Még az is lehet, hogy Eugen Ionescu mindezt csak egy ügyes aforizmának szánta. Villámtréfának. Egyperces bölcseletnek. Nem is gondolt bele – mert nem mert belegondolni! –, hogy a mi életünk esszenciáját veti papírra, mindössze két mondatban.
Amúgy Ionescu indexen volt Ceausescu Romániájában, amikor ezt leírta. Tehát: a leírás pillanatában maga az élet igazolta vissza a tétel megcáfolhatatlan helyességét…
De Barátaim: tényleg így oldódnak meg a dolgok? A közös dolgaink? Ezentúl már tényleg csak e cáfolhatatlan tétel szerint fogunk elmélkedni örökkévalóságokról is, apróságokról is? Mert ideje van az elmélkedésnek. Julien Benda írja az Írástudók árulása című művében, hogy az emberiség kétezer éven át cselekedni a rosszat cselekedte ugyan, de méltányolni a jót méltányolta. Ez volt az emberiség erkölcsi kiskapuja. Ám mára bezárult ez a kiskapu is – az írástudók árulásának következtében. Mert az írástudók a politika és a tömeg szolgálatába szegődtek.
Fordítsunk most ezen az átkon, hozzuk helyre a végzetes hibát. Nem késő, soha nem késő. És mindig eljön az idő, amikor szembe kell nézni önmagunkkal – és ez a legnehezebb tehertétel. Eljött az idő. Mert kibeszéletlen ügyeink vannak. Politikusaink pedig nincsenek abban a helyzetben, hogy az írástudók felelősségével és szabadságával kibeszéljék ezeket a kibeszéletlen ügyeket.
Románia két világ határán áll. A demokratikus Nyugat és a bizánci Kelet között. Nem merészelnék ítéletet mondani e két világról, bennem elmúlt, bennem odalett a Nyugat feltétel nélküli tisztelete. Aztán pedig furcsa is az én számból e két világról szólni s a létezésről, mely e két világ közötti senki földjén megtapasztalható. Hiszen nemzetem egyik legnagyobb költője, Ady Endre (eltűnt emléke a csucsai Boncza–Goga-kastélyból…) úgy szólt mirólunk, hogy „Kompország” vagyunk, állandó ingázásban Kelet és Nyugat között. Ami vad, nyers, durva és megtartó bennünk, az mind-mind ott gyökeredzik a Keletben, Hunniában, a vágyaink pedig, a finomságunk és az alkalmazkodásunk odaláncol minket a Nyugathoz, Pannóniához. Így aztán nincs lenézés vagy kioktatás ebben a megállapításban, csak mélységes együttérzés és rokonság. És igen: szeretet…
Tudjátok, Barátaim, amikor hat esztendeje elkezdtem Erdélyt járni, úgy jöttem először, hogy rettegtem a románoktól. Harminchatodik évemet tapostam, s harminchat éven át bele tud ivódni a lélekbe minden sztereotípia, minden előítélet. S mást nem hallottam a románokról, mint hogy magyar vért szoktak inni, hogy bennünket csak „bozgoroknak” hívnak, hogy szívesen leölnének mindnyájunkat. Román határőrökről hallottam, akik darabokra szedik a magyar rendszámú autókat, vagy órákig váratják a magyart minden ok nélkül a határon.
Az első belépésemkor két perc alatt végeztem, és a román katona mosolyogva kívánt jó utat – magyarul. Aztán persze vártam órákat is ok nélkül, és úgy ordítottak velem, mint a kutyával – ám ez nem nemzetfüggő, a bunkóság az egyetlen, ami igazán internacionalista; de erről majd később…
Szóval úgy képzeltem valahogy, hogy minden román egy Nicolae Ceausescu. S azt tudnotok kell, hogy a nagyanyám módfelett vallásos asszony, aki egy legyet képtelen agyoncsapni, aki gyerekkoromban mindig a számra ütött, ha azt találtam mondani, hogy „hülye”. De azt a filmet, amin Ceausescu és Elena „tárgyalását” és kivégzését mutatták, fel kellett venni neki videóra, megnézte vagy ötszázszor, és minden egyes alkalommal elmormolta magában, hogy „na, vége van ennek a két rohadéknak”, aztán szaladt meggyónni a „bűnt”.
Szerintem a Jóisten gyónás nélkül is megbocsátott neki…
Igen, a román forradalom idején (forradalom volt, Barátaim, vagy csak helyet cserélt egymással a Securitate első és második vonala?) az én nemzetem lélegzet-visszafojtva ült a televízió előtt, és sírtunk. Nem volt egyetlen magyar sem, aki azt gondolta, remélte, akarta, hogy most majd „visszaszerezzük Erdélyt”. De minden magyar azt gondolta, remélte, akarta, hogy mostantól fogva szabadok lesznek az erdélyi magyarok. Ők is…
A párom kolozsvári, mesélt azokról a napokról. Ahogy a kolozsvári főtéren együtt táncolt, ünnepelt magyar és román, ahogy egymás nyakába borultak és összeölelkeztek az emberek – mert végre vége van annak a két rohadéknak…
Fél év sem kellett hozzá, és leköpték a kolozsvári utcán azért, mert magyar. Nem, nem képletesen köpték le, hanem igazából, a gyűlölet fertőző nyálával.
Mondjátok, Barátaim, hogyan lett abból az összeölelkezésből, abból a megszabadulásból marosvásárhelyi pogrom? Miért került a „szabadság” Sütő András szeme világába?
Én tudom…
Ezért vagyok szélsőséges…
És ezért lettem kitiltva.
Mert „cselekedeteim érinthetik az ország területi épségét, veszélyeztethetik az ország védelmét, közrendjét és biztonságát”, mert „veszélyeztetem az egységes román nemzetállamot”.
Barátaim! Tényleg ekkora a baj? 2004-ben egy író, egy újságíró veszélyezteti a román állam szuverenitását? Többgenerációnyi román hazafi munkáját, önfeláldozását és megtartóerejét sodorja veszélybe egy magyar írástudó? Tényleg Romániát fenyegetem én – vagy azokat a politikusokat, akik tőkét kovácsolnak maguknak a félelemből, és mindig a félelemből, mert nincs semmi más a birtokukban? Nem azokat a politikusokat fenyegetem én, akik húsz éve még Lenin összessel keltek és feküdtek, akik vörösre tapsolták a tenyerüket egy debilt éltetve a nagygyűléseken, most pedig karácsonyfát avatnak a Vatikánban? Nem azokat a politikusokat fenyegetem véletlenül, akik tagjai voltak – magyar létükre! – a debil kommunista pártjának, s akik most kioktatják Tőkés püspököt európaiságból és demokráciából…? Nem azokat a politikusokat fenyegetem én, akik a csöndben, közös dolgaink kibeszéletlenségében érdekeltek? Akik most is szájkosarat tennének a kérdezőre, a gondolkodóra, a nem felejtőkre? Nem azokat… Ugyan! Minek a sok kérdés? Ha egyek vagyunk Kompország mivoltunkban, hát egyek vagyunk abban is, hogy kicsodák lettek megint a vezetőink…
S nem is ezek a valódi kérdések.
A valódi kérdés, hogy én szélsőséges vagyok. De miért?
Mondjátok, Barátaim, ti mit tennétek, ha Moldáviában, mondjuk Chisinauban csak cirill betűvel lehetne felírni az 500 éve meghalt Stefan cel Mare szobrára az uralkodó nevét? Csak azért kérdezem, mert Dózsa György neve még az amúgy toleránsnak tekintett Bánság fővárosában, Temesváron is csak Gheorghe Dojaként szerepel a szobortalapzaton és az utcanévtáblákon.
Mondjátok, Barátaim, ti mit tennétek, ha a Timok-völgyében úgy döntene egy román család, hogy hét végén románul tanítja a gyermekét, s ezért hétfőn beidéznék őket a rendőrségre, mondván, ez ne jusson többé eszükbe, mert „baj lesz belőle”.
Csak azért kérdezem, mert amikor a Bákó megyei csángók hét végén magyarul taníttatták gyermekeiket, hétfőn beidézték őket a rendőrségre, és azt mondták nekik, ezt ne tegyék többé, mert „baj lesz”. A szülőket pedig pénzbírsággal sújtották.
Tudjátok, Barátaim, ezen eset kapcsán mondtam: nem tűrhetjük, hogy a kicsike csángó gyerekeknek a „helyi hülye román rendőr” legyen az egyetlen jövőképük. De nem hülye az a román rendőr, aki ezt cselekszi? Ugyanis arra gondolni sem merek, hogy esetleg valami felsőbb utasítást, parancsot hajt végre… Hát akkor? S éppen így beszélhetünk hülye magyar rendőrről, aki román rendszámú autókra vadászik idehaza az autópályán. S hülye magyar határőrről, aki leszállítja a román rendszámú autóbuszról a néptáncosokat, és megtáncoltatja őket, csak úgy, mert éppen szórakozni van kedve…
Nem tudom, talán említettem már: egyedül a bunkóság, a tahóság, a végtelen ostobaság igazán internacionalista.
Amúgy ha tudtok ilyen moldáviai vagy Timok-völgyi esetekről, amikor románokat sértettek és aláztak meg, amikor a ti emberi jogaitokat vették semmibe, szóljatok azonnal. Haladéktalanul tiltakozni fogok.
Mert ilyen szélsőséges vagyok…
A csángók ügye persze több szempontból is jelképes: ti azt mondjátok, a csángók románok, mi azt mondjuk, magyarok. Nem az a legtisztességesebb, ha hagyjuk, hogy eldöntsék ők maguk?
Ti azt mondjátok, Mátyás király román volt. Mi azt, magyar volt. (Nincs még egy olyan királyunk, aki ilyen elemi erővel szakadt volna bele a magyar néphagyományba, népköltészetbe és néplélekbe, mint „Mátyás, az igazságos”.)
De mondjátok, Barátaim, e vitánktól függetlenül illik-e piros-sárga-kék kukákat tenni a világörökség részét képező remekmű, Mátyás király szobra elé? Nem köpjük ezzel a piros-sárga-kék kukával szemen magunkat, románok, magyarok egyaránt? Nem megalázó piros-sárga-kékre, nemzeti színeitekre festeni egy szemétkosarat – s nem megalázó hagyni ezt? Nem megalázó, hogy a Funar nevű abnormális immár megszokottá vált, s már vagy negyedszer lehet a „kincses Kolozsvár” polgármestere? Nem gondolkoztatok még el azon, hogy Funar és a saját posztkommunistáitok kölcsönösen feltételezik egymást? Hogy úgy kell nekik Funar, mint egy falat kenyér, hiszen őhozzá képest, lám-lám, ők az európaiak meg a jó uralkodók?
Kedves Barátaim!
Azt mondják, azért vagyok szélsőséges, mert szóvá teszem, hogy ortodox kolostorok épülnek szerte a Székelyföldön.
Nem az ortodox kolostorokkal van bajom. Sőt! Ellensége vagyok a mai korszellemnek, a cinizmusnak, negyvenesztendőnyi embertelen kommunizmus és vallásüldözés után a szekularizáció farizeus emlegetésének s e mai egyházellenességnek. Ha vannak románok, akik Székelyföldön kolostorokot akarnak, ám legyen! De mi van azzal a több mint 2000 egyházi ingatlannal, amit a román kommunisták elraboltak az erdélyi magyarságtól, és aminek a román jogállam tizennégy év alatt az egytizedét sem adta vissza?
S tudjátok, Barátaim, ha ilyen körülmények között Csíkkarcfalván felszedik az utcakövet, hogy beleépítsék a marosfői ortodox kolostorba, akkor végképp nehéz nem „szélsőségesnek” lenni. Mert ez nem vallási vagy egyházi kérdés, ez egyszerűen a tömény, az arcátlan bunkóság és jogtiprás. Azt pedig nem tűröm…
Azt mondtuk, kibeszéletlen ügyeink vannak.
Akkor, Barátaim, ne kerüljük meg a legkényesebbet se.
Autonómia…
Sokan rettegnek a puszta fogalomtól is. S nem is értik. Istenem, pedig annyira egyszerű: az autonómia azt jelenti, hogy nem félünk. Nem vagyunk hajlandók félni soha többé. Ezen túl a romániai magyar autonómia azt is jelenti, hogy tudomásul véve a történelmi, politikai és demográfiai valóságot, mi, magyarok örökre lemondunk arról, hogy tologassuk a határokat. De soha nem mondunk le arról, hogy a romániai magyar közösség egyenlő méltósággal, élhető életet élhessen szülőföldjén.
Ennek európai eszköze és kerete az autonómia.
Kedves Barátaim!
Soha, de soha nem fogjuk elfogadni, hogy a romániai magyarok az erdélyi zsidók és szászok sorsára jussanak. Trianon után nyolcszázezer szász élt Erdélyben. A kommunista láger egyik legaljasabb kápója egyenként eladta őket harminc ezüstpénzért. Eladta a lélekkufár… A kommunista láger leggyávább kápója, Kádár János harminc éven át tűrte, hogy azt tegyenek az erdélyi magyarsággal, amit csak akarnak.
De bennünket már nem lehet eladni. Sem elüldözni. Sem visszazárni a hallgatás fala mögé. Hát nem látjátok, hogy közös a sorsunk, s közös volt akkor is?
Azt mondják rólam, rólunk, hogy szenvedélyesek vagyunk.
Igaz. Szenvedélyesen szeretjük az erdélyi magyar világot, melyet őseinktől örököltünk és utódainkra kívánunk hagyni. Tudjátok, miért? Mert a csíki székelyekből valahány kétszáz éves bolyongás után lekerült valahová az Al-Dunához, s most is ott él, Belgrád alatt. Közülük az egyik, Borsos Tamás bácsi mondta egyszer nekem: tudod, fiam, mi itt rájöttünk, hogy a világ szebb velünk, mint nélkülünk. Hát ezért…
Hát ezért szeretjük ugyanolyan szenvedélyesen Erdélyt, mint ti. Tényleg nem szerethetjük együtt?
Kedves Barátaim!
Amit most leírtam, állítólag veszélyezteti Romániát.
Nem veszélyezteti. Ám ha a jelenlegi hatalom következetes akar lenni, akkor ki kell tiltsa az országból a gondolataimat is, a cikkeimet is, a könyveimet is, és ellenőrzése alá kell vonnia az internetet is.
Nem fog menni. Íme, ez az írás a Ziuában az első példa. Köszönet érte. S köszönet azért, hogy több román tiltakozott kiutasításom ellen, mint ahány magyar. Köszönöm, hogy az abnormális még nem vált teljesen normálissá.
Kedves Barátaim!
Hat éve járom Erdélyt. Eddig három román szót tudtam: lapte batut (aludttej); ciorba de burta (pacalleves); a harmadikat meg le sem merem írni…
Most megtanultam egy negyediket: informatie clasificata (minősített információ). Informatie clasificata lettem.
Ha nem vigyázunk, közös jövőnk is egy informatie clasificata lesz, és nem tudjuk meg soha, mi lehetett volna…
Tisztelettel és köszönettel:
Bayer Zsolt
magyar író, újságíró
(Ez az írás a hét végén jelenik meg a bukaresti Ziua és a budapesti Magyar Nemzet, valamint a kolozsvári Krónika napilapban.)
origo.hu
Meghalt Jelenits István
