A szocialisták gyógyíthatatlan pánikbetegsége

Félnek a hazai szocialisták. Az európai nyilvánosságtól és ellenőrizhetőségtől félnek. Magyarország közviszonyai ugyanis maholnap az európai uniós szabályokhoz igazodnak. Világosságra kell lépnie minden közszereplőnek. A szocialistáknak fel kell adniuk hosszú évtizedek rejtett ügyintézéseit és megtévesztő viselkedését. Ettől esnek pánikba.
Most már például nemzeti képviselet és európaiság dolgában is a tények kapnak szerepet. Egy-egy nemzet természetes politikai tagoltsága vagy természetellenes megosztottsága az európai újraegyesülésben széles körre tartozik. A túlzott nemzeti megosztottság a közös biztonságot veszélyezteti. Kormányzatnak és ellenzéknek ezért egyaránt felelősséget kell vállalnia. Nálunk bizony mély politikai és szellemi megosztottság érvényesül. Ez tény. Az okok és a felelősök feltárása azonban máig elmaradt. Ennek a tényeit éppenséggel az okok és a felelősök ismerői, a hazai szocialisták leplezték el és másították meg. Ezek a tények aztán akár holnap napvilágra bukkanhatnak. A nemzeti megosztottság oka és felelőssége pedig ugyebár európai biztonsági kérdésnek számít. Ebben nincs mellébeszélés.
Itt tartunk, 2004 tavaszán. A hazai szocialisták most még egy utolsó kísérlettel próbálkoznak. Nemzeti egyetértést, összefogást, egységet, holmi népfrontos képviseletet hirdetnek. Maguk sem tudják pontosan, melyik miben áll. Nem is törődnek vele. Az a fontos, hogy saját alkalmasságukat és örökös európaiságukat bizonygassák. Görcsösen hisznek még mindig a megtévesztés sikerében. Előre menekülnének.
De mitől is félnek ezek a szocialista pártvezetők, kormánytagok, diplomaták, véleményformálók? Európai támaszaik és itthoni kiváltságaik elvesztésétől félnek. Ezek a támaszok és kiváltságok kölcsönhatásban állnak egymással. Ha az egyik meginog, a másik is dől. A hazai szocialisták ennek a hatalmi alapzatnak a megtartásáért mindent feláldoznának. Korábban a megszerzéséért is feláldoztak mindent. Most majd persze erre is fény derül. Így bontakozhat ki egyébként a rendszerváltozás hiteles története.
Európa nyugati fele reménykedve és aggódva várta a keleti országok szabadulását a kommunista birodalom karmaiból. Az új demokráciák leendő politikai és szellemi erőit akkor még nem ismerhették. Ha gazdasági és szakmai befektetéseik védelmére biztosítékot kerestek, egyedül a létező hatalmi csoportokhoz folyamodhattak. Esetünkben az 1980-as évek hazai szocialista érdekcsoportjai maguk kínálkoztak erre a szerepre. Kapva kaptak az alkalmon, hogy kiváltságaikat új körülmények között új kapcsolatokkal megőrizhessék. A pillanatnyi alkuval mindkét fél jól járt.
Bizonyos hazai szocialista érdekcsoportok azonban nem elégedtek meg ennyivel. Minden addigi kiváltságuk átmentését tűzték ki célul. Tudták, hogy ezt a leendő többpártrendszer vetélkedő erőinek rovására érhetik el. Demokratikus módon erre nem mutatkozott esély. Jól felmérték azonban, hogy Nyugat-Európa eleve semlegesíteni szeretné a nemzeti függetlenségbe kapaszkodó ilyen-olyan fundamentalistákat, rasszistákat, idegengyűlölőket. Az 1980-as évek hazai szocialistái tehát erre játszottak. A keleti birodalom forrásainak elapadása után a nyugati tőkebefektetők bizalmáért amúgy is életre-halálra küzdöttek. Ezért minden árat megadtak.
Itthon és külföldön a politika, a diplomácia, a véleményformálás eszközeivel ők rendelkeztek. Kíméletlenül és gátlástalanul visszaéltek ezzel. Amikor megalakult az első magyar nyilvános független szellemi és mozgalmi műhely, a pártállam hatalmi csoportjai nyomban megtévesztő vészjeleket küldtek kifelé. Az MDF 1987. szeptemberi nyilatkozatát gyorsan szélsőségesen nacionalistának, antiszemitának, idegengyűlölőnek minősítették. Idézzük csak fel a lakiteleki program alapelvét: „Ezt a fórumot a résztvevők nyitottnak képzelik, egyszerre demokratikusnak és nemzeti szelleműnek.” A hatalomvágyó pártállami szocialista érdekcsoportok aztán a nemzeti szellemű kifejezésre építették egész megtévesztő stratégiájukat. A nemzeti szellemet határrevíziós, hungarista, fasiszta, Nyugat-ellenes törekvésekkel azonosították. Egyenes út vezetett az 1988-as Grósz-beszédben a „fehérterrortól” való félelemig, az 1990-es „keresztény kurzus” és az 1991-es „délszláv felfegyverzés” vádjáig és tovább.
Konzervatív és kereszténydemokrata oldalon 1987 óta napjainkig egyetlen szélsőséges politikai tett vagy kezdeményezés nem jelent meg. Szélsőségig fajult viszont a pártállami eredetű szocialista érdekcsoportok folyamatos megtévesztő vádaskodása. Bizonyító tényt persze erre nem találhattak, és nem találhatnak. A vádaskodás politikai és szellemi főszereplőinek hitelességéről pedig ne is beszéljünk. Csak a szándékuk kétségtelen.
Legutóbb a szocialista párt elnöke, illetve 1990 utáni első és második miniszterelnöke lépett színre. Megint a nemzet megosztásával vádolták a konzervatív és kereszténydemokrata oldal vezetőit és híveit. Ez a három szocialista politikus azonban sok elvtársával egyetemben a kommunista pártállam felső döntéshozó köreinek folytonosságát képviseli 1956–57 óta. Kik is vettek hát részt évtizedekig a nemzet megosztásában, szellemi és politikai önrendelkezésének erőszakos elfojtásában? Kikre is száll hát vissza a mai megosztottság eredetének felelőssége? Kiknek is kellene és illene hát a megtévesztő vádaskodás helyett félreállni a nemzeti megosztottság természetes gyógyulásának útjából? Válaszért forduljunk a tényekhez. A tények egyértelműen válaszolnak.
No és nem éppenséggel ezen tények európai nyilvánosságától félnek a hazai szocialisták? Nem ezért menekülnének most is előre? Kipróbált kényszerpálya számukra az ilyen előre menekülés. Európa azonban a kommunista birodalom bukásának tapasztalatai alapján most már új korszakot kezd, új útra tér, biztonságát új módon védi. Az Európai Unió államfői és kormányfői már 2001-ben kijelentették: „Európa az egyesülés küszöbén áll. Véglegesen lezárja ezzel történetének egyik legsötétebb korszakát, a megosztottságot.” Majd az Európai Parlament többségi ereje, az Európai Néppárt 2004 elején javaslatot tett az egykori kommunista pártállamok csatlakozásának politikai feltételére. Kiindulásuk az, hogy „A nácizmus veresége a második világháborúban lehetővé tette, hogy bűneit kivizsgálják és elítéljék, a bűnösöket bíróság elé állítsák. A kommunizmus összeomlott, de hasonló elítélés nem követte.” A javaslat következtetései Európa 1945–46 utáni megosztásának felelősségét és felelőseit érintik. A szálak ezen a ponton fonódnak össze.
Előre menekülni többé nem lehet és nem érdemes. A hazai szocialisták már hiába vádolják a konzervatív és kereszténydemokrata oldalt a nemzet megosztásával. Ezt a vádat a tények ellenük fordítják vissza. Ha pedig az érintett szocialista pártelnök, első és második miniszterelnök nemzeti egyetértést, összefogást, egységet, kalákát hirdet ország-világ előtt, legalább ne feledkezzen el a korábbi jogfosztottak és kirekesztettek jóvátételéről. Saját érdekcsoportjaik gazdasági és intézményi kiváltságának ellensúlyozásáról van szó. Ez a kiváltság a nemzet erőszakos megosztásából eredt, és napjainkban is a nemzet megosztását gerjeszti. Az önkorlátozás és az ellensúlyozási esély tényei ezen a téren valóban európai magatartást tanúsítanának.
Igen, nemzeti megosztottság és európaiság, megtévesztő vádaskodás és felelősség dolgában elérkezett a tisztázás ideje. Beszéljenek a tények. De hiszen ezek a tények már beszédbe is fogtak. Egyeseket ijeszt, másokat biztat ez a beszéd.

A szerző az MDF alapító tagja