„Egyetlen fringiával…”

Miután Hitler és Horthy találkozója 1944. március 18-án Klessheimben drámai módon zajlott le, és mivel a magyar uralkodói körök nem tudták elszánni magukat arra, hogy a náci haderővel szembeszálljanak, a német csapatok március 19-én elözönlötték az országot. Csak egy budai bérház IV. emeletén ütköztek a megszállók fegyveres ellenállásba: ott lakott Bajcsy-Zsilinszky Endre…
A demokratikus ellenzék vezéralakja utolsó parlamenti felszólalásában, a költségvetési vitában 1943. december 9-én kijelentette: „Tisztelt Ház! Nem kívánok jóslásokba bocsátkozni, de az az érzésem, hogy ez az utolsó megajánlási vita a magyar Országgyűlésben a mostani, második világháború alatt. Rettentő felelősség terhel itt valamennyiünket, nemcsak a kormányt és a kormánypártot, az ellenzéket is Magyarország megmentésének, jövője biztosításának, a történelmi Magyarország újjáépítésének nagy műve körül. Bennünket a világeseményekből legfőképpen az érdekel, mi lesz az úgynevezett kis nemzetekkel, főleg pedig: hogyan élhetjük a jövőben szabadon a magunk életét, s betölthetjük-e a magunk évezredes magyar hivatását itt, Európa szívében. Erős a hitem, hogy az emberiség új fejlődése az egyéni, népi, nemzeti szabadság és önkormányzat, a teljesebb szociális igazság, a mostaninál tisztultabb demokrácia, az úgynevezett kis népek nagyobb megbecsülése és nagyobb, főleg szellemi akciószabadsága, teljesebb önrendelkezése irányában halad. És a vajúdó történelem sodrában felvetődik a sorsdöntő kérdés enlelkiismeretünk előtt: hogyan illeszkedjék bele a magyarság, a magyar nemzet, a magyar állam a nemsokára megszülető világdemokrácia eszméi és intézményei keretébe.”
Kállay miniszterelnök – egyre kilátástalanabbá váló helyzetében – tárgyalásokat folytatott az ellenzék csoportjaival, hogy megnyerje őket politikájának. Február 10-e táján volt egy ilyen megbeszélés, amelyen a kisgazdapárt részéről Bajcsy-Zsilinszky, Tombor Jenő és Barankovics István vett részt. A tárgyalások nem vezettek eredményre, mert áthidalhatatlan szakadék tátongott Kállay és a Bajcsy-Zsilinszky-csoport helyzetelemzése és nézetei között. Ebből a beszélgetésből Zsilinszky levonta magára nézve a következtetéseket, és Kállayhoz írt levelében ezt így fogalmazta meg: „Legutóbbi beszélgetésünk során megerősödtem abban a meggyőződésemben, hogy nekem sokkal élesebben kell distanszíroznom magamat kormányod politikájától, mint ahogy eddig tettem. Nem magam, hanem az ország jövője érdekében.” Végül hangsúlyozta: „Ha Quisling-kormány jön, és még élek, fegyvert fogok ellene.”
Az 1944. esztendő sorsdöntő márciusi napjaiban is tudta, mi a teendő. Kállaynak küldött utolsó levelében figyelmeztetett a várható veszélyre: „Komoly és megbízható forrásból értesültem arról, katonai részről is megerősítették, hogy a közeli napokban súlyos megpróbáltatások szakadnak hazánkra: állítólag hat német hadosztály gyülekezik a nyugati határon azzal a céllal, hogy bevonuljon Budapestre és megszállja Magyarországot.” Bajcsy-Zsilinszky a fenyegetettséggel szemben két alternatívát látott, és ezt meg is írta Kállaynak: eltűrni vagy ellenállni. Ő a pillanatnyi katonai erőviszonyoktól függetlenül is az ellenállás mellett foglalt állást. Kállay a háború után írt emlékiratában részletesen foglalkozik a március 19. előtti napok eseményeivel, és kiemeli, hogy a megkérdezett politikusok közül egyedül Bajcsy-Zsilinszky javasolta a fegyveres ellenállást. „Sokan jöttek hozzám: Bethlen, Rassay, Kánya, Eszterházy Móric, Peyer, Chorin, Bajcsy-Zsilinszky, Stern Samu, a zsidó hitközösség elnöke és sokan mások. Mindegyik a maga vérmérsékletének megfelelően adott tanácsot. Bajcsy-Zsilinszky, aki magával hozta Kiss János nyugalmazott tábornokot, a legelszántabb ellenakciót és a munkásság felfegyverzését ajánlotta.”
Horthy, Kállay és az uralkodói körök nem tudták elszánni magukat arra, hogy az országot elözönlő náci haderővel szemben a néptömegekre is támaszkodó nemzeti felkelés élére álljanak. Inkább választották a dicstelen utat: a kapitulációt Hitler előtt. Ezzel szemben Bajcsy-Zsilinszky március 18-án bejelentette magát Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterhez, mert nyugtalanították a német megszállás előkészületeiről szárnyra kapott hírek. Este pedig vacsora utáni feketére volt meghíva Somogyi Béla közjegyzőhöz. Kívüle ott volt még Kádár Gyula ezredes, a Vezérkari Főnökség 2. osztályának a vezetője, Sajgó Győző orvos tábornok és mások. Bajcsy-Zsilinszky kikérte Kádár ezredes szakvéleményét a katonai ellenállás lehetőségeiről. A vezérkari főnökség második osztálya vezetőjének válasza lesújtó volt, mert bizonyította, hogy egyrészt nincs megfelelő erejű honi magyar hadsereg, másrészt a parancsnokok úgysem harcolnának a németek ellen. Kádár szerint a német megszállás elhárítására az előkészületeket már sokkal korábban meg kellett volna tenni. Bajcsy-Zsilinszky tehetetlen dühvel fogadta az ezredes közléseit, kijelentve a társaság előtt, hogy ő személy szerint az ellenállást fogja választani.
Éjszaka három órakor ért haza erről az összejövetelről. Másnap reggel kilenc óra tájban egy civil ruhás rendőr három SS-legény kíséretében csengetett be lakása ajtaján. Miután nem bocsátotta be őket, később ismét csengettek. Közben Bajcsy-Zsilinszky feltárcsázta Éliássy rendőrfőkapitányt, de csak egy rendőr tanácsossal tudott beszélni. Kérte: jelentse főnökének, hogy a németek rátörtek, és ezért védelmet kér. A tanácsos közölte vele: a németek őket is megszállták. Közben erősödött a dörömbölés, telefonon pedig Paragi kereste Zsilinszkyt, és felszólította, hogy meneküljön.
A helyzetet áttekintve, Bajcsy-Zsilinszky a szekrényből elővette belga gyártmányú browningját, amelyhez – mint országgyűlési képviselőnek – fegyverviselési engedélye volt, és csőre töltötte. Mire mindez lezajlott, az ajtó nagyot reccsent, lövések hallatszottak: a németeknek sikerült kilőniük a zárat, és behatoltak a külső szobába. Miután Zsilinszky kilőtte a pisztolyát, az SS-ek géppisztolysorozattal válaszoltak. Bajcsy-Zsilinszky bemondta sokkos állapotba jutott élettársának a találatokat, amelyeket ő kapott: „Egy haslövés… egy váll-lövés…” Végül eldőlt az egyenlőtlen harc, Zsilinszky az utolsó golyót is kilőve, pisztolyát kidobta a külső szobába. Erre a németek rárohantak a több sebből vérző emberre, kezeit hátrakötözték és elvezették. Mielőtt belökték volna az autóba, a közben odasereglett emberek felé kiáltotta: „Éljen a független és szabad Magyarország!” Amikor később, március 25-én levelet csempészhetett ki Bende Máriának, így írt megpróbáltatásairól: „Ahogy én hétfőre virradó éjszaka fapadon a főkapitányság cellájában feküdtem másfél napig, fájdalmas sebeimmel, még orvost sem engedtek hozzám. A németek nem nyúltak hozzám, csak irtózatosan szidtak és fenyegettek…”
Lőtt sebei miatt a rendőrség budapesti főkapitányságára szállították. Zsilinszky a rabkórházba kerülve megfelelő kezelést kapott, de különösen a haslövés gyógyult nehezen, és többször volt szükség a lőcsatorna szondázására, hogy a genny megfelelően kiürüljön. Még április 17-én is 38,2-re ment fel a láza. Mindezek ellenére a börtönben is bátran viselkedett. Rabtársától – Barcs Sándortól – tudjuk, hogy egy alkalommal, amikor egy valóságos Obersturmbannführer látogatta meg a cellákat, Barcsnak kellett eldarálnia a jelentést. Amikor az árjáknak fel kellett tartaniok a kezüket, Bajcsy-Zsilinszky nem tette a kezét a magasba. Természetesen a zsidókhoz sem jelentkezett. Midőn ezért felelősségre vonták, kijelentette: „Én ugyanis turáni vagyok és nem árja.”
Bajcsy-Zsilinszky kétszázhat napot töltött a rabkórházban és a börtönben, ott is figyelemmel kísérte a külvilág eseményeit, hazája sorsát.
Börtönleveleiből megismerhetjük Magyarország történetének eme sorsdöntő hónapjaiban Bajcsy-Zsilinszky Endre egyéniségét, feddhetetlen erkölcsi-politikai magatartását, nézeteit és – nem utolsósorban – élettársához fűződő tiszta érzelmeit. A levelek nélkül nehezen tudnánk rekonstruálni a Szent János téri „csata” részleteit, a több mint fél éves fogság körülményeit, az átélt szenvedéseket, véleményét az eseményekről, küzdőtársairól, s ami őt oly sokat foglalkoztatta: a magyar jövőről.
Amikor a megszálló hatóságok 1944. október 11-én átadták a Lakatos-kormánynak, a Magyar Nemzeti Felszabadítási Bizottság élén vállalt szerepe következtében előbb a Margit körúti fogházba került, hogy végül a Szálasi-rezsim 1944 karácsony vigíliáján bitófán vessen véget hősi életének.

A szerző történész