Erőltetett privatizáció és cselekvésképtelenség

Kuncze Gábor már irritálóan sokadszor jelenti ki, hogy magánkézbe kell adni a még meglévő állami vagyont, a privatizációnak kellően átgondolva folytatódnia kell. Az állam a legrosszabb gazda, ezért az alapfeladatokat ellátó szervezeteken kívül minden állami céget magánosítani kell.
A rögeszmék a nemzetet tragikus helyzetbe sodorhatják, ha vallóik vezető politikusok. Az utóbbi rögeszmével kapcsolatban kell megszólalnom, kicsit a szakmámat, az energetikát is érintve.
Kuncze Gábor szeret nagyokat mondani, akkor is, ha szakmai ismeretei kijelentéseit nem támasztják alá. Most is sokadszor tette ezt. Ő egyszerűen megragadt a neoliberális közgazdasági doktrína alapfrázisainál, ezeket hajtogatja. Olvasni viszont nem szeret. Minden bizonnyal nem olvasta Korten, Samuelson, Gray, Huntington, Martin és Schumann, valamint Stiglitz könyveit. Vagy a magyar szerzők hasonló témájú könyveit, amelyeket Kuncze valószínűleg nem is hajlandó a kezébe venni. Pedig érdemes lenne, mert e könyvek kissé árnyaltabban foglalkoznak korunk nagy gazdasági kihívásaival, többek között a neoliberális közgazdaságtani ideológia három elemi csapásával: a deregulációval, a privatizációval és a liberalizációval, valamint ezek ma már mérhető következményeivel. S mindezekkel kapcsolatban az állami szerepvállalás fontosságával. Ezek tükrében Kuncze úr álláspontja – finoman szólva – egy kicsit elavult.
„Az állam rossz tulajdonos.” Igaza van Kuncze Gábornak. A rossz állam valóban rossz tulajdonos. A jó állam viszont jó tulajdonos. Mert vannak jó államok, és vannak rossz államok. A jó államok arról ismerhetők fel, hogy a közjót szolgálják. A magyar állam a szocializmus hosszúra nyúlt évtizedeiben rossz állam és rossz tulajdonos volt, mert ideológiai alapon az állampolgárait megfosztotta demokratikus jogaiktól és gazdasági felemelkedésüktől. De sajnálatos módon a rendszerváltozás keserves éveiben is kijutott nekünk a rossz államból. Mert milyen állam az, amely éppen az említett neoliberális ideológiát kritikátlanul elfogadva kiárusítja az országot, ezen belül még a stratégiai ágazatokat is, amilyen az energetika. Maradjunk akkor egy kicsit az energetikánál.
Egész életemben az energetika területén dolgoztam, többek között csaknem húsz évig az energetika műszaki-gazdaságossági kérdéseit is oktattam. Tudományos alapon könnyen bizonyítható, hogy az energetikában, és különösen a villamosenergia-szolgáltatás teljes vertikumában (termelés, szállítás, elosztás), speciális adottságai miatt a legkisebb költségű (s nem a legnagyobb profitú) szolgáltatás csak a létesítésre és üzemeltetésre egyaránt kiterjedő rendszerszintű mérnöki szemlélettel és rendszerszintű optimalizációval biztosítható, amelynek lehetőségét a privatizáció és a liberalizáció teljesen szétveri. A következmények ma már nyilvánvalók. De a rögeszméket még az olyan tények sem befolyásolják, mint a kaliforniai szindróma, az Enron-megabotrány, a sötétségbe boruló New York és Olaszország, a hazai, köbméterenként 50 forintos gázár és a kilowattóránként 30 forintos villanyár. Utóbbiak természetesen jelentős profitot biztosítanak a külföldi befektetőknek.
Kuncze Gábor mégis folytatni akarja a privatizációt. Vajon az általa rossz gazdának deklarált állam a privatizációs bevételeknek majd jó gazdája lesz? Vagy azokat is eltapsikolják, míg végül már nem lesz se bankunk, se energetikánk, se termőföldünk, se pénzünk, csak marad a teljes kiszolgáltatottságunk, még a közszolgáltatások területén is, amilyen a lakosság energiaellátása.
Ha ilyen rögeszmésen hisz a magánosításban a nemzet vagyonát illetően, akkor mutasson személyes példát, és értékesítse a saját házát is egy külföldi befektetőnek – Horn Gyulának mint fő privatizátornak is ezt üzenem –, hogy megtapasztalhassák: milyen bérlőként élni a saját házukban. Mert így vagyunk lassan a saját hazánkkal. 1994 végén, amikor a politikai fűnyírás miatt felmentettek a paksi atomerőmű vezérigazgatói szolgálatából, ő belügyminiszterként indoklásként azt hozta fel, hogy a jövőben előtérbe kell helyezni a biztonsági kérdéseket. Pedig az atomerőmű éppen 1994-ben érte el addigi üzeme során a legjobb eredményeket, és a biztonságnövelő intézkedések stratégiáját is akkor indítottuk el. S aztán hová jutott a biztonsági kérdések előtérbe helyezése? A 2003. április 10-én bekövetkezett tragikusan súlyos üzemzavarig, amelynek 1995-ig visszanyúló előzményeiről részletes elemzést készítettem, többek között éppen a politika szerepéről és felelősségéről (Paksi szindróma, Kapu, 2003. VI–VII.). A politikai hatalom a mai napig késlekedik a felelősségéhez mért intézkedések meghozatalával, ami – mint a hazai atomenergetikáért szakmai felelősséget érző szakembert – annak a súlyos következtetésnek a levonására késztet, hogy a hazai politikai kultúra alkalmatlanná vált egy atomerőmű felelős üzemeltetésére.
Itt az ideje annak, hogy olyan cselekvőképes és cselekvő politikusok vegyék át az ország irányítását, akik képesek Magyarországon a jó és felelős államot megvalósítani.

A szerző címzetes egyetemi tanár