Az egészségügyi miniszter vallomásából értesülhettünk arról, hogy az év első hónapjaiban a lakossági gyógyszerterhek az előzetesen ígért 8 százalék helyett a duplájával nőttek. Úgyszintén ekkor vált publikussá, hogy éves szinten – a januári kiadás- korlátozó intézkedések ellenére – a tb-gyógyszerkassza mintegy 40 milliárdos túlköltésére lehet számítani, mert a tb januári és februári kiadásai jóval meghaladták az előzetes kormányzati várakozásokat.
Lehet, hogy a kormányapparátust meglepték a fejlemények, de a lakosságot és a szakembereket nem. A betegek már január 2-án szembesülhettek patikai kiadásaik drasztikus növekedésével, a szakemberek pedig tavaly ősszel, még az idei költségvetés elfogadása előtt figyelmeztettek rá, hogy a betervezett összeg 60 milliárddal kevesebb a szükségesnél, továbbá a hiány csökkentésére elhatározott intézkedések nem elégségesek a várható finanszírozási problémák feloldására. Elvileg ugyan számítani lehetett volna a gyógyszerkassza szokásos évközi feltöltésére, ezt azonban a Draskovics-csomag már nem teszi lehetővé. Így a kormánynak – március első napjaiban felismerve a köztudottat – határozni kellett: vagy a betegekkel fizetteti meg a hibás költségvetési tervezés következményeit, vagy a gyógyszerpiac szereplőin vasalja be a március elején mintegy 40 milliárdosra taksált összeget.
A kormány úgy döntött, hogy a hiányt a gyógyszergyárakkal finanszíroztatja meg. Ezért március 8-án felszólította őket, hogy havi ütemezésben, önként fizessék be a támogatott gyógyszereik eladásai alapján április 1. és december 31. között képződő árbevételük 15 százalékát az OEP kasszájába. Mivel azonban a gyárak önkéntes jótékonykodására önmagában kicsi volt az esély, a kormány igyekezett nyomatékosítani az elvárását azzal, hogy ennek elmaradása esetén a szükséges intézkedést hatósági jogkörében eljárva teszi meg, sőt a hatályát kiterjeszti a nem támogatott gyógyszerekre is.
Ezzel párhuzamosan a kormány kommunikációs kampányba kezdett, melyben az első hónapok túlzott lakossági kiadásnövekedéséért a gyárakat tette felelőssé. Volt olyan megnyilatkozás is, ami azt sugallta, hogy nem a támogatott gyógyszerkörben bekövetkezett támogatás-visszafogás miatt lépték túl a tervezett 8 százalékos lakossági tehernövekedést, hanem a szabadáras gyógyszerkörben a gyárak az indokolatlan áremelés eszközéhez nyúltak. Nem kell pénzügyi szakembernek lenni ahhoz, hogy az állítás képtelenségét felismerjük. Ahhoz ugyanis, hogy az összforgalom alig 15 százalékát kitevő szabadáras gyógyszerek áremelése okozza a teljes gyógyszerkörre vonatkozóan a lakossági gyógyszerterhek tervezettnél száz százalékkal nagyobb növekedését, olyan áremelést kellett volna ebben a termékkörben végrehajtani, amit nemcsak a piac nem visel el, hanem egy szociálisan érzékeny kormánynak már január 1-je előtt sem szabadott volna szó nélkül hagyni.
Túl azon, hogy az érintettek ritkán örülnek egy ilyen intézkedésnek, a gyárak két ok miatt joggal berzenkedtek. Egyrészt alig múlt el két hónap azóta, hogy a kormány – a tb-büdzsé ismeretében (!) és különösebb viharok nélkül – megegyezett a gyárakkal az ez évi árakról és támogatásokról. Másrészt tavaly augusztusban – a 2003-as évre vonatkozóan – már aláíratott velük a kormány egy hasonló szerződést (Magyar Nemzet, 2003. augusztus 8.), szent esküvéssel fogadva, hogy többé ilyenre nem kerül sor. Ráadásul a tavaly nyári ügylet kapcsán a mai napig rendezetlen elszámolási viták vannak a gyárak és az OEP között. Így tehát nem meglepő, hogy a Magyosz tagvállalatainak a képviseletében Orbán István elnök kijelentette: ha így is, úgy is elvonják a pénzüket, inkább azt a megoldást választják, ahol nem csupán az OEP-kassza visszatöltésére kerül sor, hanem a betegek terhei is mérséklődnek. A termelői árak hatósági csökkentése ugyanis a fogyasztói árakat és a lakossági térítési díjakat is mérsékli.
Nem tudni, hogy a kormány számolt-e ezzel a fordulattal, de tény: azonnal rácsapott a lakossági kiadások csökkentésében rejlő kommunikációs lehetőségre és – neoliberális gazdaságpolitikájához nehezen illeszthető frazeológiával, de a közelgő EP-választásokra gondolva – elkezdett kampányolni a betegek terheinek csökkentése mellett. Azonban ne feledjük: eredetileg az általa preferált változat szerint esze ágában sem volt a szociális szempontok érvényre juttatása és a lakossági kiadások mérséklése. Csupán az önmaga által állított költségvetési korlátoknak való megfelelés volt a célja.
El kell ismerni, hogy társadalmi szempontból kedvező fordulat a lakossági gyógyszerterhek csökkenése. Ez még akkor is igaz, ha a kezdetben 15 százalékosra beharangozott általános csökkenés helyett sokkal cizelláltabb lesz a végleges kép. De a hatósági gyógyszerárcsökkentés – pontosabban annak módszere – egy sor olyan problémát hoz a felszínre, amelynek negatív hatásával makrogazdasági, gyógyszerellátási és lakossági szinten egyaránt számolni kell.
A jól feltőkésített (és világpiacon mozgó) gyárak jó lehetőségekkel rendelkeznek az összesen 30-35 milliárd forintosra becsült árbevétel-kiesés rájuk eső hányadának részleges kompenzálására, a nemzeti kézben lévő kisebbek már kevésbé. A kompenzálás egyik eleme lehet, hogy egyes kisforgalmú, kisebb haszonkulcsú készítményeiket kivonhatják a piacról, de a gyógyszerek tömeges kivonására nem kell számítani. A nemzeti kézben lévő (és olcsóbban termelő) kisebb gyárak a veszteségeiket viszont kevésbé lesznek képesek kompenzálni, így fennáll a veszélye, hogy a rájuk kényszerített árversenyt nem bírják és a helyüket a piacon hosszabb távon mások veszik át. Érdekes és továbbgondolandó fejlemény az is, hogy a privatizáció előtt álló 25 százalékos Richter-részvénycsomag értékcsökkenését a tőzsde már visszaigazolta, ennek nagyságrendje fokozatosan közelíti a tízmilliárdos értéket.
A nagykereskedők vesztesége – év végéig számolva az intézkedésekkel – elérheti a 8 milliárd forintot, de ahhoz, hogy a működőképességüket megőrizzék, ennek legalább a felét a patikákra kell terhelniük. A patikák közvetlen és közvetett veszteségei év végéig meghaladhatják a 8 milliárd forintot, amit a nagykereskedelmi kedvezmények megvonása akár 12 milliárd fölé vihet. Túl azon, hogy ez a tavalyi összárrés közel 20 százaléka (!), a helyzetüket két további jellemző is súlyosbítja. Nekik már nincs kire továbbhárítani a veszteséget, ráadásul – mint minden családi vállalkozás Magyarországon – alultőkésítettek. Így az összes gyógyszerpiaci szereplő közül a leginkább kiszolgáltatottak. De kérdés, hogy van-e egyáltalán olyan ágazat ma Magyarországon, amelyik egy ekkora forráskivonást talpon állva kibírna?
Szükségszerű, hogy egy ilyen forráskivonás következményei megjelenjenek a gyógyszerellátásban. Romlani fog az ellátás minősége és biztonsága, növekedni fog a hiánycikkek száma, mindennapossá válik a gyógyszert kereső betegek patikáról patikára vándorlása. És bár többen óva intenek a nagyobb gyógyszerpiaci káosz vizionálásától, biztonsággal állítható, hogy a számított patikai kiesés mindössze 16 százalékára vonatkozó (nettó 2 milliárdos) kormánykompenzáció nem lesz elég a zavartalan ellátás fenntartására.
Éppen emiatt nehezen érthető, hogy a gyógyszerészkamara és a nagykereskedők miért játszottak kivárásra és miért nem tiltakoztak azonnal az ellen, hogy a gyártóknak tett kormányultimátum lényegében arról szólt: vagy megegyezünk, vagy ha nem, közösen büntetjük a nagykereskedőket és a patikákat. Erélyesen tiltakozniuk kellett volna azért, mert ez így etikátlan, másrészt jelezniük kellett volna a teljes körű kompenzáció igényét. Hiszen a kialakult helyzetért semmiben sem felelősek és annak semmilyen vonatkozásban nem okozói.
De egyéb kérdések is felvethetők. Jót tettek-e a betegeknek (és önmaguknak) azok a gyárak, amelyek aláírták a kormány által készített szerződést? Hiszen az ő áraik így nem csökkennek, szemben azokéval, akik ellenálltak a kormányzati ultimátumnak? Hogyan oldhatók meg orvosszakmailag az átrendeződő árak és támogatások miatt két hónapon belül újra esedékessé váló terápiás átállítások? És végül: az újra becsapott és zúgolódó gyárakkal lehet-e olyan megállapodást kötni a hatósági árszabályozás ideje alatt, ami mentesíti a betegeket és a tb-kasszát a korlátozás feloldása utáni negatív visszacsapástól?
Az OEP sok év óta előszeretettel hangoztatja, hogy ő a legnagyobb vevő, tehát gyógyszerpiaci szereplőnek tartja magát. Ha viszont ez a szerep kényelmetlenné válik a számára, előszeretettel menekül hatósági pozícióba, és így bújik ki a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés vádja alól. Nem jobb a kormányzati magatartás sem: a hibás tervezés miatt szorulttá váló helyzetében a piaci szereplőket régről hozott piacidegen államigazgatási módszerekkel tartja sakkban, máskor pedig a piaci szempontok jobb érvényesülését segítő liberalizációs törekvéseket támogat. Ahelyett, hogy a szabályozott piacok logikáját követve próbálna meg hosszabb távon is érvényes megállapodásokkal piaci stabilitásra törekedni.
A szerző gyógyszerész
origo.hu
Meghalt Jelenits István
