laktanyák és gyárak, hanem a Szent László-kórház is kapott repeszbomba-találatot. Az áldozatok között nagyon sok civil és gyerek volt. A brit légitámadások más magyar városokat is sújtottak, mégsem tiltakozott senki, pedig a második világháborús angol bombák még a közelmúltban is követeltek halálos áldozatokat, köztük hivatásos tűzszerészek életét.
A magyar légierő soha nem bombázta Londont, igaz, magyar államférfi nem is kapott szobrot a brit fővárosban.
Úgy vélem, bölcs mérlegeléssel meg lehet találni azt a megoldást, azt a kompromisszumot, ami nem vezet további oktalan vádaskodáshoz, viszálykodáshoz, vélt és valós sérelmek felnagyításához, behegedt sebek feltépéséhez. A szobortoleranciát a demokrácia egyik fokmérőjeként is felfoghatjuk.

A szerző a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója