A magyar szocialista politikusokkal és értelmiségi segítőikkel az a bajom, hogy erkölcsi és intellektuális értelemben kiüresedettek. Mint a nyáron kanállal kivájt dinnyehéj, kongó, tartalom nélküli felszínek. A szocialista gondolkodás meghatározó sajátossága, hogy a sokszínű társadalmi valóságot osztálykategóriák segítségével igyekszik megragadni, leegyszerűsíteni. A marxi eszme kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra osztja fel a társadalmakat, s a szocialista politika céljaként a kizsákmányoltak osztályérdekeinek megfogalmazását, képviseletét és érvényre juttatását tűzi ki. Az ipari kapitalizmus időszakában a szocialisták vagy kommunisták feladata, a tanítás szerint, a munkásosztály helyzetének javítása, távlatosan az osztály nélküli társadalom megteremtése lett volna. Tisztában vagyok azzal, hogy ez köztudott, de nekem tevékenykedésükből mégis az világlik ki, hogy a mai magyar szocialista politikusok hagyományuk lényegével nemigen vannak tisztában, vagy ha tisztában vannak is, akkor sem jelenik meg működésükben irányadóként. A magyar szocialisták nem reflektálnak hagyományaikra, történeti tudatuk meglehetősen alacsony fordulatszámon működik, s képtelennek tűnnek az ősforrások tanításait megújulva újraértelmezni. Bajaik gyökere ide fúródik, ám intellektuális kudarcuk nemzeti kudarc is egyben, hisz itt vannak, itt voltak, s itt is maradnak velünk. Sorsközösségben élünk.
A kelet-európai és azon belül a magyar szocialista gondolkodás alapfogalma a modernizáció. Amikor a szocialisták nemzeti programot, nemzeti jövőképet fogalmaznak meg, akkor elsősorban nyugatosítani szeretnének, nyugati társadalomszervezési mintákat kívánnának Magyarországon meghonosítani. Felzárkózást hirdetnek, a perifériális nyomorúság megszüntetését a centrumból szolgai módon átvett sablonok működésétől várnák. A mai szocialista gondolkodástól meglehetősen idegen a nemzeti hagyományok feltárása, megértése, a társadalomszerveződés nemzeti sajátosságainak tudomásul vétele és erőforrásként történő értékelése. Nem azért, mintha különösebben gonoszok lennének, hanem mert meggyőződésük, hogy nemigen van olyan nemzeti hagyomány, ami ne szorulna kiigazításra vagy éppen megszüntetésre. Modernizációs eszméjük erősebb, mint a marxi szocializmus hagyománya, vagyis jobban hisznek a periféria modernizálásának megvalósíthatóságában, mint az osztályok közti különbségek csökkenthetőségében. Lényegét tekintve így a szocialista párt nem munkáspárt, és nem a szegényebb néprétegek pártja, hanem a magyar modernizátorok érdek- és eszmeközössége.
Napjainkban a modernizáció elsősorban gazdasági liberalizációt, államtalanítást és piacnyitást (egyszóval globalizálást), illetve az Európai Unió szabályainak kritikátlan átvételét jelenti. Fontos látnunk, hogy a globalizálás és az európaizálás eszméje külföldről származik ugyan, ám modernizációs jellegű átértelmezésük és ezzel egy periférikus ország nemzeti programjává emelésük magyar találmány. Hogy a modernizáció mennyire belső magyar használatú politikai fogalom, azt jól mutatja, hogy az EU dokumentumaiban szinte meg sem jelenik.
A modernizáció programjának képviselője a késő kádári technokrácia. A ma 45–60 év közötti, hajdanán az állampárti apparátusban dolgozó technokraták a nyolcvanas évek közepétől sorra foglalták el a gazdaság és politika vezető pozícióit, a rendszerváltozás, egy speciális olvasatban, e csoport művének számít. Lehet, hogy a politikai főhatalom időről időre kikerült a kezükből, ám ez a közös szakmai-politikai háttérrel, hasonló vágyakkal, hasonló habitusokkal rendelkező csoport mindennél nagyobb befolyást gyakorolt az 1990 utáni átalakításra. A mai Magyarország, némi sikereivel és súlyos társadalmi problémáival, elsősorban ennek a csoportnak a műve, teljesítménye és felelőssége. Kétségtelen, a csoport legtöbb tagja a rendszerváltozás győzteseként került ki a kilencvenes évekből, jelentős vagyonok halmozódtak fel kezükben, s a Magyarországon befektető külföldi nagyvállalatok irányító posztjainak többségét is ők töltik be. Kormányozni ellenükre hosszabb távon nem lehetett.
A késő kádári technokrácia hatalomra jutása és hatalomban maradása nemzeti szempontokból szemlélve nem feltétlenül rossz, hiszen a nyugati biztonsági, gazdasági és politikai rendszerekhez történő csatlakozásunk nem lett volna elérhető e kelet-európai öszszehasonlításban jól felkészült, kétségtelenül igazgatási szakértelemmel rendelkező csoport nélkül. Ennek ellenére a 2002 utáni magyarországi fejlemények világosan megmutatták, hogy majd’ 20 éves tündöklés után a késő kádári technokraták fölött eljárt az idő, bukásuk, legalábbis az általuk képviselt eszmék eltűnése már-már elkerülhetetlen. A Medgyessy-kabinet működése ma már amolyan technokrata utóvédharcnak tekinthető.
De akkor mitől szocialisták a magyar szocialisták? A marxi hagyományok szemüvegén szemlélve nem soktól. Talán leginkább retorikájukban, mint a nyelvi szörnyszülött szegénységpártiságban meg a szociális érzékenységben. Néhány szimbolikus intézkedés (családi pótlék felemelése) kivételével modernizációjuk növelte a társadalmi különbségeket, megszüntette a kádári magyar munkásosztályt, etnicizálta a társadalmi mikrokonfliktusokat. A mostani szlovákiai cigányfelkelések szépen mutatják, hogy milyen mély szakadék tátong a kelet-közép-európai társadalmak alsó és középső néposztályai között, s hogy mily mértékű az elkeseredettség a társadalom peremére sodortak körében. Persze ma Szlovákia húszszázalékos adókulcsával a befektetők vágyálma, ám a közkiadások drasztikus megkurtítása szegénylázadásokhoz vezetett.
A szegénységretorikára a magyar szocialistáknak ma azért van szükségük, hogy a pesti értelmiség szociálisan érzékeny baloldali részét ne veszítsék el támogatóik táborából, azok a toll fegyverével ne forduljanak ellenük, hanem támogatásukkal legitimálják és ezzel elnyújtsák a késő kádári technokrácia politikai hattyúdalát.
A mai szocialista útkeresés nem a Köztársaság tér teremlabirintusában folyik, hanem az avantgárd pesti értelmiség szalonjaiban. Itt vitatkoznak a marxi hagyományok újraértelmezéséről, itt foglalkoznak a globalizáció kihívásaival, és itt tervezgetnek egy utópisztikus, világméretű és a világot megváltó újszocialista jövőt. Talán mosolygunk ezeken a cigarettafüstben ülő, szemüket Párizsra vető embereken, de őszinte hitük nem kérdőjelezhető meg. Eszméik a magyar szocialisták táborában mégis visszhangtalanok maradnak, megjelenni csak a Népszabadság egy-egy hét végi számában tudnak, szellemi pezsgést a szalonok határain kívül nem váltanak ki. Mert a mai szocialista való világ szürke, gondolattalan és kimerült. Üres. A baloldal azért nem tud kormányozni, mert nincsenek határozott kollektív elképzelései arról, hogy milyen országban szeretnének élni, s ez azért van, mert arról sem világos az elképzelésük, hogy ők maguk micsodák, kicsodák. A jobboldalon ezzel szemben világosan körvonalazódik egy olyan új ideológia, ami konzisztens válasznak tekinthető a XX. századi magyar tragikus múlt és a globalizáció teremtette nemzeti helyzetre. A baloldalon nincs szellemi pezsgés, szürke unalom van meg álintellektuális vállalkozók szabad nosztalgiagarázdálkodása. Ennyire telik ma a szocialista eszmetermelők szellemi kapacitásaiból.
Medgyessy Péter mára ikonná vált, kezében kis sárga papirossal, amiről akadozva olvassa fel a szövegírók által papírra álmodott, gondolattalan PR-szörnyűségeket. Medgyessy egy erős és hajdanán nagy teljesítményekre képes elitcsoport kudarcát, kiüresedését szimbolizálja.
Politológiai közhely, hogy a szocialisták mélyen beágyazottak a társadalomba, mindent átszövő hálózatokkal rendelkeznek, s a legtöbb társadalmi törekvést képesek integrálni. A helyzet azonban változóban van, mert a mai szocialista pártelit kiútkeresésében szép lassan kiágyazódik, osztályérdekeket egyre kevésbé akar megjeleníteni (jó szocialisták, hány olvasókört hoztatok létre az elmúlt évtizedben, hány dalárdát alapítottatok, hány szövetkezetet szerveztetek?), s igazi médiapárttá kívánja az MSZP-t átváltoztatni. Ez épp az ellenkezője annak, amit a jobboldal tesz.
Miniszterelnökünk a minap azzal dicsekedett, hogy parlamenti beszéde után felhívta őt a neves szociológus, s megdicsérte, mert magyar kormányfőtől ilyen szegénységpárti beszédet még nem hallott. Sóhajtottam magamban, aztán kikapcsoltam a rádiót.
A szerző társadalomkutató
origo.hu
Meghalt Jelenits István
