Madrid, Budapest és a Szövetség

Madridban az általános választásokra készültek, amikor három pályaudvaron tíz robbanás rázta meg a várost: egy hatalmas, összehangolt támadás, amely eddig kétszáz embert megölt és több mint ezret megsebesített. Ez a támadás a modern kor legsúlyosabb, nem valamely állam által elkövetett terrortámadása Európában.
Bár a spanyol hatóságok szinte azonnal a baszk szeparatista szervezetet, az ETA-t (Euzkadi Ta Askatasuna – Baszk Haza és Szabadság) gyanúsították a mészárlással, az ezzel kapcsolatos információk kezdettől fogva ellentmondásosak voltak. A közvetlenül a választások előtti napokra történt időzítés hazai elkövetőt sejtetett, más tekintetben azonban a robbantások nehezen köthetők az ETA gyakorlatához. Az ETA többnyire előre figyelmeztetett a robbantások előtt. Bár civilek is szolgáltak célpontul (1987-ben egy bevásárlóközpontban történt robbantáskor 21 civil halt meg), a szervezet inkább a csendőrség, a rendőrség tagjai és más fontos személyek ellen követ el merényleteket.
Ha figyelembe vesszük, hogy a szeparatista ETA erőszakhulláma az elmúlt 35 évben összesen nyolcszáz ember életét követelte, tavaly pedig „mindöszsze” három gyilkosságot követtek el, a madridi támadás a szervezet gyilkolási hajlamának példa nélküli növekedését jelentené. Az ETA-hoz legközelebb álló radikális baszk párt vezetője is visszautasította ezt a gyanút. De még az egyszerű emberek számára is elég nyilvánvaló, hogy egy ilyen támadás kitervelése visszájára sülne el az ETA számára, hiszen egy országos tiltakozó hullám a kormányt és a hatóságokat igazolná, melyek minden rendelkezésükre álló eszközt felhasználnának a szeparatista szervezet megsemmisítésére.
Az ETA-n belüli szakadár csoportokról és más feltételezésekről szóló hírek ellenére napról napra világosabb, hogy a támadást szélsőséges, Oszama bin Laden al-Kaidájával feltehetően szövetséges muzulmánok hajtották végre. Maga a támadás módja a korábbi, összehangolt robbantásokkal járó al-Kaida-támadások jellegzetességeit mutatja, s ugyanígy azok kegyetlensége is. Bár a támadás utáni letartóztatások és egyértelmű bizonyítékok alátámasztják ezt az elképzelést, az első, a felelősséget magára vállaló, londoni arab nyelvű újságnak küldött levél több okból kifolyólag nem az al-Kaidára jellemző.
Az eset kapcsán számos kérdést kell feltennünk: miért Spanyolország? Ki lesz a következő? Az iraki megszállásban részt vevő, NATO-tag Magyarország megtesz-e mindent biztonsága érdekében?
Az Aznar-kormány Bush elnök afganisztáni és iraki terrorizmus elleni háborújának egyik legeltökéltebb támogatója volt, ők szerkesztették a Bush elnök politikáját támogató híres nyolcak levelét, melyet Medgyessy Péter is aláírt. Továbbá, jóllehet az al-Kaida számára az Egyesült Államok után Nagy-Britannia a legvonzóbb célpont, ezt mégis nehezebb megtámadni, mivel az ország nem tagja az EU schengeni egyezményének, és a brit hatóságok az utóbbi időben sikerrel oszlattak fel és tartóztattak le számos iszlámista csoportot.
Látnunk kell, hogy ez a támadás vízválasztó a politikai erőszak történetében. Az al-Kaida sok áldozatot követelő terrorizmusa ezzel amerikai célpontokról európaiakra terjedt át. Bár a csoport az egész nyugati civilizáció ellen hirdetett dzsihádot, március 11-ig szinte kizárólag amerikai érdekeltségekre koncentrált. Ez most megváltozott, és be kell látnunk, hogy Oszama bin Ladennek nem csak Spanyolország a célpontja. Az iraki és afganisztáni akciókban részt vevő más országok is számításba jöhetnek (számításba jöttek?), például Lengyelország, Ausztrália vagy Románia. Még a beavatkozást hangosan ellenző országok, Németország és Franciaország sincsenek biztonságban az ott élő nagy számú muzulmán/arab emigráns miatt. Egy bármelyik országban elkövetett, sok áldozattal járó támadás elmérgesíthetné a többség és a kisebbség viszonyát – különösen olyan döntések után, mint a fejkendőviselet megtiltása Franciaországban –, és így Oszama bin Laden kezére játszanának egy civilizációk közti háborúval.
Országunk tekintetében a veszély felmérése árnyaltabb kell, hogy legyen. Magyarország egy viszonylag homogén ország. Az arab lakosok száma igen alacsony, és bár vannak köztük gyanús csoportok, melyek – legalábbis – szimpatizálnak más, külföldi szélsőséges csoportokkal, többségüket ismeri a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH), és szükség esetén megfigyelés alatt tartja őket. Ugyanakkor Magyarország azzal, hogy a kormány döntése lehetővé tette iraki harcosok kiképzését Taszáron, és azzal, hogy 300 főnyi magyar kontingens állomásozik Irakban, az Amerika-párti koalícióba sorolta magát. Ezért meggondolatlan a honvédelmi miniszter és a miniszterelnök múlt heti nyilatkozata, miszerint Madrid után egyetlen magyar sincs nagyobb veszélyben. E nyilatkozatok ellentmondanak annak, hogy a Nemzeti Védelmi Tanács úgy döntött, fokozott biztonsági lépéseket tesz a támadás után, s megerősítette rendőri jelenlétét a potenciális célpontoknál és azok környékén. A politikusoknak tudniuk kéne, hogy a szavak és tettek közti ellentét megbocsátható a politika számos területén, de nem a nemzetbiztonságban.
A sok áldozatot követelő terrorizmus megjelenése kontinensünkön határozottan nagyobb veszélybe sodorta Magyarországot. Számos okból kifolyólag (az ország kis mérete, megfelelő szimbolikus célpontok hiánya) szerencsére nem mi állunk a veszélyeztetettek listájának élén. Ugyanakkor lépéseket kellene tennünk annak érdekében, hogy nehezen megtámadható célpont legyünk, és a lépések okát világosan meg kell osztani az ország polgáraival.
Történetileg meglehetősen ironikus, hogy Magyarország potenciális célpontja lehet egy olyan csoportnak, mint az al-Kaida. Ma már tudjuk, hogy a hidegháború kommunista diktatúrája idején a Kádár-rendszer aktívan támogatta a marxista arab csoportokat. Nemcsak menedéket adott olyan tömeggyilkosoknak, mint Carlos, de társait az akkori néphadsereg képezte ki. Talán ideje lenne felfedni azokat a tiszteket, akik felelősek ezért. Bár nagy ideológiai különbség van Carlos és Oszama bin Laden között, ki lenne alkalmasabb egy terrorista elfogására, mint az, aki kiképzett egy terroristát? Ne feledjük: a mai kormánytagok többsége valószínűleg teljesen elfelejtené azt, hogy részesei voltak egy rendszernek, mely olyan gyilkosokat támogatott, akiknek NATO-tagállamok és az Egyesült Államok voltak a célpontjai, és akik olyan katonákat és civileket öltek meg, akiket ma már a szövetségeseiknek hívnak.

A szerző a Fejlődő Demokrácia és Nemzetközi Biztonsági Intézet igazgatója