„Nem leszünk szalonképesek Európában”

Úgy tűnik, ismét fölerősödőben van az a 2002-es választási kampányban jócskán megtapasztalt negatív tendencia, miszerint szűkös e hazában megint lehet következmények nélkül rágalmazni, vádolni másokat anélkül, hogy ezen állításoknak a valósághoz bármi közük is lenne. Mint akkor, e vádak most is méltatlanok, és csupán a társadalom további megosztását szolgálják. A történettudomány területére kiterjesztve pedig egyenesen károsak. A Népszabadság március 3-i száma közölte Karsai László nyilatkozatát, miszerint az általam írt negyedik gimnáziumi tankönyv „burkoltan antiszemita, rasszista és antidemokratikus szemléletet tükröz”. Bár e cikkben a nevemet nem említik meg, de mindenki tudhatta, hogy az általam írt, a Nemzeti Tankönyvkiadónál megjelent Történelem IV. című tankönyvről van szó. E hónap elején a Klub Rádió kétestés beszélgetésben tárgyalta – immár a nevemet is gyakran megemlítve – a tankönyvemmel szemben megfogalmazott vádakat, kiegészítve azokat a „fasisztoid” jelzővel.
Említett könyvemet 1994-ben a hivatalos eljárás lefolytatása után minősítették tankönyvvé. Ezt követően a megfelelő miniszteri engedéllyel rákerült a tankönyvlistára. Ezt az engedélyt 1999-ben meghosszabbították. Az iskolák szaktanárai a tankönyvlistán lévő könyvek közül szabadon választhatják ki a számukra legmegfelelőbbeket, így egyre több iskola választotta az én tankönyvemet, ráadásul a legtöbb egyetem és főiskola ezt a kötetet jelölte meg a történelem felvételi alapanyagaként. Már ez is megkérdőjelezi a felsorolt vádakat, mert a középiskolai történelemtanárok, valamint az egyetemek és főiskolák történelemoktatóinak százai az elmúlt kilenc év során csak érzékelték volna a fent említett súlyos vádakat.
Tankönyvem írásánál a kiegyensúlyozottságra törekedtem, s ezért én kértem fel kéziratom lektorának Litván Györgyöt, aki ezt elvállalta, s a kéziratról adott bírálatában többek közt ezeket írta: „a tankönyv kéziratát színvonalasnak és tisztességesnek, egészében véve sikerültnek, s bizonyos tartalmi és stiláris hibáinak kijavítása esetén elfogadhatónak és kiadhatónak tartom. (…) A tankönyv szemléletét alapjában korszerűnek, tárgyilagosságra és igazságos ábrázolásra törekvőnek tartom. Alapállása egyértelműen nemzeti és demokratikus, s határozottan, világosan beszél az évszázad náci-fasiszta és bolsevik rémtetteiről, eltévelyedéseiről.” A bíráló megjegyzéseket természetesen köszönettel fogadtam, és a szükséges javításokat elvégeztem. A megjelenést követően nagyon sokan mondtak véleményt a tankönyvről, ezeket szintén figyelembe vettem, s minden új kiadásnál a javításokat megtettem.
2003-ban a tankönyvkiadó egyik vezetője öt történészt kért fel könyvem bírálatára, akik nem fukarkodtak a bíráló megjegyzésekben, mert elsődleges feladatuk a hibák feltárása volt. Ennek ellenére Ormos Mária így kezdte bírálatát: „Mindenekelőtt a szerző elfogulatlanságát emelem ki. Láthatóan törekszik rá, hogy a tárgyalt témákat kiegyensúlyozottan és több oldalról közelítve kezelje; tartózkodik minden indokolatlan megbélyegzéstől, heroizálástól és minősítő jelzőtől is.” Kardos József szerint „a rendszerváltozás után szemléletében, gondolatiságában újat hozó munka érthető módon megnyerte a sematikus, jelszavas történelemtanításból kitörni kívánó pedagógusok tetszését. A tanulhatóság, a lendületes stílus, az érdekes képek és források együttese pedig a diákok elismerését hozta.” Romsics Ignác pedig ezeket írta: „Dicséretesnek tartom a kötet olvasmányos, jól megformált stílusát is. A kötetnek tehát sok olyan erénye van, amelyek gondos munkára vallanak. Ugyanakkor számos megoldását problematikusnak vagy egyenesen rossznak tartom.” Ezután következnek a szerzők konkrét bírálatai, amelyek azonban – az idézett három történésznél – nem politikai kifogások, s amelyek nagyrészt jogosak, s ezeket a legújabb kiadás előkészítésénél figyelembe is vettem. Más részük azonban az én másképp csinálnám kategóriájába tartoznak, mint például az, hogy túl sokat írok az 1956-os forradalomról és keveset a Kádár-korszakról. A bírálatok harmadik csoportját, a politikatörténet túlsúlyának megszüntetését pedig egy átszerkesztett kiadásban lehet megvalósítani.
A fentebb említett politikai rágalmakat Karsai László és Szabolcs Ottó fogalmazták meg. A „burkolt antiszemitizmussal és rasszizmussal” kapcsolatban mindenekelőtt annyit: szerintem is tarthatatlan, hogy napjainkban bárkit antiszemitának lehet bélyegezni pusztán azért, mert ezt bizonyos körök ráfogják. (Karsai egy véleménycikkben egyébként odáig ment, hogy Orbán Viktorra is rásütötte e diszkriminatív bélyeget.) Tankönyvem legalább kilenc alkalommal foglalkozik a zsidóellenes megnyilatkozásokkal, majd zsidóüldözésekkel, minden esetben elítélően. A nácik hatalomra jutása kapcsán – többek közt – ez olvasható: „A vagyonuktól megfosztott zsidókat (…) munkatáborokba hurcolták. A munkára alkalmatlanokat meggyilkolták, mások a kegyetlen bánásmódba pusztultak bele.”
A magyar történelemről szólva tárgyalja a tankönyv a numerus claususról szóló törvényt, hogy az „a zsidó származású magyarokat juttatta hátrányos helyzetbe”, majd a három zsidótörvényt, „mely szakított az állampolgári egyenlőség elvével”. Magyarország náci megszállásának következménye, hogy „német koncentrációs táborokba hurcolták a vidéki zsidóságot”. Majd nem sokkal lejjebb: „A nácik a zsidó »fajt« első számú ellenségüknek tekintették, s elpusztították az uralmuk alá került Európában élt zsidóság kétharmadát, közel 6 millió embert. Auschwitz, Buchenwald, Dachau, s a többi munka- és haláltábor örök emlékeztetői az emberi gonoszság és kegyetlenség tobzódásának.” A következő leckében pedig – többek közt – ez olvasható: „A főváros gettóba kényszerített több mint 200 ezres zsidóságának közel felét elpusztították. Egy részük a hírhedt Duna-parti gyilkosságok áldozata lett, másokat – a munkaszolgálatosokhoz hasonlóan – gyalogmenetben indítottak ausztriai és németországi táborokba. E halálmenetek során vesztették életüket a magyar szellem olyan kiválóságai, mint Radnóti Miklós, Sárközi György vagy Szerb Antal.”
Az idézett szövegek mellett képek és képaláírások ítélik el az antiszemitizmus embertelenségét.
Mussoliniról és a fasizmusról szólva a tárgyilagos leírás mellett írok az „Augustus pózában tetszelgő Mussoliniról”, aki a „nemzeti becsület helyreállítójaként tetszeleghetett”. S arról is szó van a leckében, hogy az „1924 áprilisában tartott választáson példátlan erőszakkal és csalásokkal elérték, hogy a fasiszták kapják a legtöbb szavazatot”, s a csalásokat leleplező Matteotti szocialista képviselőt a fasiszták meggyilkolták.
Az „antidemokratikus szemlélet” vádja pedig azért alaptalan, mert ez a tankönyv az első, amely az 1917-es orosz forradalom tárgyalásakor a februári forradalmat emeli ki, mint az orosz demokrácia megteremtésének kísérletét, s azért kárhoztatja a bolsevikokat, hogy ezt a demokratikus kísérletet felszámolták, megteremtve egy új típusú diktatúrát. A New Deal kapcsán ugyancsak szembeállítottam a diktatúrák gazdasági beavatkozását a roosevelti demokratikus beavatkozással. Gömbösről szólva pedig ezeket írtam: a miniszterelnök „demokráciaellenessége azonban megakadályozta annak észrevételét, hogy Mussolini és Roosevelt központi beavatkozása között lényeges különbség van. Az amerikai elnök ugyanis reformjait a demokratikus szabadságjogok csorbítása nélkül valósította meg.”
Tankönyvem egyedüli abban, hogy tárgyalja a szomszéd országok magyarságának történetét. Ennek kapcsán Szabolcs Ottó azzal vádolt meg, hogy „a szomszédaink ellenünk elkövetett bűneit emocionálisan rendkívül felhevítő, az ifjúságban gyűlöletet és csak gyűlöletet keltő felsorolásra használja. Egy ilyen tankönyvvel nem leszünk szalonképesek Európában.” Azt hiszem, a tényeket akkor is le kell írni, ha azok egyeseknek kellemetlenek. Másik jellegzetes vádja – a rádióban – az volt, hogy én megrágalmaztam az európai partizánmozgalmakat. Itt a nyilatkozót elragadta a hév, és valótlant állított. Én azt írtam a Komintern tárgyalásánál, hogy a „különböző országok kommunistái (tehát nem partizánjai – S. K.) nem a saját hazájukat, hanem a Szovjetuniót tekintették hazájuknak, és egy nagy proletárforradalomról álmodtak, minden elkövetve annak érdekében, hogy a világ a szocialista tanácsköztársaságok szövetségévé váljon.” Bárcsak ne így lett volna!
Még hosszan sorolhatnám a tényeket, de talán az említettek is bizonyítják: bírálóim politikai kategóriákban gondolkodnak, egyoldalú, súlyosan elfogult véleményt képviselnek. Vádaskodásaik pedig teljesen alaptalanok.

A szerző történész, az MTA doktora