A modernizációt fenyegető adósságcsapda

A polgári viszonyok elvben törvényekkel, munkával és vagyonnal vannak körülbástyázva. Csakhogy Magyarország különös történelmű ország, olvashattuk a Magyar Nemzet március 15-re időzített cikkeiből is. Ahogy 1989 után a megemelt kamatú államadósságok számláinak benyújtásával köszöntött ránk a polgári jövendő, már 1848 előtt – és után is! – egy önkényesen kormányzó állam addig felvett kölcsöneinek kiegyenlítéséhez kötötték a modernizációt a hitelezőink. Azaz: egy vagyonmegfosztással járó modernizációhoz.
A bécsi Rotschildok nyomására az osztrák uralkodó közölte „kedves öccsével”, István nádorral, hogy „a nagylelkű magyar nemzet és képviselői által mondassék ki, miszerint az egész Monarchián fekvő közös államadósság – igazságos arányban – a magyar korona alatt lévő tartományokra is ruháztassék át”. Nagy összegről, tízmillió aranyforintról volt szó, amely mindössze egymillió forinttal volt kevesebb, mint a magyar állam akkori várható évi jövedelme. A kiegyensúlyozottnak tartott Pesti Hírlapban még a Bécsre tekintgető centralisták is – a néhai Antall József példaképei, akikről kiváló történeti tanulmányokat írt – méltatlankodtak, s észérvekkel bizonyították, hogy az osztrák kérés teljesítése csapdát rejt magában, hiszen az örökváltság kifizetését s a mezőgazdaság birtokviszonyainak polgári rendezését veszélyeztetné. „Ha Magyarország az államadósságnak a reá eső részét nem akarja megfizetni, mi lesz ennek a következménye?” – reagált erre a hivatalos bécsi kormánylap. Az önmaga adta válasz meglehetősen cinikusan hangzott: „Semmi egyéb, mint nyílt háború és Magyarországot másodszor is német vérrel kell meghódítanunk.” (Az első hódításnak a töröktől való megszabadítást tekintette Ausztria.) Mit érdekelte a pénzembereket, hogy a magyar államkincstár kongott az ürességtől, s a magát modernizálni kívánó társadalmat nemcsak a jobbágyfelszabadítás miatt elégedetlen kiváltságosok, de a gyakran csak szóban kielégített parasztság dühe is veszélyeztette.
A minisztertanács Kossuth javaslatára megszavazta, hogy a magyar állam 12 millió forint értékben új pénzt bocsásson ki, majd megtiltották az ötszáz forintnál nagyobb összegű ezüstpénz kivitelét a Monarchia osztrák felébe. Miközben az Osztrák Nemzeti Bank és a bécsi kormánykörök élénken tiltakoztak a magyar intézkedések ellen, Kossuth az őt mérsékelni akaró Pulszkynak odavetette: „Még öt esztendő és valóságos földi paradicsom lesz Magyarországon.” A Rotschildokat kiszolgáló Ausztria azonban beváltotta fenyegetését, és 1848. szeptember 11-én – amikor Jellasics tábornok 30 ezer emberével átlépte a Drávát – megkezdődött a majd egy évig tartó háború. Magyarországból nem lett földi paradicsom.
A kiegyezés elismerte Magyarországon az osztrák pénznemet, és kimondta, hogy megváltoztatása csak a magyar és osztrák kormányok közös megállapodásával történhet. A magyar pénzügyminisztérium kötelezte magát, hogy önálló jegybankot nem állít fel, s biztosítja az Osztrák Nemzeti Bank jegyeinek árfolyamát és beváltását a közpénztáraknál. Ugyanakkor az osztrák fél kijelentette, hogy a pénzügyminiszterek megállapodása ellenére sem állít fel fiókintézeteket Magyarországon, sőt azt is követelte, hogy az ország vállaljon el 80 millió forint olyan államadósságot, amelyet az abszolutista kormányzat halmozott fel saját bankjánál. A magyar válasz egyszerűnek tűnt. Kerkápoly pénzügyminiszter, látva az Osztrák Nemzeti Bank nyomását, törvénytervezetet dolgozott ki egy magyar jegybank felállítására, de amikor ezt a parlamenthez benyújtotta, hirtelen kitört az 1869-es tőzsdeválság. Jócsik Lajos – magyar közgazdák és történészek állításaira hivatkozva – egy 1944-ben megjelent könyvében leszögezi, hogy a börzekrachot osztrák pénzügyi körök idézték elő. „Az osztrák érdekeltségű vállalatok és pénzintézetek – írja – nem mentek tönkre a válság során, sőt az összeomlott magyar vállalatok hulláin gyarapodtak.”
Kerkápoly újabb törvénytervezetet dolgozott ki. A magyar bank eszerint nem bankjegyeket, hanem kamatozó pénztári jegyeket bocsátott volna ki, s a kormány kötelezte magát, hogy a pénztárjegyeket bármikor készpénzre váltja fel. Az 1873-as tőzsdeválság – amely méreteiben messze felülmúlta az 1869-es válságot – ezt a próbálkozást is illuzórikussá tette. Felgyorsult a földbirtok morzsolódása, s az egykor tevékeny középnemesi réteg fiai közül egyre többen fanyalodtak az állam kenyerére. A tartós államháztartási mérleghiány fedezésére a kormányzat 1875-en adófajták egész sorát vezette be: a „boldog békeidők” még arrébb voltak.
S mi történt a hűbériség kötelékeitől megszabadult parasztsággal? A ma ismét felfedezett Le Play egyik kis írása a Tisza menti jobbágyról épp az ezt megelőző évekről ad némi képet, nem minden tanulság nélkül. A nagy hatású francia szociológus dolgozatát Horváth Mihály csanádi püspök és történetíró – aki Rudolf trónörököst is okította történelemre és magyar irodalomra – fordította le 1850-es években, amikor az abszolutista kormányzat az országra kivetett adó fejében megkezdte a robot évi értékének hússzorosát kitevő megváltás kifizetését a nemességnek. (Modernizálásra ez kevés volt: az elszegényedéshez viszont éppen elég.) Mivel a jobbágytelkeket az uzsorások nem terhelhetik meg jelzáloggal – olvashatjuk Le Playnél, „sok család jóléte a hűbérrendszer végső maradványainak fenntartásához van kötve. A mezei munkában megedzett s tápláló eledellel élő nép testalkatra Európa népeit általában felülmúlja. A hosszú élet, mely a kizárólagos iparos népeknél nagy ritkaság, itt gyakori”. Meglepő korrajz: az akkori liberális pesti és bécsi lapok ugyanis magyar honról a nyomor túlzó képeit tárják elénk. „Az egész telkes gazdák valamennyien, de a féltelkesek nagy része is, az ökör mellett lovat is tart. Aminek különösen kedvez a Pest–Eger úton való két állomásig, a Gödöllőig és Gyöngyösig való postajárat. Még a negyedtelkes gazda is, sőt az egyszerű zsellér is tart lovat.”
Ha nem Horváth püspök úr fordította volna le ezeket a sorokat, csóválhatnánk a fejünket, meny-nyire túloz egy konzervatív francia, ám a korabeli börtönbefogadási naplókat nézegetve megenyhülünk: van ló bőviben, hiszen a tömlöcök és áristomok tele voltak lótolvajokkal. Aztán ahhoz a passzushoz, hogy itt a jobbágyok „meg vannak védve az uzsorások csapdáitól, kik Nyugat előre nem látó birtokosaira nézve a romlás állandó okai ott, ahol a hűbéri intézményeket eltörölték”, lábjegyzetben hozzáteszi: „Ítéletét a szabaddá tett kis- és középbirtokoknak nálunk végbement pusztulás teljesen igazolja.” Az időpont 1855., hét évvel a forradalom után. Volt jobbágy és volt nemes egyaránt kiszolgáltatott.
Az uzsorás elsősorban ott tud aratni, ahol nagy a hitelhiány és a szellemi elmaradottság. A Bach-érától lesz a korcsmáros az uzsorás jellegzetes alakja. A bankár pedig az osztrák államadósságok áttestálásával a nemzeti érdeken alapuló modernizálás lassítója. Ugyanakkor egyik is, másik is részt vesz a nyolcvanas, kilencvenes évek nagy millenniumi felvirágzásában, eljátszva Shylock után a mecénási szerepet is. Mindenesetre úgy tűnik, hogy első polgárosodásunk alkalmával mind a modernizálást meghirdető állam, mind hitelezői sikeresebben vették a kihívásokat, mint az 1989 utáni második polgárosodás főbb szereplői. Ha a történeti idő mai felgyorsulását tekintjük, alaposan el vannak maradva. Igaz, más szemmel kell néznünk őket. Például Bokros Lajoséval. Egy 1989 szeptemberében, a Világ számára adott interjúról van szó. „Ami most megy végbe Magyarországon – mondta akkor a Nemzeti Bank élén –, az a legrosszabb múltra emlékeztet. A török szpáhi birtokokra. Rosszabb, mint a kapitalizmus. Ott a tőke révén lehet befolyást szerezni, itt meg a befolyással tőkét.” Mintha gazdasági és állami létünket még ma, másfél évtized múltán is a „spontán privatizáció” törökös harácsszelleme lengené be, bokrosi megfogalmazásban…