Az ígérgetés politikája és a konfliktusok

A tárgy eufemisztikus körülírásának oka az, hogy a szerző valóban nem tudja, minek nevezze az eseményeket. Az első ugyanis, ami tanulságként levonható, hogy a hírek mértéktelenül felnagyították, túldramatizálták a történteket. Ha hinni lehet a magyar sajtó Vladimír Palko szlovák belügyminiszterre hivatkozó adatainak, akkor az események során eltulajdonított áruk összértéke ötszázezer korona. Ha ezt összevetjük az éhséglázadás hatásvadász módon kiválogatott képeivel és híreivel, nem tudjuk, hogy mit gondoljunk. Anélkül, hogy a törvénytelen cselekedeteket mentegetném, megjegyzem, hogy ha egy átlagos fehérgalléros bűnöző akár Szlovákiában, akár nálunk havonta csak ennyit kaszálna áfa-, adó- és egyéb trükkökkel, panaszkodna, hogy nem megy a bolt. Ha a Szlovákiát és Magyarországot a kisebbségi kérdés kezelésére gyakran kioktató régi EU-tagállamok némelyikében előforduló etnikai zavargásokat, gettólázadásokat nézzük, akkor egy felborított és meggyújtott autó a sok közül egymagában nagyobb értékű. Helyesebb tehát inkább engedély nélküli utcai demonstrációkról, zavargásokról beszélni, amelyek szükségképpen együtt járnak randalírozással, garázdasággal, esetenként lopással, jóval szerényebb mértékben, mint az Londonban vagy Los Angelesben történt. Hiába: kis nép, kis lázadás.
A kommentárok többsége azt firtatta, hogy hasonló események előfordulhatnak-e Magyarországon. Felelős cigány vezetők szerint nem. A vitathatatlan szaktekintély, Bíró András szerint hasonló éhséglázadás Magyarországon is előfordulhat. Szerény véleményem és hosszú tapasztalatom szerint lehetséges, de nem valószínű. Magyarországon minden tekintetben jobb a helyzet. Bíró Andrást idézve: „A magyarországi romák nehéz helyzete valósággal paradicsominak tűnik a szlovákiai cigányokéhoz képest” (Népszabadság, 1997. október 29.). Ez ugyan túlzás, de az elmondható, hogy Magyarországon annyival jobb a helyzet, amennyivel több anyagi és szellemi energiát ruháztunk be a cigányok társadalmi hátrányainak kiegyenlítésére. Őszintén meg kell azt is mondani, hogy a Kádár-korszak 1961-ben kezdődő cigányprogramjai fogyatékosságuk mellett maradandóan pozitív eredményt is hoztak. Elég, ha a cigány férfiak között a 80-as években csaknem teljes foglalkoztatottságra emlékszünk. A történelmi hűség kedvéért emlékeztetek arra, hogy a cigányság felemelkedését célzó kormányzati programok nem a rendszerváltozással szakadtak meg, hanem évekkel előtte. Csődbe ment a cigányokat nagy számban foglalkoztató állami építőipar, a bányászat, a kohászat. A munkanélküliség már ezzel drámaian emelkedett. 1988-ban már nem finanszírozta a költségvetés a cigánytelep-felszámolási programot, és megszüntették az államigazgatás cigány ügyekkel foglalkozó szervezetét is. Többek között ezért is pontatlan az a közkeletű értékelés, hogy a cigányság a rendszerváltozás legnagyobb vesztese, egyrészt azért, mert korrektebb lenne az államszocializmus csődjének veszteséről beszélni, másrészt azért, mert volt ott más nagy vesztes is. A Kádár-korszak cigánypolitikája mindenesetre nem követte el azt az őrültséget, hogy öt-, tíz-, húszezres cigány tömeget sokemeletes városi tömeglakásokba kényszerítsen, mint tették azt szlovák szomszédaink. Eltérő mentalitású, hagyományú kisebb falusi cigány közösségek megfontolatlan öszszetelepítése így is okozott és okoz máig is érezhető problémát, de nem a Szlovákiában tapasztalható mértékben. A civilizációs és kulturális eltérések okozta gondokon túl a lakótelepi életmód drága – vagy az állam folyamatos veszteségpótlását, vagy relatíve magas, legalább alsó középosztálybeli rendszeres jövedelmi viszonyokat feltételez. A privatizált közművek új tulajdonosaitól nem várható el, hogy ingyen szolgáltassanak fűtést, villanyt és vizet. Az így kialakuló krízist a magyar falvak Dankó utcáinak lakói minden problémájuk ellenére nagyobb sikerrel, emberhez méltóbb körülmények között vészelik át, mint szlovákiai sorstársaik a tönkrement lakótelepeken. Jobbak a foglalkoztatási lehetőségek, részben a szabad munkaerőpiacon, részben a védett foglalkoztatási programok vagy a közhasznú munka keretében. Akad megélhetés a szürkezónában, az illegális munkaerőpiacon is. A helyzet persze korántsem megnyugtató.
A magyar foglalkoztatási politikának is örök gondja, hogy a szociális segély és a minimálbér közötti csekély különbség nem ösztönöz munkavállalásra. Magyarország erre néhány éve a minimálbér nagyarányú megemelésével, Szlovákia a szociális ellátás drasztikus megkurtításával reagált. A készpénzsegélyhírek szerint tizedrészére csökkentése egyik napról a másikra olyan elhibázott sokkterápia, amely előre láthatóan idézte elő az eseményeket. Magyarországon a kisebbségi vélemény kifejtésének, a hatóságokkal való kommunikációnak, az érdekérvényesítésnek kidolgozottabb csatornái vannak, mint Szlovákiában. Az önkormányzati rendszerben és a civil szervezetekben kinevelődött a cigányság helyi és országos vezető rétege. A közös helyi problémákba betekintést nyerő, döntéshozatalba bevont helyi cigány vezetők felelősen képesek politizálni. Jobb a kormányzati kommunikáció, a döntéshozatal nyilvánossága nagyobb, ami a közbizalmat erősíti, és kisebb teret enged a köznapi demagógiának és populizmusnak. A szlovákiai cigányok azzal vádolják a kisebbségi ügyekért felelős miniszterelnök-helyettest és a cigány ügyeket irányító munkatársát, hogy rosszul használták fel vagy egyenesen ellopták az EU-tól jövő sok pénzt. Magyarországon is vannak, akik úgy gondolják, hogy csak az a cigányokra szánt pénz, amelyet egyenesen az ő markukba tesznek bele, és az, amelyet olyan programok finanszírozására fordítanak, amelyekben ők nem érdekeltek vagy amelyeket nem látnak át, az vagy hiábavalóságokra elpocsékolt, vagy mások által ellopott pénz. De amíg az események kapcsán meginterjúvolt szlovákiai cigányok egybehangzóan ezt a nótát fújták, addig Magyarországon nem ez a jellemző.
Nyilvánvaló, hogy a zavargások senkinek nem használtak, nem szolgálják azok érdekét sem, akik az utcákra mentek. A magyarországi cigányok jobban felismerik saját érdeküket, és tudják, hogy ez az út járhatatlan.
Az Európai Unióban ez idő tájt biztos lázasan értékelik az eseményeket, és készülnek az intők Szlovákia számára. Mindentudó eurobürokraták, akik életükben cigánnyal csak mint polgárjogi harcossal találkoztak, kioktatnak majd bennünket. A sok tanács és kritika mellé kevés pénz is kerül. Foglalkoztatási programokra és regionális fejlesztésre kevesebb, kétes értékű kutatásokra és antidiszkriminációs programokra, konfliktuskezelésre több – ez utóbbi bizonyos szótárakban a konfliktusok növelését jelenti. Cikkek jelennek meg drámai képekkel, amelyek a cigányok Nyugatra vándorlásának rémével riogatnak. Amíg magyar és szlovák állampolgárok hosszú évekig havat lapátolni sem mehetnek Nyugatra, addig saját kisebbségi, köztük roma problémáikat megoldani nem tudó államok polgárai Budapesten és Pozsonyban euróban számított fizetésért oktatgatnak bennünket az emberi jogokra. Ilyen a világ.
Magyarország a cigányság integrációja dolgában jobban áll, mint szomszédai. Ez az előny azonban viszonylagos, és nem örök időkre garantált. Még a helyzet puszta fenntartásához is erőfeszítésre van szükség. Nincs olyan jó helyzet, amelyet el ne lehetne rontani. Ennyiben igazuk van azoknak, akik borúlátóan ítélve meg a helyzetet hasonló eseményeket Magyarországon is lehetségesnek tartanak. Az állampolgári elégedettség-elégedetlenség relatív fogalom. Sok esetben a viszonylag jobb helyzetűek elégedetlenebbek, mert számukra nyílik perspektíva még jobb helyzetbe jutni, és ha ez nem sikerül, hatékonyabban tudnak elégedetlenségüknek hangot adni, mint a mély szegénységben élők. Ezért nagy a cigány és nem cigány politikusok felelőssége. Beválthatatlan és beváltható, de beváltatlan ígérgetések csak a konfliktushoz visznek közelebb.

A szerző szociológus, a Kisebbségi Hivatal
volt elnöke