Egy következmények nélküli ország

Engedjék meg, hogy szubjektív megjegyzéssel kezdjem: 2003 őszén, amikor először felvetettem a gondolatot, hogy előre hozott választásokat kellene tartani hazánkban, magam is legfeljebb 50 százalékos esélyt adtam ennek megvalósulására. Most, 2004 márciusában, az utóbbi hetek belpolitikai eseményei fényében azt állítom, hogy jóval közelebb kerültünk ehhez a megoldáshoz.
Ennek elsődleges oka pedig az, hogy a tavaly ősszel – a kormánnyal kapcsolatban – felmerülő problémák egyáltalán nem oldódtak meg, sőt azt látjuk, hogy a Medgyessy nevével fémjelzett kormány egyre szétesettebb, egyre tehetetlenebb és egyre vergődőbb. Fél év alatt nemhogy kiutat találtak volna belső gondjaikból, ellenkezőleg, még jobban elmerültek azokban. S ami nagyon nagy változás az előző hetekben – s ezt nagyon-nagyon vegyük észre –, hogy ma már a legkülönfélébb politikai és közéleti erők előtt is elvesztette maradék tekintélyét is a kormány. Szívemnek nagyon kedves – mert a demokráciát erősíti – az a jelenség, hogy egyre többen a lehető legnagyobb bátorsággal kritizálják a hatalmon lévőket, a minisztereket, a pártvezetőket s nem utolsósorban a miniszterelnököt.
Közel jutottunk annak a lehetőségéhez, hogy lassacskán megszabaduljunk a Kádár-korszaktól örökölt, bennünk maradt óvatosságtól, félelemtől, sokszor gyávaságtól. Attól a ma már alaptalan érzülettől, hogy ha már teljesen nyilvánvalóan ostobaságokat beszélnek a hatalom emberei, ha már teljesen nyilvánvalóan hazudnak, ha már teljesen nyilvánvalóan nem értenek ahhoz, amiről beszélnek, akkor is még mindig félünk ennek hangot adni, mert még mindig tartunk attól, hogy valami bajunk eshet. Nos, vegyük végre észre: már korántsem olyan erősek, olyan magabiztosak, mint voltak mondjuk egy évvel ezelőtt. Vegyük észre, hogy a hatalmon lévők elbizonytalanodtak abban, hogy egyáltalán bármilyen komoly társadalmi problémát (lásd például a nagy elosztórendszerek vergődését) meg tudnának oldani, s hogy egyáltalán bármilyen példát tudnának mutatni az állampolgároknak. A következő hónapok, sőt ez az esztendő tehát az állampolgári virtus feléledésének az éve lehet, ami nélkül valóban nincs semmilyen demokrácia.
De ebben a cikkben nem az előre hozott választások lélektani feltételeivel és fontosságával szeretnék foglalkozni – erről talán majd legközelebb. Most azt vegyük sorra, hogy miért kerültünk közelebb ehhez a lehetőséghez.
Háromféle válság alakult ki párhuzamosan, egymást mintegy erősítve: a miniszterelnök alkalmasságának megkérdőjeleződése, a mögötte álló többségi politikai erő vergődése és legújabban a kormányon belüli koalíciós válság. Ezek a tényezők egyenként is komoly feszültséget okoznak, ám ha – mint most – már együtt, egyszerre jelentkeznek, akkor egyértelműen belpolitikai válságról beszélhetünk.
Vegyük az elsőt. Medgyessy Péter miniszterelnök az évértékelő beszédével elindította a lavinát. Nem kívánok kitérni még egyszer közjogi javaslatainak bírálatára, hiszen korábbi írásomban ezt részletesen megtettem. Az igazi kérdés ezek után az volt, hogy képes lesz-e időben visszalépni egyfelől képtelen, másfelől megalapozatlan javaslataitól. Erre nem volt képes, ellenkezőleg, tovább ment a lenini úton. (Talán olvasta Marosán György nagy ívű munkáját, amelynek címe: Az úton végig kell menni.) Második aktusként már két javaslatát, a köztársasági elnök közvetlen választását és a kisebb parlamentet népszavazás útján próbálta volna legitimálni, ráadásul éppen június 13-án, az európai parlamenti választással egy napon. Szomorú, hogy e javaslatának alkotmányos feltételeit sem vizsgálta meg, csak haladt büszkén tovább a – valójában nem lenini, hanem – rosneri, silbersteini populista úton.
De ez sem volt elég a „magára találó” – vagyis inkább amerikai tanácsadókra találó – miniszterelnöknek. Harmadik trükkjeként Orbán Viktort csalta tőrbe: az előzetes megbeszéléseket felrúgva a nyilvánosság elé citálta beszélgetésüket. Ezzel pedig csak annyi probléma volt, hogy egyfelől Medgyessy magánemberként végtelenül udvariatlannak bizonyult, másfelől új témákat vetett fel, amit valamirevaló politikus nem tehet meg politikai partnerével szemben, ezt még a nyeretlen kétéves politikusok is tudják. Medgyessy egy ilyen húzása után Európában azonnal szalonképtelennek bizonyulna, Magyarországon viszont bizonyos elemzők és újságírók csak addig képesek eljutni, hogy Medgyessy „magához ragadta a kezdeményezést”. (Hát igen, annak idején Sztálin is magához ragadta a kezdeményezést, de ugye azért annyira ájultan talán mégsem imádjuk? Na persze, Medgyessy az más… Több figyelmet a formáról a tartalomra, ha lehetséges.)
Ám ne reménykedjünk, mert kedvenc miniszterelnökünk még most sem állt meg, sőt gázt adott. (Talán olvasta Gorbacsov könyvét is, amelynek címe: Tovább, tovább!) Negyedik ötlete legutóbb az volt, hogy jöjjön létre egy afféle gazdasági és szociális tanács, amelynek döntései kötelezők lesznek a kormány számára. Mindenható vének tanácsa, teljhatalommal? Vagy a második kamara Medgyessy-féle, tarthatatlan torzszülötte? Mindegy is, tény: utóbbi javaslatával a miniszterelnök már egészen komolyan veszélyeztetni kezdte a magyar demokratikus berendezkedést, az eleddig többé-kevésbé jól teljesítő jogállamunkat – ám az az igazi baj, hogy ennek súlyát szerintem fel sem fogta. Bocsánat a durva fogalmazásért: ha valaki ennyire nem érti-érzi, hogy mi a parlamentáris, többpártrendszerű demokrácia, hogy Nyugat-Európában hosszú évtizedek alatt miért alakították ki a fékek és egyensúlyok, a kontrollintézmények bonyolult rendszerét, amivel védekeznek, nehogy bármilyen intézmény totális hatalomra tegyen szert, ha valaki mindezt tényleg nem érti – akkor valóban nem érthető, hogy mitől és miért lehet egy demokráciában miniszterelnök.
S ráadásul mindezt körbeveszi egy filozófia, mégpedig az, hogy a veszekedő pártok nyavalyás, semmirekellő, sumákoló, az emberektől félő szervezetek, amelyek felett eljárt az idő. Ez a filozófia azt üzeni, hogy eljött az erős vezető ideje, eljött a Vezér ideje, aki közvetlenül szól a néphez, aki leveri a pártok gáncsoskodásait, aki hőn szeretett népét a paradicsomba viszi. Bizony-bizony, erre a filozófiára az elemzőknek és mindenki másnak is érdemes felfigyelnie, mert figyelemre méltó jövő reménye húzódik meg mögötte. E színtiszta populizmus egyenes úton verné szét a viszonylag jól működő alkotmányos demokráciánkat, s szélvészgyorsan repülnénk át Latin-Amerikába, ahol sok-sok jóságos elnök verte szét már a gazdaságot és a társadalmi békét, például azért, mert nem voltak erős pártok, amelyek ellensúlyozni és mérsékelni tudták volna hataloméhségüket.
Medgyessy elgondolása, a miskolci szellem ennyit jelent; nem csoda hát, ha azt állíthatom ezek után, hogy a miniszterelnök javaslataival és legalább annyira szellemiségével felbolygatta a magyar belpolitikai életet, de nem termékenyítően, hanem rombolóan, zűrzavart és káoszt keltve, veszélyeztetve a demokrácia egyetlen nagy érdemét, jogi-alkotmányos stabilitását.
Ám ami a legszomorúbb – s erről másutt kell még bővebben is beszélni –, hogy voltaképpen ez az egész nem Medgyessy. Ez az egész – 99 százalékos biztonsággal állítható – az év elején megérkezett nagy reményű és tehetséges amerikai tanácsadó cég vagy cégek koncepciója. Nem nehéz ezt kikövetkeztetni, hiszen az érkezésük előtt egy mind jobban elbizonytalanodó embert láthattunk, érkezésük után nem sokkal pedig egy felturbósított figurát, aki letargikusból magabiztosba ment át. És vegyük észre: Rosner és Silberstein urak nem mást tettek, mint az amerikai elnöki rendszert importálták Magyarországra. Minden felismerhető: a köztársasági elnök közvetlen választása, az egyelőre mintegy kvázielnök miniszterelnök néphez való fordulása, a pártok háttérbe szorulása-szorítása (hiszen az Egyesült Államokban a két párt valóban nem hasonlítható az európai pártokhoz, inkább két gigantikus lobbicsoporthoz hasonlók), a személyes magabiztosság, az erőszakos dinamizmus, a populista és szánalmas közhelyek szajkózása stb.
És Medgyessynek mindez nagyon megtetszett. És Medgyessy nem vette észre, hogy itt, e helyütt nem Amerikában élünk, hogy az amerikai politikai intézményes és kulturális hagyomány és az európai – ezen belül a közép-európai – között iszonyú nagy különbségek vannak. De mit számít ez? Rosner és Silberstein urak biztos jobban értenek hozzá, s Medgyessy ájultan zuhant a karjaikba. Bravó, Rosner és Silberstein urak! Köszönjük. Az önök tevékenységének megkezdése óta igazán jól és nyugodtan érzi magát az ország.
De mindez lehetett volna egyetlen ember személyes válsága, s ha ő történetesen a miniszterelnök, akkor például egy konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal le is lehetne váltani. Ám a baj súlyosabb: a Rosner és Silberstein által életre keltett képződményt, az amerikánus Medgyessyt nem állította meg pártja, a kormánytöbbséget adó MSZP. Láthatóan kínkeservesen – hiszen néhány józanabb szocialista politikus is pontosan tudja, mit is jelentenek Medgyessy ötletei –, heroikus önmegtartóztatással, de a miniszterelnök mögé álltak. Ezt tette Kovács, ezt tette Lendvai, ezt tette Horn, s ezt tették a többiek – még a reformerek is. Nem tudják, nem képesek, nem akarják megállítani Medgyessy-Ui-t, hiszen ha most kezdeményeznék elmozdítását, akkor ez június 13-án bizonyára a biztos vereséget alapozná meg számukra. Működésbe lépett tehát az évtizedek alatt beléjük vésődött kommunista–szocialista pártfegyelem, az összeszorított fogak, a szavak elharapása, a zárjuk szorosabbra sorainkat, elvtársak, igencsak tetten érhető mentalitása. (Következmény: négypárti egyeztetések erőltetése, látszattárgyalások, sehová nem vezető megbeszélések stb.)
Ám ha így van, akkor már nemcsak a miniszterelnökről van szó, hanem a kormányról és a többségi pártról, az MSZP-ről is. Medgyessy jelenleg maga alá gyűrte kormányát és a szocialistákat is (annyira megrészegült a „sikerétől”, hogy oldalvágásként még legszorosabb fegyvertársa, Gyurcsány is kapott egyet), s ezáltal ez már nem egyszerűen miniszterelnök-válság, hanem kormányválság is.
S végül azt se feledjük el, hogy a kisebbik koalíciós partnernél, az SZDSZ-nél is betelt a pohár. Sokakkal ellentétben én úgy gondolom, hogy a szabad demokraták őszintén és komolyan háborodtak fel a Medgyessy-javaslatokon, mert érzik rajta a hozzá nem értést, érzik a javaslatok életveszélyes voltát. Hosszú idő után most először hadd mondjam azt, ezúttal az SZDSZ elvi politizálást folytat, s bizony arra gondolok, mennyire másképp alakulhatott volna a magyar közélet és politika, ha a liberálisok így mertek volna tenni 1994-ben és 2002-ben is… Ezzel együtt természetesen még ötvenszer inukba száll majd a bátorságuk, megijednek a saját árnyékuktól, s a hatalomféltés, a Fidesz- és Orbán-gyűlölet még bőven visszakergetheti őket a szocialisták gyengéd és ölelő karjaiba.
Mégis azt gondolom – bár ebben tévedhetek –, hogy ma már nincs teljesen kizárva a kenyértörés a két baloldali párt között. Ha az amerikai tanácsadók ilyen dinamikusan dolgoznak tovább, eljöhet egy pillanat, amikor az SZDSZ ultimátumokat fog megfogalmazni a koalíció együtt maradásáról. Mindenesetre most, március közepén valóságos koalíciós konfliktus, sőt válság alakult ki, amelynek a kimenetele nem jósolható meg teljes egyértelműséggel.
Összegezve: a fentiek következménye – 2004 tavaszán – a magyar belpolitikai élet elbizonytalanodása, bizalmi és kormányválság. S itt találkozunk egy nagyon érdekes jelenséggel: aki valamelyest is megfigyelte a nyugat-európai demokráciák több évtizedes működését – jómagam próbálkoztam ezzel –, annak világos, hogy ilyen típusú belpolitikai szituációban nagyon gyakran került sor előre hozott választásokra mint egyfajta válságkezelő politikai megoldásra. Éppen a napokban zajlott le Görögországban egy előre hozott választás, amelyet – lássatok csodát, szocialisták! – a hatalmon lévő szocialisták kezdeményeztek, s a konzervatívok győzelméhez vezetett.
Az előre hozott választás nem ördögtől való dolog, egy politikai rendszer, egy ország belpolitikájának rugalmasságát, alkalmazkodóképességét teremti meg. Annak a lehetősége, hogy még négy évig se érezhesse magát egy hatalom bebetonozva, ne tudjon felelőtlenül rabolni és zsákmányolni az országban. Fontos eszköz, amely a hatalmi fékek és ellensúlyok rendszerének szerves része.
Ezért vetem fel újra ezt a lehetőséget. Közben pedig látom, hogy szinte az összes politikai erő – beleértve részben az ellenzéket is – szinte ösztönösen irtózik ettől a megoldástól. Azért és arra hivatkozva, hogy a szabályszerű négyéves kormányzati ciklusok biztonságot visznek a rendszerbe, ezt becsülik bennünk a nyugatiak is, szemben a környező országokkal. De be kellene látni: ez a görcsös ragaszkodás megalapozatlan. A Nyugat sok mindent megélt és kipróbált már, s sok mindent elfogad. Négyéves ciklus ide vagy oda, ma már a csehek, a szlovének, lassan már a szlovákok is elénk kerülnek. Miért? Mert hatékonyabb gazdasági lépéseket tesznek. Mit hozott a mértani pontos négyéves ciklussorozat? Négyévenkénti tabula rasákat, bosszúállásokat és nulláról való újrakezdéseket.
Csak megemlítem, minden különösebb áthallás vagy célzás nélkül: Szlovákiában – közben – a szakszervezetek (vajon ezek is pártállamiak?) aláírásokat gyűjtöttek azért, hogy népszavazás döntsön az előre hozott választásokról, s össze is gyűlt 500 ezer aláírás. Áprilisban lesz a népszavazás…
Magyarországon ma minden egy átfogó politikai megoldásért kiált. Ha mindig mindent elkenünk, ha mindig mindent visszaszívunk, ha mindig minden egyenes mondattól megijedünk, akkor esélyünk sincs arra, hogy a nyúlós-nyálkás Kádár-világból kikerüljünk.
Ha valamire, akkor erre tanít minket Európa.

A szerző politológus