Jegybank-konszolidáció magyar módra

Nagy Pongrác cikkében (A kormány eladhatná akár az Országházat is, Magyar Nemzet, február 24.) egy olyan problémát elevenít fel, amely máig súlyos terhet jelent az állami költségvetés számára: ez a Magyar Nemzeti Bank által egykor felvett devizahitelek sorsa. Úgy érzem azonban, néhány dologban pontosítani szükséges az említett cikkben leírtakat.
1991-ig az állami költségvetés évről évre – hiányának fedezésére – az MNB-től vett fel hiteleket, amelyekért a jegybanki alapkamatokat fizette. E hitelek forrásának a hetvenes évek második felétől az MNB által felvett jelentős külföldi devizahiteleket tekintették, s a forint leértékelődése következtében évente meghatározott kamatösszeggel megnövelték azokat. 1991 után, a piacgazdaság körülményei között az állam már nem vehetett fel hitelt a jegybanktól, hanem hiányának fedezésére a pénzpiacról kellett a megfelelő összegeket megszereznie. Az 1991 előtti hitelekből származó államadósság azonban megmaradt, s ezért a továbbiakban az állami költségvetésnek egy olyan kamatösszeget kellett fizetnie, amely az MNB devizatartozásai utáni átlagos kamatlábat egy százalékkal haladta meg. Ez általában nyolc–kilenc százalék között alakult. Az így megállapított kamat tehát csak az MNB külföldi kamatköltségeit fedezte, ezért folytatták ezen felül a leértékelési különbözetnek mint a hitelösszeg nem kamatozó növekményének a felszámolását a költségvetésnek (nulla kamatozású adósság). A különbözet számításának alapja általában az MNB nettó devizatartozása volt. 1994-től ennek a felhalmozódott hitelállománynak meghatározott részét évente átalakították kamatozó állampapírokká, 1997-ben pedig egy lépésben a megmaradt teljes állományt a költségvetés kamatozó devizaadósságára változtatták át (ez volt az adósságcsere).
Az államra terhelt devizaadósság eredetével és összegének számításával kapcsolatban több probléma merült fel, amelyek már a kilencvenes évek első felében pénzelméleti kérdésekkel foglalkozó publikációkban is megfogalmazódtak. Egyrészt a jegybank forrásai nemcsak az állami költségvetés, hanem a pénzintézetek számára nyújtott hitelek forrásai is. Márpedig a pénzintézetek a jegybanktól származó forrásaik után ekkor már a piaci kamatokhoz közel álló kamatokat fizettek a jegybanknak, ami magában foglalta az elvileg rájuk háruló leértékelési különbözet fedezetét is, a jegybank devizaadósságának terhei tehát erről az oldalról az évek során folyamatosan megtérültek – illetve megfelelő monetáris politika alkalmazása esetén megtérültek volna. Ugyanez volt a helyzet egyébként azokkal az állampapírokkal is, amelyek a Magyar Nemzeti Bankhoz kerültek, hiszen az állam ezek után is a piacihoz közel álló kamatokat fizetett. A leértékelési különbözet egy részének tehát az évek során valamilyen formában a gazdálkodói szférát terhelő – és részben megtérülő – tételként kellett volna megjelennie a jegybank mérlegében. Másrészt az állampapírrá alakított összeggel mindig csökkenteni kellett volna a leértékelési különbözet számítási alapját (hiszen a kötvények után fizetendő kamat már biztosította a kötvényesített adósságrész inflációs értékkülönbözetének fedezetét), márpedig a rendelkezésre álló információk szerint ez nem történt meg. Így a kötvényesített hitelek devizaforrása után a következő évben ismét adósságot számítottak fel. Vagyis az állam kétszeres terhet viselt ezekért az összegekért. Nyilván erre volt visszavezethető, hogy az államra hárított összesített adósságteher és a jegybank nettó devizapozíciója közötti különbség különösen 1995 után, a nagyobb mértékű kötvényesítést követően nőtt meg. Még az MNB egyik éves jelentése is megjegyzi a külföldi adósság kezelésével kapcsolatban: „A korábbi években alkalmazott magyar gyakorlat speciálisnak minősíthető nemzetközi összehasonlítások alapján” (MNB 1997, 103. oldal).
Az 1997-ben végrehajtott adósságcsere – azaz a jegybanknál lévő devizaadósságnak közvetlenül az államra terhelése – valójában nem változtatott az adós személyén, hiszen a szóban forgó összeget korábban is az állam adósságaként tartották nyilván. Forma szerint mindössze annyi változás történt, hogy korábban a jegybanknál a központi költségvetéssel szembeni forintkövetelések, az adósságcsere után pedig a központi költségvetéssel szembeni devizakövetelések között szerepelt a jegybank mérlegében. A hitelezőkkel szemben ezt követően is ugyanúgy a jegybank szerepelt adósként, és fizette a kamatokat, mint az adósságcsere előtt. A tranzakciónak volt azonban egy igen jelentős következménye: amíg az adott összeget nulla kamatozású adósságként tartották nyilván, a felmerülő kamatösszegeket évről évre felszámították az államnak, de nem fizettették ki azokat, az adósságcsere után viszont az állammal évente kifizettették a felszámított kamatokat a jegybank számára. Az adósságcsere formájának kialakítása – és a nyilvánosság számára szóló propagandája – nyilván csak azt a célt szolgálta, hogy az államra terhelt kamatfizetési kötelezettség létrejöttét valamivel alátámasszák. Később azután – minden különösebb nyilvánosság biztosítása nélkül – fokozatosan végrehajtottak egy tényleges adósságcserét: a lejárt hitelek helyébe az új hiteleket már nem a jegybank, hanem közvetlenül az állam vette fel, s ezek kezelését egy erre a célra szolgáló intézményre (Államadósság Kezelő Központ) bízták.
A devizaadóssággal kapcsolatos kamatok megfizettetése az állammal azonban önmagában véve nem jelentett volna gondot, hiszen ha a jegybank gazdálkodása egyébként megfelelő (nyereséges vagy legalább nullszaldós) lett volna, a többlet-kamatbevétel visszakerült volna az államhoz. A Nemzeti Banknak mint állami intézménynek a nyeresége ugyanis általában az állami költségvetéshez kerül mint bevétel, míg esetleges veszteségét az államnak kell megtérítenie. A probléma az volt, hogy a jegybank tevékenysége 1996-tól veszteségessé vált, s nyilvánvalóan ennek fedezéséhez volt szükség arra, hogy a devizaadósság kamatait az államra terheljék.
A jegybank nyeresége lényegében pénzkibocsátási monopóliumából származik (régi szóval ez a kamara haszna, ma a nemzetközi szakirodalom alapján inkább a seniorage kifejezést használják). A jegybankok bevételei jelentős részben abból adódnak, hogy pénzkibocsátó tevékenységük részeként hiteleket nyújtanak a kereskedelmi bankoknak, és ennek fejében kamatjövedelemhez jutnak. Ugyanakkor költségeik jelentős része abból ered, hogy a kereskedelmi bankok – részben szabad elhatározásuk alapján, részben kötelezően – betéteket helyeznek el a jegybankoknál, és ennek fejében a jegybankok kamatot fizetnek számukra. Egy jegybank jövedelmezősége szempontjából az a kedvező, ha a pénzintézetekhez való kihelyezések meghaladják, de legalább elérik a pénzintézetektől származó (kötelező és saját elhatározáson alapuló) betétek összegét. Ha a két tétel egyenlő, az a jegybanknak még jövedelmező pozíciót jelent, hiszen a kihelyezések után a jegybank általában magasabb kamatot számít fel, mint amit a pénzintézeteknek a kötelező tartalékaik után fizet. Ha ezzel szemben a kötelező tartalékok, illetve egyéb, a pénzintézetek által a jegybanknál elhelyezett betétek együttesen nagyobb összeget tesznek ki, mint a kihelyezések, az a jegybank jövedelmezősége szempontjából kedvezőtlen, és adott körülmények között veszteséghez vezethet. A magyar jegybank esetében az utóbbi helyzet következett be: az MNB kihelyezései a pénzintézetekhez 1992–1993-ban csökkentek, majd 1995 után ismét folyamatosan csökkenő tendenciát mutattak, miközben a pénzintézetek betétei az MNB-nél folyamatosan nőttek (részletesen kifejtettem ezt többek között Miért veszteséges a Magyar Nemzeti Bank? című írásomban is, Figyelő, 1996. október 10.). Míg 1989-ben az MNB összes kihelyezése az összes betét 158,2 százalékát tette ki, 1996 májusában ez az arány már csak 23,6 százalék volt, majd 1998-ig 16,1 százalékra csökkent.
Mivel a jegybank a pénzintézeti szférából az 1990-es évek elejétől egyre kevesebb jövedelemhez jutott, ennek ellensúlyozására más bevételi forrásokra volt szüksége. Erre a célra az állami költségvetésből származó jövedelmek bővítésének lehetősége kínálkozott: míg 1994-ben a jegybanknak a pénzintézetektől származó nettó kamatjövedelme még 47 milliárd forintot tett ki, 1997-ben a jegybank már több mint 110 milliárd forintot ráfizetett a pénzintézetekkel fennálló kapcsolataira. Ugyanakkor viszont az államháztartástól 1994-ben 144 milliárd, 1997-ben pedig már 259 milliárd forint nettó kamatjövedelemhez jutott. Az állam tehát a kilencvenes években nemcsak a kereskedelmi bankokat, hanem a jegybankot is kénytelen volt támogatni (jegybank-konszolidáció).
Felmerül a kérdés, hogy végső soron hová áramlott az a pénzmennyiség, amely az egyre növekvő kamatterhek következtében az államtól került a jegybankhoz. Erre az a körülmény ad magyarázatot, hogy miközben az ország nettó külföldi adóssága 1994 után csökkenő tendenciát mutatott, a hitelintézetek (bankok) és a vállalatok egyre nagyobb külföldi tartozásokat halmoztak fel. 1993-ban például a hitelintézetek és a vállalati szektor együttes nettó külföldi adósságai még csak másfél milliárd US-dollárt tettek ki, 1997-re viszont ez az összeg már csaknem ötmilliárdra emelkedett. Az ebben a formában az országban megjelenő (külföldi eredetű) pénzmennyiség jelentős része azonban – a pénzintézetek kötelező és szabadon elhelyezett betétei formájában – szintén megjelenik a jegybanknál, az értük a jegybank által fizetett kamatok pedig (az adott külföldi pénzeket felvevő, illetve vállalati betétként kezelő hazai pénzintézeteken, valamint az illető külföldi pénzintézeteken keresztül) végső soron a származási ország jegybankjához kerülnek. A helyzet tehát úgy alakult, hogy a Magyar Nemzeti Bank csökkenő mértékű belföldi finanszírozó tevékenysége (a hazai pénzintézetekhez való csökkenő hitelkihelyezése) miatt a nemzetgazdaságban pénzügyi vákuum keletkezett, s ezt – a gazdaság fokozódó nyitottsága következtében – a magánszféra saját külföldi hitelfelvétellel töltötte be. Ennek folytán az MNB fokozódó mértékben volt kénytelen külföldi eredetű forrásokból származó betétek után kamatokat fizetni a pénzintézeteknek, miközben ezzel szemben nem álltak saját kihelyezéseiből származó kamatbevételek.
Az állam és a jegybank közötti pénzügyi kapcsolatot, ezen belül a jegybank gazdálkodásából fakadó állami költségvetési terhek eredetét és csökkentésük lehetőségét tehát csak a jegybank pénzpolitikája (pénzkibocsátási és kamatpolitikája) egészének áttekintésével tárhatjuk fel. Ez azonban természetesen nem lehet egy napilapcikk tárgya.

A szerző közgazdász