Virtuális miniszterelnök a Parlament pulpitusán

A tét óriási volt. Medgyessy Péter országértékelő beszédének nem kisebb tétje volt, mint az, van-e Magyarországnak miniszterelnöke? Az ország sorsáért felelősséget érző és viselő vezetője, aki képes arra, hogy közös ügyeinket a közjó érdekében előremozdítsa. A válasz egyértelmű: nincs.
Pedig egészen jól kezdett. Gördülékenyen, folyamatosan beszélt, sokkal jobban, mint eddig bármikor. Magabiztosságot és könnyedséget sugárzott. Meg is érintett a reménykedés. Talán mégis. Talán ezúttal. Hiszen szépen köszöntött mindenkit, ahogy illik, határon innen és túl.
Rossz előjel volt, hogy már a második mondatban Orbán Viktorra utalt, kiemelve, ő bezzeg itt beszél az ország házában, nem pedig holmi külső helyszínen, de ezen hamar túltettem magam, hiszen nagy ívű megállapítások sorjáztak arról, hogy sorsfordító az idő, meg hogy nagykorúvá vált köztársaságunk, és hogy most ért véget számunkra a XX. század és egyben a rendszerváltás is.
Annál feltűnőbb, hogy nagykorúvá és XXI. századivá vált köztársaságunkban ő maga, M. P. milyen reménytelenül a múltat, a rendszerváltással meghaladottnak vélt kádárizmust képviseli.
„Én ma is meghallom az emberek szavát” – adta meg az igazi alaphangot, a semmitmondás alaphangját, majd megszámlálhatatlanul sorjáztak a közhelyek a boldogságról, amit ő, Medgyessy Péter miniszterelnök, szigorúan egyes szám első személyben meg szeretne számunkra teremteni. Olyan modern európai köztársaságot, ahol biztonságosak a munkahelyek, új lakásba költözhet, aki akar, mindenki jól él, biztonságosan közlekedik, vagyis mindenki szükséglete szerint részesülhet a közös javakból. Akinek több van, megsegíti a rászorultakat, nem lesznek éhező gyermekek, mert nemrég felhívták a figyelmét arra, hogy most vannak. Kisebb lesz az állam, sőt a végén talán el is hal. (Lásd részletesebben Lenin összes műveiben.) Mindezt kitárgyalták már a nemrég lezajlott Haladó kormányzás konferencián. Ez tehát a jövő útja. Tennivalónk semmi, hiszen a haladás szelleme velünk van, a fejlődés pedig mindig is nekünk dolgozott.
„Ez a kormány nagyobbat lépett, mint amekkora az erejéből telt. Fogalmazhatnék úgy is: túl sokat tettünk azokért, akiknek eddig túl kevés jutott. Közgazdászként és miniszterelnökként, magyarként és jóérzésű emberként vállalom.”
Közgazdászként, miniszterelnök-jelöltként a választási kampányban azt állította, hogy az a hatalmas összeg, aminek a szétosztását megígérte, benne van a gazdaságban. Akkor szakemberként, közgazdászként, egykori pénzügyminiszterként, bankelnökként állította, hogy mindez nem túlzás, erőnkből telik. Mint ahogy közgazdászként, miniszterelnök-jelöltként azt is állította, hogy nem lesz gázáremelés mintegy húsz évig.
Miniszterelnökként, közgazdászként, magyarként és jóérzésű emberként nem is olyan rég, decemberben M. P. még azt vállalta, hogy a költségvetési hiány 2004-ben nem lépi át a 3,8 százalékot. Jelenleg 5,2 százalék a cél. Miniszterelnökként, közgazdászként és szakemberként M. P. azt állítja, hogy rejtve maradt előtte 900 milliárd forint túlköltekezés, amiről neki, nekik nem szóltak. Azok. Noha 900 milliárd szerinte is irdatlan sok pénz. Hogyhogy mégsem vette észre? Elbújt, mint a Hét krajcárban a gonosz kis pénzdarab. A sublótfiókba. Igaz, ez nem krajcárocska volt, hanem 900 milliárdocska. De hát nem vette észre senki. Szegény Medgyessy, szegény László Csaba. Nem káptalan a fejük, hogy mindent számon tartsanak. Pedig a miniszterelnök bankelnök is volt már, nem is olyan régen. Igaz, akkor sem vett észre mindent. De most nem ez a témánk.
Nem tudjuk, hogy virtuális miniszterelnökünk cinikus-e vagy tudatlan. „Elhatározásaink nyomán szaporodnak már a kedvező jelek. Ha hosszabb lehetőségem lenne, akkor erről beszélhetnék” – jópofáskodik a beszéd félidejében. Pedig az országértékelő beszédnek, az ország helyzetének értékeléséről, dolgaink állásáról, az előttünk sorjázó teendőkről kellene szólnia. A kedvező és kedvezőtlen jelek számbavételéről (diagnózis), illetve a teendőkről (terápia). Hogy őt magát idézzük: recept kell, mégpedig olcsó. Ezúttal azonban mind a diagnózissal, mind a terápiával adósunk maradt. Mert hogy ennyit tud, meg talán a nevét.
Még talán annyit, hogy „Előtérbe helyezzük az egészség megőrzését, javítjuk a gyógyítást”. (Akármit is jelentsen ez.) „2010-re a magyar emberek várható élettartama három évvel hosszabbodjon meg. Nem lehet semmi ennél fontosabb. Az egészségügyben a változások célja, hogy a köztársaság polgárai életük folyamán minél többet legyenek egészségesek, minél kevesebb gyógyszert szedjenek, és minél tovább éljenek.” Röviden ennyit az egészségügy előtt álló feladatokról. Csak úgy elképzelem magam előtt, amint a tervezett kisebb és hatékonyabb állam javítja a gyógyítást, és ellenőrzi, mennyi gyógyszert szednek a polgárok. Mindenesetre megnyugtató, hogy a magyar miniszterelnök idén is találkozott emberekkel. Személyesen. Tavaly egy kisgyerek kérdezte, jobb lesz-e a jövő, idén egy újlengyeli gazdától tudta meg, hogy ha segítünk magunkon, az Isten is megsegít. Riasztóan beszédes jelkép, hogy miközben Medgyessy a legszebb rákosista idők stílusában dicsérte az újlengyeli gazda talpraesettségét, azalatt az atyafi éppen a kormány mezőgazdasági politikája ellen tüntetett.
Javaslom, sürgősen vegyenek fel még néhány beszédírót a mintegy nyolcvanfőnyi kommunikációs alkalmazott és a nagy tekintélyű amerikai szakemberek mellé, hogy legalább néhány értelmes mondat is legyen főnökük beszédeiben.
„Egy modern, európai országban a közélet nyugodt és civilizált” – tájékoztat minket M. P. Lehet, hogy ő soha nem hallgatja a híreket, nem nézi a híradókat. Elkerülte volna a figyelmét milyen botrányoktól hangos egész Nagy-Britannia? A parlamenti hangoskodók a napokban akadályozták meg, hogy Blair miniszterelnök elmondja beszédét. A francia belügyminisztert az utcán molesztálják. A svéd külügyminiszter-asszonyt agyonszúrták egy áruházban.
„Véget ért a rendszerváltás. Új korszak kezdődik. Itt az idő olyan országot teremteni, ahol a politikusok nem egymással, hanem közös ügyeinkkel foglalkoznak.” Egyetértünk. Itt az ideje, hogy olyan országban éljünk, ahol a kormány kormányoz, ha pedig nem képes, visszaadja megbízatását. De nem rombolja fiatal demokráciánkat azzal, hogy folyamatosan kriminalizálni igyekszik politikai ellenfeleit. És a kormányába nem delegál feljelentésügyi államtitkárt. Nem támadja folyamatosan a független intézmények vezetőit, nem ássa alá a közintézmények tekintélyét, nem kelt bizalmatlanságot irántuk. Nem akadályozza munkájukat. És nem áll elő olyan gumicsontokkal, amelyek semmi más célt nem szolgálnak, mint hogy a politikai iránti amúgy is csekély bizalmat még jobban aláássák. Készséggel elhiszem, hogy az adóforintjainkból fizetett amerikai tanácsadók nem tudják, az 1956-os forradalom leverése után berendezkedő, példátlanul brutális Kádár-rendszer hallgatólagos megegyezése volt az: a magyar társadalom nem foglalkozik, mert nem foglalkozhat a politikával, nem szól, mert nem szólhat bele a közügyekbe, azt a kiváltságos pártelitre bízza azért, hogy cserébe békén hagyják végre, gyűjthessen Trabantra, Wartburgra, panelre, hétvégi házra, később háromévenkénti nyugati útra. A rendszerváltozás ezt a hallgatólagos megegyezést mondta fel, hiszen a Vörös Hadsereg fenyegető ereje nélkül semmi sem kényszerítette többé rájuk ezt a megalázó kompromisszumot. Az 1990-ben berendezkedő demokrácia lényege tehát az, hogy a magyar polgárok beleszólhatnak a köz ügyeibe, kezükbe vehetik sorsuk alakítását. Szabad választásokon döntenek a kegyeikért versengő politikai alternatívák között. Az a politikus tehát, aki azt javasolja, hogy a politikai versengés helyett ellenzék és kormányoldal fele-fele arányban megosztva, közös listán szerepeljen az európai választásokon, még nem sajátította el a demokrácia alapszabályait, nem alkalmas tehát egy demokratikus ország felelős tisztségének betöltésére. Különösen álságos ez a javaslat, ha figyelembe vesszük, mindezt az a Medgyessy Péter miniszterelnök tette, aki pár nappal ezelőtt egyeztetés nélkül jelölte ki az unióba delegált magyar tisztviselőket, annak ellenére, hogy az előzetes egyeztetésre korábban írásbeli kötelezettséget vállalt. Vagy akkor még nem akart tiszta lapot nyitni a magyar politikában?
De van más is. A közvetlen elnökválasztás és a kisebb parlament ötlete. Most ne is akadjunk fenn azon, a kisebb parlamentre vonatkozó javaslat olyannyira kimunkált volt, hogy a sajtóanyagban 200, a beszédben – hirtelen – már 250 képviselőről tett említést. Úgy látszik, M. P. minden áron egy új alkotmányos berendezkedés atyjaként kíván a történelembe bevonulni. Ki ne emlékezne a kétkamarás parlamentre vonatkozó javaslatára? Hogy ezúttal ezt már nem találta aktuálisnak? Nem erről van szó. Csak arról, hogy pillanatnyilag éppen ezek jutottak eszébe. Ha emlékezteti bárki a két kamarára, biztos vagyok benne, hogy előhozza azt is megint.
65 helyen tüntetnek a gazdák szerte az országban. Magyarország az unió küszöbén áll. Mindenki remél, de szorong is egyben. Reméli az alig hihetőt, hogy ezúttal szerencsénk lesz, de fél az új kihívásoktól, a sok szempontból ismeretlen játékszabályoktól. Útmutatást, eligazítást, a magyar érdekek határozott képviseletét és a magyar gazdaság növekedési pályájának garantálását várja az által választott kormánytól. És miniszterelnökétől. Ehelyett semmitmondó, színvonaltalan közhelyek áradata zúdult ránk országértékelés helyett.
Komolyan lehet venni egy ilyen ember szavait? Komolyan lehet venni a szakértelmét? Komolyan lehet venni egy ilyen politikust? Komolyan lehet venni egy ilyen miniszterelnököt?
Nagy volt a tét. Lehet, hogy ez volt Medgyessy utolsó lehetősége, hogy meggyőzzön minket alkalmasságáról.
Nem volt rá képes. Isten segítségét kérte, de nem Magyarországnak. Magának kérte a segítséget, hogy még egyszer, utoljára megúszhassa.
Amikor ott állt a virtuális miniszterelnök a Parlament pulpitusa mögött. A beszédét elkezdte, még lazán támaszkodott.
Amikor befejezte, már csak kapaszkodott.