Hogy is néztek ki ennek az érdekházasságnak az utolsó évtizedei? Budapesten kívül – írja a mai szlovák történészgeneráció talán legismertebb alakja, Dusan Kovác Szlovákia története című, magyarra is lefordított munkájában – a mai Szlovákia volt a régi Magyarország legiparosodottabb területe. Pozsonyban épült meg az Apollo olajfinomító, a híres Stollwerck csokoládégyár, a Kábelművek, a Matador gumigyár, s Nobelék fegyver- és lőszergyára. A rózsahegyi új papírgyár megszületésénél már ott bábáskodott a szlovák tőke is, a liptószentmiklósi bőrgyárak pedig egytől egyig szlovák kézen voltak. Az 1884-ben megalakuló Tátra Bankot a Szlovák Bank létesítése követte. A gazdasági térnyerés mellett megindult – tapogatózva s a magyar társadalom számára a „guruló rubelek” közhelyszerű ismétlésén túl szinte észrevétlenül – a kulturális leválás a hungarus hagyományokról. A Prágában tanuló szlovák diákok egyesülete, a Detvan és a csehszlovákizmust hirdető Jednota, majd az 1907-ben Clevelandben megalakuló Szlovák Liga pánszláv és francia–angol ihletésű magyarellenességét a cseh ipari és banktőke megjelenése kísérte a Felvidéken.
Milán Zemko megállapítása – akit nemcsak tanulmányai, de a szlovák politikában a parlament elnökeként betöltött szerepe is széles körben ismertté tett –, miszerint a szlovák pénzintézetek tőkéje 1918, az „államfordulat” előtt nem volt túl jelentős, aligha meggyőző, hiszen 1921-ben, két évvel az első csehszlovák republika megalakulása után a szlovák bankok és takarékpénztárak alaptőkéje már meghaladta a magyarokét. Az igazi áttörés a hatalom birtokában történt. Vigh Károly A szlovákiai magyarság sorsa című könyvében azt is megállapítja, hogy a húszas években Prágában hozott banktörvények diszkriminációs nyomására az első köztársaság által örökölt harminc magyar bank húsz év alatt hétre apadt, s 1937-ig – akkor is csak korlátozásokkal – a csehszlovák állam nem engedélyezte magyar hitelszövetkezetek létesítését. A földreform is egyértelműen a csehszlovák térhódítást szolgálta, hiszen a szlovákoknak kedvezett a szláv telepesfalvak létesítésével a Csallóköz és Mátyusföld színmagyar települései közt.
Az Állami Földhivatalról és a földkiutalásról szóló 1920. évi törvény is a belső gyarmatosítás eszköze volt. A Szlovákiai Települési Intézet élére kinevezett Ivan Daxner nyíltan úgy fogalmazott, hogy „…egy emberöltő alatt minden erőszak nélkül el lehet majd szlovákosítani a magyar falut, és megbízható bástyává változtatni azt államunk határán”. Benes, akit a köztársaság egyik létrehozójának és külügyminiszterként Párizsban és Londonban is a demokrácia közép-európai bajnokaként tekintettek, egyenesen szláv bosszúról beszélt a földreform kapcsán: „Elégtételt kell vennünk a fehérhegyi csata után elkövetett gonosztettekért, minden idegen földbirtokost el kell kergetnünk a földekről. Bosszút kell állnunk.” Megjegyezhetjük, hogy a fehérhegyi csata meglehetősen régen, 1620-ban zajlott le, s a cseh rendek iránti szolidaritásból érkező erdélyi had már csak a Prágát övező dombokról figyelhette a Habsburg-ármádia győzelmét. Programbeszédnek azonban hatásos volt, akárcsak nálunk Mohács emlegetése, amely a hazaszeretet titokzatos tényezőjévé vált.
Húsz év, egy félnemzedéknyi idő elég volt, hogy a városi magyarság gazdasági súlya elenyésszen, s a városi magyar középosztály megfogyatkozzon. Bár a Felvidék rövid visszatérése (1938–1945) változtatott némileg a dolgokon, 1945-ben Pozsony és Kassa magyar polgárainak és munkásainak tömeges elüldözésével az egykori államalkotó nemzetrész zömmel paraszti, a csehszlovák államhatalomnak teljesen kiszolgáltatott lakossággá zsugorodott öszsze. Aztán 1945 és 1948 között bekövetkezett az, amire a falvak népe sem számított, rájuk is zúdult az elnöki rendeletekbe foglalt terror, kollektív boszszú a második köztársaság minden szigorával.
Az állampolgárai vagyonával fizető magyar állam
A szlovákok legfőbb érve magyarellenes intézkedéseik során, „…hogy Ön egyetért ezzel a politikával, és amikor a csehszlovák delegáció június végén Önnél járt és feltette a kérdést, hogy felléphetnek-e a magyarokkal szemben ugyanúgy, mint a németekkel szemben, Ön mintha pozitívan válaszolt volna, sőt ezt mondta: Vágjátok szájba őket!” – írta panaszkodólag Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt főtitkára 1945. augusztus 7-én a potsdami nagyhatalmi konferenciáról visszatérő Sztálinnak. A csehszlovák kormány úgy döntött – bár Potsdamban ezt a kérését nem méltányolták –, hogy egyelőre belső, cseh- és morvaországi kitelepítéssel oldja meg a „magyarkérdést”.
Az 1946. február 27-én kelt s a Szövetséges Ellenőrző Bizottság által szuverenitásában erősen korlátozott magyar államra rákényszerített lakosságcsere-egyezményt követően – amelynek végrehajtását a magyar fél megpróbálta időnyerés céljából elodázni – 1946. november 19-től 393 faluból 44 129 felvidéki magyart deportáltak cseh földre. A kitelepített német lakosság helyére cselédnek, fogoly munkaerőnek kellettek. Előzményük is volt a deportálásoknak: 1945-ben 15 ezer katonaköteles magyar férfit vittek el kényszermunkára. A tömeges deportálások leállítása fejében 1947. április 12-én kezdődött meg a lakosságcsere lebonyolítása, amelynek során 76 616 felvidéki magyar volt kénytelen elhagyni szülőföldjét, helyükre pedig a Dél-Alföldről 60 257 magyarországi szlovák érkezett. A számok látszólag paritást sejtetnek, azonban a vagyonok megoszlásában óriási volt a különbség. Miután a szlovák nemzeti tanács (amely a mi Országgyűlésünknek felel meg) rendeletet hozott „a németek, a magyarok és a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzása és szétosztása tárgyában”, Benes elnök 1945. október 25-én közzétett 108-as dekrétuma az érintett, kollektív bűnösséggel vádolt kisebbségek tagjaira a teljes vagyonelkobzást is kimondta. Szabó Károly, az áttelepítést lebonyolító magyar meghatalmazott helyettese adatai szerint így a Magyarországra áttelepített felvidékiek és a Szlovákiába érkezett telepesek között a tényleges vagyonérték (zárolt vagy elkobzott ingatlanvagyon, a Csehszlovák Nemzeti Banknál vezetett „lakosságcsere-számlán” lévő értékek stb.) közti különbség 72,220 millió dollárt tett ki, nagyjából kétszer annyit, amennyit a párizsi békeszerződés magyar jóvátételként Csehszlovákiának megítélt. Mint Vigh Károly megjegyzi, a magyarok 160 ezer katasztrális holdat hagytak Szlovákiában szemben a szlovák áttelepülők 15 ezer holdjával, 15 700 lakóház maradt ott, míg itt mindössze 4400 szabadult fel.
Érthető, hogy a lakosságcsere lezárulása után mindkét fél gyanakodva tanulmányozta a „számlákat”, s főképp a magyarok úgy gondolták, hogy annyiszor lopják meg őket, ahányszor csak le kell ülniük a tárgyalóasztalhoz. Az egyezmény V. cikke például kimondta, hogy az áttelepülők nem vihetnek magukkal bizonyító erejű tulajdonjogi iratokat, s tulajdonuk átszáll arra az államra, amelyet elhagytak. Annak a kártérítésnek az összegét – szögezték le –, amelyet a tulajdonjogot megszerző állam fizetni köteles, vegyes bizottság állapítja meg úgy, hogy az ötven hektárt meghaladó nagyságú földekre nem járhat kártérítés. A vitákra az 1949-es csorba-tói egyezmény tett pontot. Az uralomra jutó kommunista pártok azt az illúziót kívánták kelteni, hogy a népi demokratikus rend önmagától megoldja a népek közt, így a szlovákok és a magyarok közt feszülő problémákat. E szellemben a csorba-tói egyezmény – nehogy bárki is azt higgye, hogy a szocialista Csehszlovákia pénzéhes és kapzsi állam – lezárta a jóvátételi szállításokat azzal, hogy az addig teljesített 15,66 százalékos érték feletti részről Prága és Pozsony lemondanak. A lemondásnak, mint Földesi Margit kutatásaiból tudjuk, nagy ára volt: „Ebben az egyezményben jogsértést követett el az akkori magyar kormány, amelyet azóta sem orvosolt. Ugyanis a Csehszlovákiából áttelepített személyek magánvagyonából fizette ki a magyar állam jóvátételi terhét”, amelyet a harmadik cikkelyben a következőképp rögzítettek: „A magyar kormány lemond arról az aktív egyenlegről, amely (…) a Magyar Nemzeti Bank javára a Csehszlovák Nemzeti Banknál vezetett »lakosságcsere« elnevezésű számlán (A és B alszámlán fennállott) és az áttelepült személyeknek az erre vonatkozó megállapodások alapján eszközölt befizetéseiből keletkezett.” A történész szerint Rákosi Mátyás erkölcsi aggály nélkül kezelte a szégyenteljes és egészen a rendszerváltozásig titkos egyezményt, mondván, az aktív szaldó magyarázata az, hogy tőlünk zömében szegényparasztok és földnélküliek távoztak egy jobb jövő reményében, míg „Szlovákiából a hatóságok jelölték ki az áttelepülőket”.
Van Mednyánszky Lászlónak az 1880-as évekből egy komor festménye: középen két, szekérbe fogott szürkésfehér ló, kavargó és céltalan emberek, minden a bizonytalanság érzetét kelti. A kép címe: Szomorú vásár, zárójelben pedig az áll, Száműzöttek. A báró – akinek életművét lassan elszlovákosítják – mintha előre látta volna a második világháborús szomorú népvándorlást, a proskribáltak és száműzöttek végtelen menetét. Az ókori Rómában a proskribáltak törvényen kívül helyezett polgárok voltak, akiknek vagyonát politikai okokból kobozták el. A benesi elnöki rendeletek is proskripciós céllal születtek, a cél egy magyarok és németek nélküli szláv demokrácia megteremtése volt. Hiába is próbálnánk elfeledkezni róla, a soha vissza nem vont elnöki rendeletek még ma is éreztetik hatásukat.
Az 1945-ös magyarellenes dekrétumok joghatálya ma is él
Voltak nyugati tudósítók, akik a rendszerváltozás első hónapjaiban a megszűnőben lévő szovjet blokk országaiban évtizedekig elhallgatott problémák felszínre kerülése láttán a háziasszony és a mélyhűtő esetével próbálták azokat megmagyarázni olvasóiknak. Amikor a háziasszony egy már hónapok óta nem használt mélyhűtőt felolvaszt, egy egész tömeg, eredetét illetően már az emlékezés homályába vesző kisebb-nagyobb hús- és halcsomag kerül elő, a válogatás és az olvadás közben kukákra emlékeztető bűzt árasztva. Egy ilyen bűzlő, ám mégis még felhasználható csomagból kerültek ki Benes elnök rendeletei. Hogy mennyire „háziasszonyi”, újra felhasználhatósági problémáról van szó, azt egy február elején a Kossuth Klubban tartott konferencia is jól példázza. A Kisebbségkutató Intézet igazgatója, Szarka László például cáfolta azt a tételt, miszerint az elnöki dekrétumoknak – szlovák és cseh felfogás alapján – ma már nincs joghatályuk. Erre cáfol rá a szlovákiai kárpótlási és földvisszaadási folyamat, amely az 1948-as helyzetet veszi alapul, tehát annak az 1945-tel kezdődő vagyonmegfosztási időszaknak a befejeztét, amely gyökeresen megváltoztatta a magyarok lakta részeken a tulajdonviszonyokat. Király Tibor akadémikus arról is szólt, hogy a jogtalanságok ellen tiltakozó és memorandumot író Csehszlovákiai Magyar Népi Demokratikus Szövetség tagjait összeesküvés vádjával 1949-ben öt és nyolc év közti börtönnel sújtották, s nemcsak a terhelő dokumentumok egy része került át Rákosiék jóvoltából a pozsonyi népbíróságra, de akadt a vádlottak közt olyan is, akit az ÁVH szolgáltatott ki az ottani állambiztonsági szolgálatnak. (E kérdés felvetése költői lenne, ha nem kapcsolódna az állampolgárai iránt a felvidéki kárpótlás ügyében ma is érzéketlen magyar államnak a negyvenes évek második felét idéző reflexeihez.) Az 1947. évi párizsi békeszerződésben (29. cikk, 3. pont) a magyar állam kötelezte magát arra, hogy azon állampolgárait, akiknek javait e cikk értelmében elvették és nem adták vissza, kártalanítani fogja. A hatvanas évek közepén valóban lejátszódott egy csalárd és szűk körre kiterjedő végkielégítési eljárás, amelyben a kárvallott a ténylegesen megállapított vagyon töredékét, többnyire egy százalékát kapta meg. (Az eljárások iratai és vaskos dokumentumai ma is megtalálhatók a Pénzügyminisztérium pincéiben.)
Megoldatlan kárpótlási ügyek a brüsszeli „ítélőszék” előtt
A rendszerváltozásig az ügy mélyhűtőbe került. Aztán 1990-ben, a mélyhűtő leolvasztásakor az illetékesek a legszívesebben a kukába dobták volna: bűzlött. Az Antall-kormányzat alatt még működő Pénzintézeti Központ a Felvidékről áttelepítettek ügyét felkaroló Rákóczi Szövetséget 1992 szeptemberében még arról is kioktatta, hogy a végleges rendezés súlyos anyagi terheket jelentene az államra nézve, mondván, hogy a kártalanítás nemcsak a Csehszlovákiából és Jugoszláviából átkerültekre, de más, a párizsi békeszerződésben érintett magyar állampolgárok csoportjára is vonatkozna. Végül a Horn-kormány alatt az előző parlamenti ciklusban Zétényi Zsolt MDF-es képviselő által hathatósan támogatott törvénytervezet már nem került a honatyák asztalára, ugyanakkor viszont épp az idézett párizsi 29. cikkre is hivatkozva megszületett egy, a magyar zsidóságot kártalanító törvény és egy négymilliárd forint alaptőkével induló alapítvány. Janus-arcú törvényhozás vagy pozitív diszkrimináció? – tehetnénk fel joggal a kérdést.
A választ az Alkotmánybíróság adta meg. A 37/1996. (IX. 4.) Ab-határozat megállapította, „alkotmányellenes helyzet állott elő azáltal, hogy Magyarország nem tett eleget az 1947. évi XVIII. törvénnyel becikkelyezett párizsi békeszerződés 29. cikkének 3. pontjában foglaltaknak”. Kétféle jogszolgáltatási betegség van tehát. Olyan, amilyenbe minden rendes ember belehal, és olyan, amelyből feltétlenül ki kell gyógyulni. A Felvidékről átkerült, kártalanítandó emberek és örököseik csoportja az utóbbiba tartozik. Az Alkotmánybíróság ugyanis 45/2003. (IX. 26.) számú újabb határozatában hivatalból megállapította azt is, hogy annak idején az Országgyűlés alkotmányellenes helyzetet idézett elő azzal a mulasztással, hogy nem rendelkezett a Csehszlovákiából áttelepített magyar nemzetiségű személyek Csehszlovákiában lévő, de 50 hektárt meg nem haladó nagyságú, mezőgazdasági rendeltetésű földön fennálló tulajdonjogainak elvonása miatti kárpótlásról. Az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy jogalkotó feladatát 2004. június 30-ig teljesítse.
Megismételjük, mintha a mai kormányzatban is az a régi, háború utáni közöny élne a felvidékiek ügyének rendezése során. Pedig nem nagy összegről lenne szó a kárpótlással, sokkal inkább arról, hogy egy alkotmányellenes helyzet megszüntetésén túl végre mi is fel tudnánk mutatni Hágának és Brüsszelnek, mit jelentettek a benesi rendeletek, s mi az utóéletük. Már csak azért is fontos ez, mert a Csehszlovákiából hárommilliós tömegben, fegyveres erőszakkal kiűzött szudétanémetek szervezetének, Landmannschaftjának vezetője, Bernd Posselt és más EU-képviselők csak Csehország uniós tagsága ellen emelték fel a szavukat, Szlovákiáról – hála a magyar hallgatásnak – elfeledkeztek. Pedig túl a csehországi deportáción – a kassai Krivánszky Miklós vetette fel ennek következményeként Brüsszelben az újabb megoldatlan kárpótlási kérdést –, arról sem feledkezhetünk meg, hogy Szlovákiából ötvenezer magyar került a gulágra, s talán a felük sem jött vissza. Mégis, Szlovákia az, amely történelmet hamisít, s morális alapon érvel a magyarok XX. századi állhatatlansága s agresszív kedve ellen. Pedig csak egy kis alkotmányellenesség megszüntetése fölötti parlamenti és médiavita elegendő lenne annak megmutatására, melyik nép volt a haszonélvezője a két világháborút követő jogtalanságoknak és erőszakoskodásoknak.
Ami pedig Fehérhegy tanulságát illeti, érdemes meghallgatnunk Václav Havelt és a bársonyos cseh forradalmat követő kibontakozást oly hathatósan támogató Schwarzenbergek egyikét, az 1945-ös prágai felkelésben is részt vevő Frantiseket. Havel nagyszülei egyébként, mint a Magyarok Világszövetségének 2002 májusában írt és az elnöki rezidenciára eljuttatott levelében áll, haszonélvezői voltak egy Kéméndről cseh földre deportált magyar család munkaerejének. Nem a sötétség, hanem a Habsburgok nemzetek fölötti birodalomeszménye győzedelmeskedett 1620-ban – olvashatjuk Vladimír Skutina Frantisek Schwarzenbergről szóló biográfiájában. Ha a protestáns pfalzi Wittelsbachok győznek, egy német szellemiségű, protestáns uralom nehezedett volna a csehekre. Én inkább hiszek Frantisek hercegnek, mint Benes elnöknek, aki elvakult nacionalizmusában Európa szívét, Prágát tálcán szállította Sztálinnak…
origo.hu
Orbán Balázs: Ez a háború nem a mi háborúnk - videó
