Krisztus kereszthalála nem volt hiábavaló

Van egy mondás, amelyet még gyermekkoromban hallottam és értelmét nagyon sokáig nem tudtam megfejteni. Ez a mondás (esetleg szállóige) úgy hangozott: Szenved, mint Krisztus a keresztfán. Mel Gibson kiváló filmjének, A passiónak, eredeti címmel a The Passion of the Christnek a megtekintése után már nemigen maradtak értelmezési problémáim a Megváltó szenvedéseivel kapcsolatban.
A passió különleges hangulatú filmalkotás. Ezt a hatást egyrészt sajátos vizuális technikáján keresztül éri el, másrészt pedig azzal, hogy egyedülálló módon, a történelmi hűség kedvéért a szereplők arámi és latin nyelven beszélnek, amely egy egészen különös kisugárzást kölcsönöz a filmnek. A történet a Getsemáne-kerti jelenettel kezdődik, ahol Jézust elfogják a zsidó templomosok, és a keresztre feszítésével, illetve a feltámadás első pillanatával végződik. A közönség mintegy 115 percen keresztül olyan mérhetetlen szenvedésekbe, kínzásokba, az emberi lélek legsötétebb bugyraiba nyerhet betekintést, amelynek ábrázolására talán Pier Paulo Pasolini 1964-ben készült Jézus-filmje, a Máté evangéliuma óta nem volt példa.
Jóval a film premierje előtt a színész-rendezőt meglehetősen heves támadások érték A passióban látható brutalitás és kínzások miatt – és igaz, ami igaz, ezek a jelenetek nem egy esetben a nézők tűrőképességének határát tesztelik. De még ennél is nagyobb felháborodást váltott ki a film állítólagos antiszemitizmusa. Amerikai zsidószervezetek, vallásosak és szekulárisok egyaránt, azzal vádolták Mel Gibsont, hogy a rendező hamis színben mutatta be Jézus elfogásának és keresztre feszítésének történetét, illetve rossz színben tüntette fel a zsidóságot. Ennek megfelelően egyes New York-i filmszínházak előtt a bemutató napján koncentrációs tábori csíkos rabruhát viselő tüntetők demonstráltak a film forgalmazása ellen, felhánytorgatva Gibson édesapjának – állítólagos – holokauszttagadó megnyilvánulásait is. A világhírű színész-rendező azonban az amerikai sajtó kereszttüze közben azzal védekezett, hogy az erőszak és a vér látványára elsősorban azért volt szükség, mert a mai modern egyházfelfogás már nem Jézus szenvedésein keresztül magyarázza a megváltást, hanem egy meglehetősen bonyolult transzcendens fogalom, az egyetemes jóság és keresztényi megbocsátás előtérbe helyezésével. Az antiszemitizmus vádját a rendező viszszautasította, és kérte az őt megvádolókat, hogy tanulmányozzák Máté evangéliumának azon részét, ahol világosan kitűnik, hogy Jézus őrizetbe vétele nem a római katonák, hanem Kajafás főpap embereinek a munkája volt (Mt. 26,47.).
A korabeli Zsidó Nagytanácsnak nagyon sok problémát okozott Jézus személye. Az ács fia, ahogy őt a főpapok gúnyosan nevezték, nem állított kevesebbet, mint azt, hogy ő volna a Messiás. De a papok által kreált Messiás-képbe nem nagyon illett bele egy olyan tömegeket vonzó személyiség, aki úgymond a szenvedés embere és bűnbocsánatot hirdet. A tanács vélekedése szerint a Messiásnak egyben egy nemzeti felszabadító hősnek is kell lennie, aki lerázza a római igát; természetesen az ellenségeinek megbocsátó Jézus ebbe a képbe nem illett bele. Maradt tehát a filmben szemléletesen bemutatott ravasz csel alkalmazása Pontius Pilátus római helytartóval szemben. Kajafás főpap így érvel a prokurátor előtt: hogy ha Pilátus nem ítéli halálra Jézust, akkor értelemszerűen nem lehet barátja a római császárnak sem, mert egy esetleges zendülés esetén a provinciák megtagadnák az adóbefizetést Rómának. A római császár ebben az időben – a nem éppen humánus természetéről ismert – Tiberius volt, aki személy szerint nem kedvelte sem Pilátust, sem pedig azt, ha egy távoli tartományból zavargások hírét hallja. A zsarolás hatására Pilátus a kezdeti ellenkezés után először megkorbácsoltatja Jézust, s végül enged a felbujtott nép követelésének; vizeskancsót kérve mossa kezeit, ami Jézus sorsát megpecsételi.
Gibson filmje zseniálisan mutatja be a szenvedéstörténet utolsó tizenkét órájának krónikáját. Ebben teret ad az úgynevezett flashback technikának (visszapillantásnak), ahol igaz, csak rövid időre, de felvillan Jézus, az Ember képe. Aki asztalt farag, Máriával tréfálkozik és tanítványainak prédikál. Ezeken a képeken keresztül azonban felsejlik a megkerülhetetlen és elodázhatatlan vég, a kereszthalál szörnyű rítusa („mert írva vagyon”), ahol az Ember fia, aki értünk lett ember, meghal a világ bűneiért. Az ausztrál születésű Gibson, aki hírnevét nem elsősorban vallási témájú filmekben alapozta meg, egy gótikus, horrorisztikus elemeket sem nélkülöző jelképrendszeren keresztül érzékelteti velünk Krisztus utolsó óráit. Ez az újnak éppen nem nevezhető stílus, amely mindig hatásos és lenyűgöző volt nagy történelmi narratívák konstruálásánál, most is eléri célját, és 115 kemény percen keresztül megköveteli a nézők teljes odaadását. A sokat vitatott korbácsolási jelenet a hollywoodi naturalista iskola fénykorát idézi, s ez a szín teszi legjobban próbára a közönség türelmét, már-már az elviselhetetlenség határáig tolván a borzalmasan megkorbácsolt, ezer sebből vérző Jézus szenvedéstörténetét. Ennek a jelenetnek nyilvánvalóan az úgynevezett torinói lepel volt a megihletője, az a lepel, amelylyel a Megváltó testét takarták be és tették a sírba, s amelyen teológusok egybehangzó véleménye szerint a mai napig tisztán látni a korbácsütések nyomait. Feltűnő még az érzelmi jelenetek képszerűsége, különösen az Anya és Fiú együttlétének tükrében, ahol Michelangelo Pietajának fennköltségét, az isteni szépséget az emberi szépséggel harmonizáló alkotásnak állít maradandó emléket a rendező.
A Gonosz állandó jelenléte a műben azonban kissé túldimenzionáltnak tűnik, és a film végén a Sátán lemeztelenített és legyőzött porhüvelyének agóniája sematikussá teszi a Gonosz és a Jó örök ellentétét. Júdás árulása és öngyilkossága meghatározó mozzanatai Gibson remekművének, Júdást nem kísérti meg a Gonosz, mert a reá osztott szerep miatt igazából nincs is ok a megkísértésre. Tette végső fokon egy fatálisan hibás döntés következménye, amiért meg kell lakolnia. Júdás nem teljesen rossz, mint ahogy a többi tanítvány sem teljesen jó, hiszen Péter, ahogy ezt a Megváltó megjövendölte, háromszor tagadja meg mesterét a hajnali kakasszó előtt. De a megtagadás itt csupán a gyávaság jele, ami bűnbocsánatot nyer, mert Péter később mégis eljut Rómába, ahol vértanúhalált hal. Az árulás aktusa azonban egy olyan egyetemes kitaszítottságot jelent, amelyre nincs – és nem is lehet – bűnbocsánat. Júdás dilemmája a modern ember dilemmája is egyben. Felismerve szörnyű tette következményét, visszatér a templomba, és a főpapok elé szórja a harminc ezüstpénzt tartalmazó zacskót, de csak megvetést kap cserébe. Kitántorog, és innentől már csak saját démonjaival viaskodik, akik végül a halálba kergetik. Júdás halála pogány halál, büntetése megváltás nélküli örök kárhozat.
Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy az élet igazából nem más, mint a gonosz küzdelme a jóval, akkor a krisztusi halál és megdicsőülés kétezer év távlatából is értelmet adhat életünknek, habár ez a felvetés kissé leegyszerűsíti a dolgokat. A XXI. század emberének bonyolultabb problémákkal kell szembenéznie, mint Jézus egykori követőinek, és a kérdésekre adott válaszok többsége sem a transzcendenciában keresendő. Mindezek ellenére mivel magyarázható, hogy A passió szélsőséges hangvételű sajtónyilatkozatokat váltott ki a hazai baloldali liberális körökben és teológusok között egyaránt? Miért tódulnak a nézők rekordszám erre az alkotásra szerte a világban, s miért támadják a filmet ilyen acsargó gyűlölettel? A siker fényében aligha valószínű, hogy a sajtót meghatározó balliberális ízlés- és véleménydiktatúra elérné a célját. Gibson filmje, úgy tűnik, egyfajta kihívást jelent a multikulturalizmus és a globalizáció értéknihilizmusával szemben, és egy olyan visszatérést, ha úgy tetszik, megtisztulást, ahol az egyetemes kereszténység legnemesebb eszméi emelkednek fel újra. Hirdetvén a jó igazságát a rossz felett, a szeretet győzelmét a gyűlölettel szemben, a felebaráti megbocsátást a viszálykodás helyett.
Mel Gibson fanatikusan hitt A passió igazságában. Alkotása elsöprő üzleti sikert hozott: a filmet eddig több mint negyvenmillió mozinéző tekintette meg. Akik látták, azok közül sokan úgy nyilatkoztak: a moziból kifelé tartván jobb embernek érezték magukat. Alighanem ez az az érzés, amiért kétezer évvel ezelőtt a názáreti Jézus az életét áldozta.

A szerző politológus, filmesztétika szakos egyetemi oktató(PPKE)