Kétszer nem léphetsz ugyanabba az írószövetségbe

Igazi orwelli év volt 1984 a magyar szellemi életben. Hatalmas botrány nyomán hatalmas nyomás nehezedett az írószövetségre. Nagy Gáspár megírta Kádár-ellenes versét, rejtjelesen, az Új Forrás szerkesztősége pedig nem fejtette meg a kódokat, és leközölte a művet. A botrány nem azért robbant ki, mert a pártközpontban Lendvai Ildikó és cenzorcsapata a rébuszokban írott verset megfejtette volna. Nagy Gáspár még munkahelyén, az írószövetségben sem csinált titkot abból, hogy miről szól a vers, kicsit még büszke is volt arra, hogy átverte a cenzúrát.
A csíny túl jól sikerült. A teljes kibontakozáshoz persze kellett egy epizodista. Aki megjátszott érdeklődéssel végighallgatta a fiatal és a csínyre büszke költő kódfejtését, majd valószínűleg hanyatt-homlok rohant telefonálni, hogy a megfelelő helyen megtegye a megfelelő bejelentést. Ecce homo.
Nagy Gáspárra a Kádárt gyilkosnak nevező verse nyomán negyven megfigyelőt állítottak a diktatúra működtetői, a róla készült dossziékban nyilván benne van annak a neve is, aki talán megbízásból, talán önszorgalomból a besúgói szívességet megtette az akkori hivatalosságoknak. Az oly gyakran konfrontálódni kényszerülő népi oldal egyik prominense, Kiss Ferenc fejét vakarva azt mondta: „Ha nem ismerném a Gazsit, azt hinném, hogy provokáció. Föl sem tudjuk még mérni, hogy most mi következik. Fejek hullása, zsarolás, telefonok, fenyegetések. Lesz újra érv a Mozgó Világ betiltása mellett (a régi, Kulin Ferenc szerkesztette Mozgó Világról van szó – a szerk.), lesz indok nem adni meg a lapengedélyt a Hitel beindítására.” Így éltünk Árkádiában.
A skandalum részben azért tört ki, mert Nagy Gáspár az írószövetségben vezető tisztséget töltött be, a vidéki írócsoportok titkára volt. Másfelől pedig azért, mert a szövetség egy relatíve független véleményformáló csoport volt, és a ’80-as években egyre több témát tettek szóvá az írók, amelyeket akkor csak a hatalom berkein belül lehetett tárgyalni, a nyilvánosság kizárásával, és a végső álláspont – amely természetszerűen az állampárti kommunista álláspont volt – feltétel nélküli elfogadásával. Ilyen téma volt mindenekelőtt 1956 öröksége, ilyen volt a határon túli magyarokkal való szolidaritás, de még a szabad társulások, társaságalapítások, a független folyóiratok szükségességének napirendre kerülése is, nem beszélve a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságának hiányáról vagy a Szovjetunió bírálhatatlanságának dogmájáról. (Radnóti Sándort egyetlen metaforáért – a szovjet birodalom körül a népi demokráciák szatellitállamokként keringenek – dörgedelmes szózatokkal prédikálta ki az akkori művelődési miniszter.)
Nagy Gáspár rögtönzött koncepciós perét a kommunista hivatalnokok perceken belül nyélbe ütötték. A szerepek ki voltak osztva. Nagy Gáspártól el kellett határolódni. Nagy Gáspárt meg kellett bélyegezni. Nagy Gáspárra nyomást kellett gyakorolni, hogy lépjen ki az írószövetségből. Néhány tekintélyes írót megkerestek, és rábeszélték őket, hogy tiltakozásukkal adjanak nyomatékot annak, hogy mekkora bűneset történt, és lépjenek ki a szövetségből.
Akkortájt én az írószövetségben dolgoztam, tájékoztató füzetüket szerkesztettem. Elég közelről láthattam tehát a történéseket. Emlékszem rá, Nagy Gáspárt otthonában kereste fel Hubay Miklós, és „a béke” és „a rend” megőrzése, valamint a szövetség szétveretésétől való aggodalmában arra kérte, hogy lépjen ki önként. Ezer más módon is nagy nyomást gyakoroltak a fiatal, háromgyerekes családapára, megfenyegették, megalázták, stigmatizálták. Agárdi Péter a pártközpontban beszélgetésre idéztette a költőt, aki a meglehetősen egyoldalú társalgásból levonva az összes következtetést, úgy döntött, nem fog kilépni. Amikor elköszönt, búcsúzásképpen kezet nyújtott. Agárdi, mint a rendőrfőnök a gyilkosság gyanújába keveredett Dmitrij Karamazovnak, nem fogadta el a felé nyújtott kezet. „No nem baj, majd akkor kezet fogok lent a kiskatonákkal” – mondta Nagy Gáspár. Naplómból, amelyet 1984-ben is vezettem, idézem fel a történteket. Jó, ha az ember le- és megjegyez ezt-azt. Hátha a dolgok nem csak egyszer történnek meg.
Most ismét nagy a forgalom az írószövetségben. Választmányi ülés, szövegek olvasása, mérlegre tétele, ítélethozatal. Most írók önként vállalkoznak arra a szerepre, amelyet korábban a hatalom várt el tőlük. Egyik írótársukat néhányan feleslegesnek tartják abban a szövetségben, ahová esetleg évek óta a lábukat sem tették be. Pedig érdemes volna körülnézni. Szomorú, szegény épület, rossz stencilgéppel, amelynek megjavítására nincs pénz. A könyvtárban a szék karfája vagy hiányzik, vagy a kezünkben marad. Most már a rágalmak felhője is ott lebeg az épület fölött. Micsoda társaság, nem hajlandó a közgyűlés jogkörét és saját alapszabályát negligálva útilaput kötni egyik választmányi tagjának talpára.
Elolvastam Döbrentei Kornélnak az ÉS-ben egy költő és egy történész által kigyűjtött, ominózus sorait. Nem állítom, hogy a makulátlan egyetértés visszhangozna bennem. De úgy gondolom, ki kell bírni a más véleményt. Az írók szabadságát pedig különösképpen nem kellene korlátozni. Mennyi mindent mondtak, uramisten! Volt, aki Sztálin haláláért ontott könnyeket, és ezt fontosnak tartotta leírni még az ezredforduló táján is. Másikuk megírta hírhedt versét arról, hogy mely salakvégtermékből jöttek a magyarok. Öszsze is ült a választmány, hogy megkérdezze Spiró Györgyöt, hogy is gondolta ezt. De senki nem zárta ki őt.
Nagy Gáspár sem hagyta magát, és az idő őt igazolta. Azon kevesek közé tartozik a jobboldalon, akinek a másik térfélen is tekintélye van. De emlékszem más megnyilvánulásokra is. A Ki mikor jött le a fáról? című társasjátékra. Itt is hányan alulmaradnának! Egy Néró nevű verselő például leszólhatja ezen az alapon, mondjuk Nietzschét. Ha a sírontúliság státusa egyáltalán lehetővé teszi a diskurzust.
Most már nyolcvanon túl vannak a mundérba öltözöttek. Elfelejtik, hogy az író mindig civil? Mit remélnek tiltakozásuktól? Hogy kiirtják a mételyt? Hányan irtották már a mételyt! És ki mindenki volt már mételyes! Soroljam? Soroljam Márait, Németh Lászlót, Déryt, soroljam Kosztolányit a Pardon rovatért? Megbélyegzésben jobbak vagyunk, mint békén hagyásban.
Érdekes, amikor az a lap, amely most a tiltakozásoknak oly nagy teret ad, közölt egy „olvasói levelet”, amelyben egy világhírű német vendégprofesszort a meghívójával együtt gázkamrába küldtek, nem tört ki elementáris szervezett tiltakozás. Amikor a gázkamrába küldött történésznő a MÚOSZ etikai bizottságához fordult, azzal hárították el szankcióra vonatkozó felvetését, hogy nem akarnak sztálinista módon senkit kizárni. Jó érv volt? Lehet. De miért csak az egyik oldal számára működhet szervezeti védelem? Csoórit egyetlen mondatáért olyan vesszőfutásra kényszerítették, amelynek még most is tart a hatása. És Csoóri ettől még az maradt, aki. Sebekkel, lehet. Sebei a mi sebeink is. De már most látszik, hogy a reá szórt átkok költői biográfiájában csak egészségre ártalmatlan színezőanyagok lesznek.
A Nagy Gáspár-ügy idején az írószövetség elnökségi ülésén Bertha Bulcsu (pedig párttag volt) kifakadt: „Hát nem látjátok, hogy a hatalom addig nem hagy minket, míg tálcán nem adjuk oda a Nagy Gazsi fejét?” Vas István maga elé dünnyögte: „Hát most kimondta valaki, hogy a király meztelen.” Barangót meg lehet érteni, meg lehet védeni hatalmas írói tekintéllyel, Döbrenteinek a gyönyörű versei egy pillanat alatt semmissé válhatnak?
Egyszer, vagy húsz éve, egy napfényes októberi délután a Badacsony déli lankáin sétáltam a barátommal. Az útra dió hullott, és amikor lehajoltam az egyikért, előjött bennem két sor: „Ismét az arany hátterek s a félelem / Hullongó diókkal kopogtatsz a szívemen.” Egy Döbrentei-vers volt.
Nekem az a két sor elég ahhoz, hogy ne kérjem tálcán Keresztelő Szent János fejét. Hogy is szól az a másik költő odaátról? „Ne hódolj és ne hódíts, / ne csatlakozz a hadhoz.”