Ismert, hogy a politikai rendszerváltás időszakára Magyarország vált a térség legeladósodottabb országává. Különösen így van ez, ha azt is beleszámoljuk, hogy Lengyelország, még ha teljesen más hitelezőkkel is (a magyarokkal ellentétben zömében közvetetten nem magánemberek, hanem államok és államilag – nyugati államok által – garantált hitelei voltak), de lényegesen tudta csökkenteni az adósságállományát. Így Magyarország úgy indult el a korábbi KGST által védett pozíció utáni szabad versenyfutamában, mintha valaki egy százméteres síkfutás olimpiai döntőjében ólommellényben próbálná felvenni a versenyt többi vetélytársával.
Döntő részben ez az adósságállomány volt az oka annak, hogy ilyen gyors ütemű és a készpénzfizetést ennyire előtérbe helyező (s ezáltal döntően a nyugatiak tulajdonszerzését segítő) privatizáció történt. A hiteltörlesztés terhe ugyanis olyan nyomasztó volt, hogy az egymagában kikényszerítette a gyors privatizációt, s egyúttal a kamatkiadások hiánytalan fizetése miatt lényegében a minimálisra szorította az Antall-kormány gazdaságpolitikai mozgásterét egy rendkívül tőkeínséges időben. A gyors és készpénzes privatizáció, valamint a válságok kezeléséhez szükséges források hiánya mind a gazdasági visszaesésben, mind pedig a munkanélküliség drasztikus megugrásában éreztette hatását. A bénító adósságállomány következménye a kilencvenes évek gyors, a volt szocialista országokban egyenesen egyedülálló liberalizációs törvénycsomagja, s ezen belül a rendkívül szigorú csődtörvény bevezetése.
A kilencvenes évek két sokkterápiájának első csomagja 1991–92-ben zajlott le, amelyet a volt szocialista országok gazdasági kapcsolatrendszerének a teljes összeomlása mellett egyedi jellegzetességként még a kommunisták által felhalmozott óriási adósságállomány is kiváltott. Ezután egy rövid fellélegzés következett, s egy jó év (1993), melyre nyilvánvalóan rányomta az is a bélyegét, hogy ez az év az országgyűlési választások előtti, úgynevezett választási év volt. Ennek megfelelően mind a gazdasági növekedés tekintetében, mind a megugró külső és belső hiány vonatkozásában is a gazdaságpolitika lazára eresztette a gyeplőt.
Ennél a pontnál van egy közszájon forgó félreértés. Nevezetesen az, hogy a Bokros-csomagot szinte egyedül és kizárólag az MDF-kormányzat gazdaságpolitikai tévedéseinek tudja be. Elfelejtik ugyanis, hogy 1994 kora nyarától már a szocialisták kormányoztak! Az ominózus Bokros-csomag pedig csak rá kilenc hónapra született, s bátran megkockáztatom, hogy az a kilenc hónap késedelem legalább olyan mértékben járult hozzá a problémákhoz, mint az elődjének esetleges hibái. A kilenc hónap pedig nemhogy semmittevéssel, hanem egyenesen áldatlan és ádáz politikai csatározásban telt a Horn Gyula és pénzügyminisztere, Békesi László között. Ennek a hatalmi harcnak egy 1994. év végi pótköltségvetés – amelyben drasztikus áfaemelésről határoztak, s egyúttal kísértetiesen megrajzolták ezzel a párhuzamot az 1994-es és a 2004-es adóemelési történések között –, a sodródás és a válságba torkolló bizalmatlanság és hiteltelenség lett az eredménye.
Ismerek olyan előterjesztést, amelyet Békesi László nyújtotta be a Bokros-csomag megszületése előtt alig két hónappal a miniszterelnöke elé, és tartalmában kísértetiesen hasonlított a március 12-i döntésekhez. Csakhogy Horn Békesinek azt nem írta alá, amit aztán Bokrosnak aláírt. Meggyőződésem, hogy két hónappal korábban sokkal kisebb véráldozattal lehetett volna válságot kezelni, illetve megelőzni. Sőt, ha a magát lépten-nyomon szakértőinek mondott kormány 1994 közepén rászánta volna magát egy kisebb korrekcióra, akkor a Bokros-csomag lényegében elkerülhető lett volna. Erről a balliberális sajtó azóta is mélyen hallgat.
A rendkívül káros semmittevés és hatalmi harc oda vezetett, hogy nagyon erős leértékelési várakozások alakultak ki 1995 év elején. A leértékelési várakozások – ugyanúgy, ahogy az inflációs várakozások – önmagukat beteljesítő próféciáknak bizonyultak, így a Bokros-csomag közvetlen nyertese kétségkívül a leértékelésre spekuláló, akkor már zömében nyugati kezekben lévő bankok voltak. Itt, ezen a ponton is nagy a hasonlóság az akkori és a mai bankárkormány tettei és gondolkodásmódja között.
Annak ellenére, hogy ma szinte csak azok a közgazdászok szólalnak meg a balliberális médiában, akik istenítik a csomagot, a szakmai megítélés erősen megosztott volt. Köves András és az általa képviselt Kopint-Datorg nagyon erős, szinte megsemmisítő kritikával illette a Bokros-csomagot, utalva egyúttal a csomag készítőinek szocializmusbeli gyökereire. (Köves András: Gazdaságpolitikai dilemmák és lehetőségek a Bokros-csomag után, Külgazdaság, 1995/11., 10. o.)
Szerintünk a csomag alapvetően a valóság problémáinak csak egy szűk szeletével foglalkozik, s azt is rosszul közelíti meg. Az ország számos súlyos gazdasági problémája közül kiemeli a pénzügyi egyensúlyhiányt, ezen belül pedig a költségvetési deficitet tekinti az alapvető problémának. Ez utóbbin belül is nem a ma szintén jelentős államadósság-finanszírozást és annak költségvetést terhelő kamatterheit tekinti megoldandó feladatnak, hanem a fogyasztást ítéli károsnak és visszaszorítandónak.
Ez utóbbi ponton sok a rím a Bokros akkori és Draskovics jelenlegi pénzügyminiszter felfogásában. Mindkettő a költségvetési kiadáscsökkentést, a fogyasztás visszaszorítását és az export ösztönzését tartja kívánatos célnak. A különbség annyi, hogy Bokros nyíltan felvállalta a később az Alkotmánybíróság által jelentős részben alkotmányellenesnek minősített, de hatásaiban még így is radikálisan antiszociális csomagot. Ám mindkettőben közös, hogy az időszakuk alatt, illetve nem kis részben a tevékenységüknek köszönhetően lesz magas az infláció. Társadalompolitikailag tehát a megszorító intézkedések és az infláció jelentős emelkedése (1995-ben az előző évhez képest közel tíz százalékkal emelkedett a pénzromlás mértéke) egy nem is titkolt jövedelemátcsoportosítást eredményeznek a bérből és fizetésből élőktől a tőkejövedelmekkel rendelkezők javára, valamint a keresletcsökkenés következtében történő jövedelemvesztés miatt a vállalkozásokon belül a hazai piacra termelőktől a zömében külföldi tulajdonú, exportképes nagyvállalati kör javára. Kárvallottja volt még az állami szféra is a megszorításnak, akárcsak most, 2004-ben a Draskovics-csomag esetén.
Egy másik szakmai műhely, a Matolcsy György vezette Privatizációs Kutatóintézet más közgazdasági érvvel alapjaiban kérdőjelezi meg Bokros Lajos alaptéziseit. 1994-ben ugyanis csak 0,7 százalékos fogyasztásnövekedés történt, tehát a mintegy hétszázalékos reáljövedelem-növekedés nem jelent meg a fogyasztásban, hanem túlnyomórészt a megtakarításokat gyarapította, s így igaz az az állítás, hogy „Az életszínvonal-csökkentés tehát felesleges áldozat volt, amely egy téves diagnózison alapult. 1995–96-ban a reálgazdasági mutatók romlásával fizeti meg a magyar gazdaság a téves diagnózison alapuló hibás terápiát. A gazdaság 1994-ben már 2,9 százalékos növekedést ért el, ami minden bizonnyal az 5-6 százalékos sávban folytatódott volna 1995–96-ban, ha a Bokros-csomag az árfolyampolitika helyes módosítása mellett nem csökkenti a belföldi keresletet. Ennek csökkenése ugyanis visszafogta a termelést, mérsékelte az árutermelők várható profitrátáját, és ezzel csökkentette a beruházásokat.” (Privatizációs Kutatóintézet: Helybenjárás és szabadesés, Társadalmi Szemle, 1997/2., 5. o.)
Így a Bokros-csomag a gazdasági növekedés visszaesését eredményezte egy olyan helyzetben, amikor a beavatkozás hiánya esetén a gazdaságban a növekedés fokozódása következhetett volna be. Ezért állította összefoglalóan az EBRD egyik tanulmánya azt, hogy Magyarország két évet vesztett a sokkterápiának köszönhetően.
A Bokros-csomagként emlegetett emlékezetes 25 pont ugyanis közvetlenül és közvetetten négy területet ölelt fel, illetve hatásaiban négy területre terjedt ki. A szakemberek és a társadalom fogadtatása tekintetében a külgazdasági lépéssorozat volt az, amelyik a legkevesebb kritikát kapta. Ezek az eszközök javították pedig leginkább mind a belső, mind pedig a külső egyensúlyt. Mégis ma alig emlegetjük ezt a területet, ellentétben a restrikció szociális lépéseivel. Ennek lényegében három eleme volt: a vámpótlék bevezetése, a forint kilencszázalékos egyszeri leértékelése és az egyúttal bevezetett új, úgynevezett csúszó árfolyamrendszer. Ez utóbbi azt a hatást eredményezte, hogy a forint értékvesztését havonta fix, eleinte 1,2 százalékos szinten határozták meg. Ez kiszámíthatóvá tette az árfolyamot, az addig rendkívül hektikus árfolyammozgások után egyben az inflációt is feltételezte. A leértékelés segítette az exportot, s az import csökkenésének irányába hatott, amellyel a kormány a külgazdasági egyensúly irányába próbálta terelni a gazdasági folyamatokat. A vámpótlék jelentette (az infláción kívül) a legmagasabb költségvetési bevételt. Ez a lépés szelektíven ellenösztönözte az importot, hiszen nem vonatkozott az energiahordozókra, a beruházásokra, az exportáláshoz szükséges behozott nyersanyagokra és alkatrészekre.
S hogy még ennek a külgazdasági csomagnak sem volt hosszú távon pozitív hatása, azt még a közismerten baloldali Petschnig Mária Zita is kiemelte. (Petschnig Mária Zita: Csomagbontás, Magyar Hírlap, 1996. 05. 05.)
Vannak olyan szakértők is, akik szerint a külgazdasági folyamatok későbbi relatíve kedvezőbb adatai részben a külkereskedelmi statisztika módszerének módosításából származnak, abból a tényből, hogy 1997-től az ipari vámszabad területek közismerten pozitív egyenlegét is beszámították a külgazdasági egyenlegbe. A statisztikai módszerek megváltoztatása, a Központi Statisztikai Hivatal elnökének legutóbbi leváltása, valamint a hirtelen javuló év végi adatok a mai helyzettel is mutatnak némi rokonságot a statisztika szavahihetőségét illetően.
A másik terület Bokros legendássá vált szociális érzékenységéről ad számunkra betekintést. Mielőtt a konkrét szociálpolitikát ért változásokat vizsgálnánk, alaposan szemügyre kell vennünk a csomag szemléleti bázisát, alapfilozófiáját. Bokros és a szocialisták a jövedelemhatár bevezetését tartották a rászorultság legfontosabb mérőeszközének. Azon túl, hogy az a szemlélet is kísértetiesen hasonlít például az otthonteremtési támogatások adókedvezménye megvonásának technikájához, jól ismert volt az a tény, hogy 1995-ben, a bevezetés idején a magyar gazdaságban hozzávetőleg egyharmados aránnyal szerepelt a fekete- és a szürkegazdaság. Olyan családok gyermekei kaptak tömegesen családi pótlékot, ahol a vállalkozó apuka (aki minimálbéren volt bejelentve) Mercedesszel vitte rászorult gyermekét az iskolába, miközben egy frissen diplomázott fiatal házaspár néhány éves munkaviszonnyal egy gyermeket vállalva már kiszorult a rászorultsági ellátásból. Az is furcsa, hogy egy rendszer hogyan működhet rászorultsági elven, ha csupán tíz százalékát zárja ki a rászorultak köréből – mint ahogy történt ez a családi pótlék esetében. Többe kerül a lé, mint a hús: azaz az ellenőrzés és a nyilvántartás mint költségvetési megtakarítás.
Szintén beszédes az az adat, mely szerint 1994 és 1998 között mintegy 300 ezer munkahely szűnt meg – egy összességében fejlődő gazdaság mellett. Drasztikusan nőttek a jövedelemkülönbségek, hiszen a csomag társadalompolitikája – mint ahogy már korábban utaltunk rá – ezt eredményezte. A Bokros-csomag a legnagyobb pusztítást a humán szférában végezte, az egészségügyben, az oktatásban és a gyermekjóléti kiadásoknál. A legsokkolóbb az a fejlemény, amely a meg nem született gyermekekben méri a csomag szó szerint emberpusztító hatását. 1995-ben az előző évihez képest 2466-tal nőtt a terhességmegszakítások száma, 1996-ban pedig az utolsó békeévhez képest újabb 2109 magzatgyilkosságot regisztráltak. Itt pedig különösen igaz az az állítás, amit a liberálisok gyakran hangoztatnak, nevezetesen, hogy a politika nagyon nehezen tud javítani valamin, ám annál gyorsabban és erőteljesebben tud rombolást előidézni. S vajon hányan nem vállaltak gyereket olyanok, akik abban az időben tervezték azt, ám a létbizonytalanság és a félelem miatt végül is nem vállalkoztak a gyermekáldásra? Ne feledkezzünk el arról a tényről sem, hogy az azonnali következményeken kívül van egy olyan hatás is, hogy a következő nemzedék már eleve kisebb lesz, hiszen kevesebb anya kerül szülőképes korba.
Összeszámolva a kárt, az oktatásban mintegy ezer oktatót bocsátottak el, s a négyéves szocialista ciklus alatt több mint félezermilliárdot vontak ki az oktatás költségvetési támogatásából. Szintén figyelemre méltó, hogy a fogmegtartó kezelések ingyenességének megszüntetésével a fogtömések száma hárommillióról másfél millióra esett vissza, s a Bokros–Medgyessy pénzügyminiszteri „kezelés” hatására 1995 és 1998 között az 1994-es bázishoz képest több mint 11 millióval csökkent a fogkezelések száma.
A legalattomosabb és ugyanakkor a legfájdalmasabb antiszociálpolitikai eszközre, az inflációra jellemző volt Bokros Lajos elhíresült mondása, mely szerint nem tudnak annyi bér- és nyugdíjemelést adni, amelyet ő el ne tudna inflálni. Ez történt akkor is, hiszen az infláció az 1994-es 18,8 százalékos szintről 1995-re 28,2 százalékra nőtt, s még 1997-ben is a 18,3 százalékos szintet produkálta. A legnagyobb vesztesek a legszegényebbek és a kizárólag hazai piacra gyártó kis- és középvállalkozók voltak, akik más oldalról szembesültek az alacsony fizetőképes kereslettel. Ott a legjelentősebbek az áremelések, ahol a legkiszolgáltatottabbak az emberek: a gyógyszereknél, a fűtés- és világításszámláknál, a tömegközlekedésnél, az alapvető élelmiszereknél.
A külgazdasági csomag, a szociális megszorítások és az inflációs terhek mellett a Bokros-csomag negyedik központi eleme a privatizáció újbóli felpörgetése volt. A nyolcvanas évek spontán privatizációs hullámának elindítása (az elvtársi privatizáció) után a kilencvenes évek közepén olyan vagyontárgyakhoz nyúltak, amelyek esetében még a nyugati országok jó részében sincs privatizációról szó. Sőt, állami cégek léptek be Magyarországra megvásárolni a stratégiai jelentőségű vagyont, az energiaszolgáltató vállalatokat. A privatizációs kampány eredményeképp világszerte páratlan privatizációs hullám történt. Egy év alatt a GDP kilenc százalékának megfelelő nyugati pénz áramlott az országba, mintegy 4,5 milliárd dollár működő tőke formájában. Bizonyos szempontból még szerencse, hogy az 1994-es év végi mintára – a diósgyőri acélművek mintegy húszmilliárdos kisegítésével, aminek azóta sem látjuk az eredményét, a sportklubok adósságainak átvállalásával és még számos lépéssel – bemutatott osztogatás politikáját a parlament keresztülhúzta, s a Horn Gyula, Suchman Tamás páros akarata ellenére azt zömében az államadósság csökkentésére fordította.
Itt, ezen a ponton megint nem árt hangsúlyozni: az adósságállományunk növekedése a Medgyessy-kormány színre lépésével újólag drámai fordulatot vett, s a 8200 milliárdos kormányváltáskori állomány mára (2004 január végével bezárólag) 11 000 milliárd (!) forintra duzzadt. Ez fejenként 280 ezer forintos növekménynek felel meg.
Az a típusú ultraliberális gazdaságpolitika, amelyet Bokros Lajos képviselt, ebben a szociális kegyetlenségében csak az Amerikai Egyesült Államokban dívik, ám ott is megvan az eredménye (bűnözés, drogfogyasztás, az analfabéták elrettentő aránya). Az igazi megoldások mindig a hagyományainkhoz kell, hogy illeszkedjenek, s a gazdaság rendbehozatala sosem lehet öncél.
A szerző közgazdász, országgyűlési képviselő
(Fidesz – Magyar Polgári Szövetség)
origo.hu
Meghalt Jelenits István
