A nemzeti egység nem szóból lesz, hanem tettből

Csábzengzeteket dudorász a magyari fülekbe a miniszterelnök a nemzeti egységről. Hogy azt most már végképp helyre kell állítani, például közös EU-listával és hasonlókkal, vagy anélkül, de bármiképp. A viszálykodásba fáradt polgárok közül sokan fölkapták a fejüket: no igen, ez kell nekünk. Lám, Rosner úr jobb tanácsokat ad a kormányfőnek, mint elődje, Werber úr.
A kérdés az, hogy lehetséges-e pillanatnyilag az, ami egyébként kívánatos.
A család egységének fönntartását például reményteljesnek tekinthetjük akkor, ha a rokonság egy része cukorral eszi a káposztás kockát, másika borssal. Ki-ki a maga ízlése szerint, azt szór tésztájára, amit akar. Az egység akkor kezdene bomladozni, amikor a cukrosok elkezdenék édesíteni a borsosok ételét, azok meg jól visszaborsoznának a másik térfélre. Nos, a kormányzás azzal jár, például a Cukorpárt győzelme esetén, hogy esetleg a borsosok is édesen kapják a tésztájukat. Ennyit még valahogy le lehetne nyelni, hanem az is előfordulhat, hogy az ellentétek kiterjednek az ebédlőasztalon túlra. Például Cukorpapa vagy Cukormama a hitvesi ágyat nyitott fórumnak tekinti, a család pénzén heroint vesz magának, a gyerekeknek pedig nem ad enni. Vajon a ház békéje helyreállítható-e ezeknek az állapotoknak a fönntartása mellett? Valami hasonló történik a magyar politikában. A Borspárt kormányzati idején például bevezették a diákhitelt, a lakásépítési kedvezményeket a népességfogyás megállításának reményében, a Széchenyi-tervet a honi vállalatok támogatására. A közbeszerzési pályázatok kiírásánál előnyben részesítették a hazai jelentkezőket, bevezették a magyarigazolványt a határon túliaknak, s kedvezményeket kapcsoltak hozzá. És így tovább. A rendelkezések hosszú sorából éppen csak példálózva kiemelt lépések mind a magyarság erejének gyarapítását szolgálták, ilyen módon a nemzeti egységet.
A választási kampányban cukrosék mindezt pártfogólag emlegették, sőt a továbbfejlesztésre adták becsszavukat, majd az első közbeszerzési pályázataikat, például az autópálya-építésit úgy írták ki, hogy azon bennszülött ne nyerhessen. A Széchenyi-tervet elsorvasztották, a diákhitel és a lakástámogatás kamatait megemelték, utóbbit más módon is visszanyesték. A státustörvény kedvezményeit elolvasztották – elébe menve az utódállamok soviniszta követeléseinek. Friss példa: kitiltották Romániából Bayer Zsolt magyar érzelmű újságírót. A cukros külügy, élén a miniszterrel, azonnal a szekus időket idéző intézkedés csahosává szegődött. Noha maga is tudta, hogy a kitiltás még a zavaros román jogrend szerint is törvénytelen. Folytatta ezzel a kádárizmus magyarellenes hagyományait.
Cukrosék az EU-választás közös listaállításával kapcsolatban azt szirupozták, hogy így végre összefoghatna kormánypárt és ellenzék; egyék a magyar cukros-borsos cvekedlit. Hanem éppen e javaslat előestéjén nevezték ki a magyar EU-főtisztviselőket. Borsék akkor szóvá tették, hogy őket a dologról meg sem kérdezték – megsértve ezzel a külügyekben, elvileg, eddig fönnállott közmegegyezést. Cukrosék durván leintették őket: mi közötök hozzá? Pedig bizony EU-ügyben akkor kellett volna nemzeti egységet kovácsolni ékverés helyett.
Summa summarum, a nemzeti egység nem szóból lesz, hanem tettből. A kormányfőnek például haladéktalanul meg kellene tanulnia magyarul, hiszen ez a nyelv fejezi ki az itt élők egységét, utána pedig rá kellene szánnia magát a nemzet valódi érdekeinek szolgálatára. Ilyeténképpen tényleg a nemzeti egység szolgájává lehetne. Persze nem sokáig. Pártja és szövetségese azonnal elcsapná tiltott magyarbarátság miatt. Még föl is jelentené a nemzetközi fórumokon mint sovinisztát és persze antiszemitát.

A szerző író